Arra lettem figyelmes, hogy mostanában sokan töltik az idejüket futballmeccsek megtekintésével. Ezzel semmi baj nincsen. Kit a foci szórakoztat, kit a jégvirágok burjánzása vagy a szentjánosbogarak tánca, megint másokat pedig a mikroszkóp alatt nyüzsgő parányok.

Igaz, utóbbiak a legritkább esetben verik fel embertársaik nyugalmát azt üvöltve, hogy PAPUCSÁLLATKAAA!!!, vagy azzal, hogy MEKKORA OZMÓZIS BAZMEG!!!

Valamint nem telik meg miattuk a város összes kiülős helye plazmatévékkel, amelyeken vízibolhák ordítva közösülnek. És nem is szemetelik tele a Facebookot azzal a lényegi információval, hogy hajrá, zöldmoszatok.

Ami sokkal nehezebben érthető, az ezeknek a tévézőknek a hozzáállása a mérkőzéshez. A lest ugyan ma sem egészen értem, meg nem is érdekel, de világos, hogy a rendezvénysorozat értelme az, hogy eldöntsék, ki focizik a legjobban. Ez történik az egyes mérkőzéseken is, tehát teljesen felesleges és indokolatlan előre kiválasztani egy-egy csapatot, hogy miattuk izguljanak. Sokkal célszerűbb megvárni a végét, amikor úgyis kiderül, melyik a jobb, és aztán az ő győzelmüknek örülni.

Már amennyiben nem történik valami disznóság, ami nem lenne meglepő, tekintve, hogy a FIFA döntéshozóit – ahogy az olimpiákat – bőrönd dollárokkal szokták megvenni latorállamok kifutófiúi, és az sem kétséges, hogy ezúttal Oroszország fizetett a legtöbbet. Ehhez se kell a lesszabály, anélkül is látszik, milyen meggondolatlanság ennek vigyorogva tapsolni.

De tegyük fel, hogy tisztességgel bonyolódnak a meccsek, és például Omán és Elefántcsontpart összecsapását megnyerik az elefántiak, mert gyorsabban futottak, pontosabban céloztak, és megvédték a saját kapujukat. Ebben az esetben nemcsak fölösleges volt Ománért ordítani, omános sálat venni – rekkenő hőségben! –, és söröskorsókat csapkodni az asztalhoz, hanem tévedés is. Hiszen pont az lenne a baj, ha nyernek, ha egyszer ők a gyengébbek!

Mármost az a faktor persze számíthat, hogy valaki szimpatizál Ománnal, netán történelmi sérelmeket dajkál Elefánciával szemben, és ezért érdekelt az ellenfél győzelmében. Ámde ez, lássuk be, olyan gondolkodás, ami még a mai Magyarországon is cikinek számít. Hiszen mind tudjuk, hogy az egyes nemzetek fiai egymástól is különböznek. Tiszta őrültség volna a néhai Laurent Gbagbo elnök politikai hibáit ráterhelni a mai válogatottra; olyasmi, mint Clemenceau miatt nem enni franciakrémest. Hasonlóképpen hiba pusztán Kábusz szultán reformjai miatt előnyben részesíteni az ománi csapat tagjait, akik között könnyen akadhatnak becstelen és kellemetlen alakok.

Különösen értelmetlen mindez akkor, ha elefántcsontpartiak és omániak vállt vállnak vetve, egy csomó másik afrikaival és lengyellel együtt játszanak egy csapatban, amelyet viccből franciának vagy németnek neveznek.

Hát kapjatok már a fejetekhez, emberek. Épeszű hozzáállás csakis az lehet, hogy a meccs végeztével tudomásul vesszük, melyik a legjobb, és értékén kezeljük  a teljesítményét. (Amennyiben ez egyáltalán értelmezhető, mert úgy rúgtak gólt, ahogy még soha senki.) Így teszünk, ha egy orosz, japán vagy francia tudóscsoport felfedez valamit, ha bármilyen nemzetiségű zenész kijön egy jó slágerrel, vagy ha a világon valahol felépül egy akármi, ami szép, vagy legalább nagy. Nekem nyolc, ha valaki szerint berúgni a labdát madzagok közé ilyen vívmány; én majd akkor fogok hurrázni, ha letesznek egy labdát a Marsra.

Aminek persze nem lenne ott semmi értelme, de szerintem a madzagok közt sincs.

Tudom, hogy ez egyeseknek úgy hangzik, mint egy antiszociális kiáltvány, de ők tévednek. Vannak embercsoportok, akiknek jó szívvel és józan ésszel is lehet drukkolni. Ilyenek a gyerekeket mentő barlangi búvárok, mondjuk. Vagy egy jogvédő szervezet, jótékony egyesület. Vagy akár egy politikai párt. Azok ugyanis képviselnek valamit saját magukon túl, a sikerük pedig jót jelent más embereknek, és megváltoztatja a jövőt.

Egy focicsapat, az nem képvisel semmit, így nem tud izgatni, hogy melyik lesz sikeres. Nem mintha ez az út el lenne zárva előttük. Az érdemtelen figyelem, valamint az állami szintű korrupció ugyanis mesés bevétellel jár. Éppenséggel tehetnének felajánlásokat a futballcsapatok is. Vadidegen emberek jachtjaiért nyilván hülye lennék drukkolni, a gyerekgyógyításnak, a szír újjáépítésnek viszont tudnék. Ezt amúgy felismerték már filmstúdiók és autógyárak is, de hát azokat végül is nem focisták irányítják, és nem drukkerekből áll a közönségük.

Olcsó közösségtudat, hamis sikerélmény, túlárazott valóságshow, de felőlem csak tessék. Feltétlenül szóljanak, amint egy csapat összefocizta a rákgyógyszert. Illetve amikor a Marson pattan a labda. Érdekelni fog.

Addig meg, ha kérhetem, halkabban. Nem dicsőség bedőlni ennek. Értem én, hogy gól, csak leszarom.

Borítókép: Pawel Kuczynski