Elhunyt Grosics Gyula, az Aranycsapat legendás kapusa. A "Fekete Párduc" a magyar válogatott 1948 és 1954 között veretlen csapatának állandó kezdő kapusa volt. A Budapesti Honvéd színeiben játszott, és 1952-ben a helsinki olimpián olimpiai bajnok lett a magyar válogatottal – olvasható a Wikipedia szócikkében.

MTI / Koszticsák Szilárd

Az 1954-es svájci világbajnokságon mindenki magyar győzelemmel számolt. Az 1956-os forradalom leverése után szétesett az Aranycsapat, Grosics több csapattársával együtt az itthon maradás mellett döntött. A válogatott kapusa maradt, de egy évre eltiltották a pályától, később szerepelt az 1958-as és az 1962-es világbajnokságon is, 1963-ban vonult vissza.

Életét két hatalmas meccs határozta meg. Az egyik természetesen az 1953-as londoni 6-3-as győzelem volt az angolok ellen:

A másik kulcspillanat az 1954-es világbajnoki döntő volt, Bernben, ahol a Grosics, Puskás, Czibor, Kocsis nevével fémjelzett, toronymagas esélyesnek tartott magyar csapata végül 3-2-re kapott ki a németektől.

A FIFA statisztikái szerint 1954 és 1962 közt Grosics 21 FIFA-tornán játszott meccsen védte a magyar válogatott kapuját (ebben 15 nyert meccs volt és két döntetlen). A világbajnokságokon játszott 11 meccsen 17 gólt kapott, a hat világbajnoki selejtezőn hatot, az öt olimpián játszott meccsen pedig csak kétszer tudták bevenni a kapuját. A legtöbb gólt egy meccsen az 1954-es világbajnokságon kapta, előbb a csoportmérkőzésen, majd a döntőben is háromszor vették be kapuját a németek. Igaz, az első meccsen a magyarok nyolcat rúgták, a másodikon viszont csak kettőt. (Grosics három gólt kapott az 1962-ben Budapesten Hollandia ellen vívott, döntetlenre zárult meccsen is.)

2008-ban többször intenzív osztályra került, kilyukadt a tüdeje, illetve tüdőgyulladást kapott, de sikeresen megoperálták. Csütörtökön került ismét kórházba.

Grosics Gyula halálával Buzánszky Jenő maradt az egykori Aranycsapat egyetlen még életben lévő tagja.

Grosics Gyula védése 1954-ben Bern-ben.

AFP / DPA

A Fekete Párduc 2009 júniusában, kereken öt éve adott interjút a HVG Portré rovatának. „Igyekeztem úgy leélni az életemet, hogy ne a foci alakítson engem, hanem én a labdarúgást” – mondta akkor Dobszay Jánosnak és Izsák Norbertnek. A beszélgetésből kiderült: a dorogi bányánál lakatosként dolgozó papa és az édesanyja papnak szánta, de ő inkább a focit választotta. Már 14 évesen a Dorog felnőttcsapatában védett, és 1947-ben a válogatottba is bekerült. 1950-ben, sajátos körülmények közt – „elém tettek egy papírt, hogy a Honvéd játékosa leszek” –, a katonacsapathoz igazolt. Az 1952-es helsinki olimpián ő segítette győzelemhez a válogatottat, és további három világbajnokságon, illetve az évszázad mérkőzésén, a londoni 6:3-nál is ő állt a kapuban. Az ezüstöt hozó 1954-es berni vb-döntő és egy koncepciós eljárás után – amelyben kémkedéssel és hazaárulással vádolták – Rákosi Mátyás közvetlen parancsára a Tatabánya csapatához száműzték.

Nyolcvanhatszoros válogatottság után, 1962-ben fejezte be aktív sportolói pályafutását, ám 2007-ben – történelmi elégtételként – leigazolta őt álmai csapata, az FTC. 1969-től a Volán SC elnöke lett, ahonnan 1986-ban ment nyugdíjba. Feleségével butikot nyitott a Nagykörúton, ami „egészen jól ment, amíg meg nem nyílt a Nyugatinál az új pláza”. A nyolcvanas évek végén ott bábáskodott az MDF megszületésénél, 1990-ben a párt listáján is szerepelt, és csak egy hellyel maradt le a parlamentimandátum-szerzésről.

HVG: Szülei papnak szánták. Mivel sikerült eltéríteni a szent küldetéstől?

Grosics Gyula: Még kisgyerek voltam, amikor Dorogon az egyik vasárnapi mise előtt megálltam a focipálya mellett. A felnőttcsapat bajnoki meccsre készült, csak épp a kapus nem volt sehol. Az egyik játékos odaszólt az edzőnek: „ha nincs Pap – így hívták ugyanis a kapust –, jó lesz a ministráns is”. Magukkal vittek, győztük. Talán ez volt az isteni jel.

HVG: Ha reverendát nem is, tetőtől talpig fekete mezt gyakran viselt. Igaz a legenda, hogy az ön találmánya volt a kapusok fekete szerelése?

G. Gy.: Hogy így volt-e, nem tudom, divatdiktátor biztosan nem akartam lenni. Már Dorogon feltűnt, hogy a csapatok a legkülönfélébb színű mezeket hordják, csak a fekete nem kell senkinek. Már 1950-től teljes feketében védtem, ami az 54-es vébé után el is terjedt a világban.

HVG: Ruházata mellett jellegzetes mozgásáról kapta a fekete párduc becenevet. Soha nem rótták meg a társai, amikor a szögletzászlóig kifutva őrizetlenül hagyta a hálót?

G. Gy.: Nagyon sok labdát védtem így ki. Igaz, volt, hogy ráfáztam. Mondták is a csapattársaim, hogy megtanulhatnék cselezni. De úgy voltunk vele, nem baj, ha gólt kapunk, csak mi rúgjunk legalább eggyel többet.

HVG: Akkor is, ha a szovjet csapat volt az ellenfél? Valóban ukázba kapták, hogy nem győzhetnek ellenük?

G. Gy.: Próbált volna ilyet mondani valaki az aranycsapatnak! Mi lettünk volna az elsők, akik világgá kürtöljük. De a legendának volt jó oldala is. Ha veszítettünk, könnyebben megbocsátották.

HVG: És ön meg tudott bocsátani azoknak a besúgóknak, ügynököknek, akik megkeserítették a pályán kívüli életét?

G. Gy.: Megbocsátani megbocsátottam, csak felejteni nem tudok. Kémkedéssel meg hazaárulással vádoltak; mások ezért bitófán végezték. Engem is több mint egy éven át rendszeresen vittek kihallgatásokra az államvédelmisek. Jellemző az ÁVH súlyára, hogy hiába voltam a Honvéd válogatott játékosa, a honvédelmi minisztériumban azt mondták, nem tudnak segíteni.

HVG: A hazaárulás nyilván koholt volt, de tényleg nem volt semmi a füle mögött? Mondjuk egy kis csempészés?

G. Gy.: Persze hogy csempésztünk, mint mindenki, aki kijutott a vasfüggönyön túlra. Erről a pártvezetőség is tudott. És maga Farkas Mihály miniszter mondta nekünk, hogy nem tudják honorálni azt a sok örömet, amit ennek a népnek adunk, de hozzunk csak haza értékes dolgokat, adjuk el, és nem lesz bántódásunk.

AFP / DPA

HVG: Világklasszisként mindenütt tárt karokkal fogadták volna. Kalandvágyból maradt?

G. Gy.: Valamikor 1949 elején megpróbáltam disszidálni. A Vámház körút és a Pipa utca sarkán volt a találkozó. Ott álltam a megbeszélt időben, de csak az ÁVH nagy fekete autója jött, és egyenesen az Andrássy út 60.-ba vitt. Szerencsére megúsztam egy év felfüggesztett eltiltással, de a válogatottban két évig nem játszhattam.

HVG: Ha sem ez, sem a későbbi kémhistória nem térítette észhez, miért nem pattant meg végleg 1956-ban – mint tette azt több csapattársa, élükön Puskással?

G. Gy.: November végén mi is fölkerekedtünk a családdal. Megmondták előre, hol szálljunk föl arra a farmotoros Ikaruszra, amely Bécsbe visz. Ahogy várakozunk, jön egy vadidegen férfi, és megszólít: „Maga itt, Grosics úr? De hisz most mondta be a Szabad Európa Rádió, hogy Bécsbe disszidált.” Mondanom se kell, milyen lelkiállapotban indultunk neki a határnak. De átjutottunk.

HVG: Mégis visszajött. Csak azt nem értjük, milyen ötlettől vezéreltetve.

G. Gy.: Hát ez az, amit magamnak sem tudok a mai napig megmagyarázni. Ott voltunk Bécsben, a családom biztonságban, nekem jobbnál jobb szerződéseket kínáltak. És azon veszem észre magam, hogy egyik nap bemegyek a magyar nagykövetségre, hogy segítsenek hazamenni. Csak néztek rám, mint egy bolondra.

HVG: Végül is 1962-ben akasztotta szögre a stoplist, hogy aztán egyesületi elnökként, majd körúti butikosként merüljön alá és bekkelje ki, amíg nem jön a rendszerváltás...

G. Gy.: Nem volt itt semmilyen rendszerváltás. Az én megfigyelési aktáimat is csak pár éve zárták le, és a rám állított ügynökök közül is csak azok nevét mondták meg, akik már nem élnek.

HVG: Ha ön politikai szerephez jutott volna, másként alakul? Ott volt az MDF alapításánál, még képviselőjelöltjük is volt, ma pedig Orbán Viktor környezetében tűnik fel. Nem fél, hogy politikai szerepvállalása miatt a sportsikerei is átértékelődnek?

G. Gy.: Már megtörtént. Mindig is célpontban voltam, ha politikáról volt szó. Gyurcsány például azzal állt bosszút, hogy bár többször jelöltek, lehúzott a nemzet sportolóinak listájáról. Legendák vagyunk, csak egy a baj velünk, hogy még élünk.

HVG: Az sem elégtétel, hogy mostantól egy katolikus intézmény viseli a nevét? Nem szorítja a fejét a glória? Az élet és a focipálya megpróbáltatásai miatt például soha nem átkozódott?

G. Gy.: A káromkodás soha nem volt szokásom. Igyekeztem mindig mindent, jót és rosszat, úgy felfogni, hogy ez isteni akarat.

*

Meghurcoltatása nagyon megviselte az egykori kapust. Erről így mesélt a Duna TV-nek: