"Nem az olaj, nem a föld, egyedül a kultúra: a fejekben lévő gondolatok teszik a különbséget. Attól lehet az egyik országban élni, a másikban nem." (Bruck András)

"A nemzetbiztonsági fenyegetések jelentős része gondolatokból, véleményekből keletkezik." (Dr. Finszter Géza)

Nehéz pontosan megmondani, mi lesz a bukás oka, mi lesz az a mindent eldöntő gigaügy vagy apró kis láncszem, ami végül – kettő, de legkésőbb hat év múlva – annyira jellemzőnek fog bizonyulni, hogy a Fidesz bukásához vezet. A diáktüntetések, a választási regisztráció, Simicska, Közgép, Matolcsy, a föld- és oligarchaügyek, a miskolci alpolgármester utcájának rendbehozatala? Nem tudjuk.

De ha tippelhetnénk, akkor legalábbis szempont lenne azoknak a kádereknek a folyamatos szereplése, akik ideológiai arcot adnak az Orbán-rezsimnek. És sose feledjük: jöjjenek bárhonnan, mondjanak bármit, ők nem egyszerűen a rezsim hívei. Ők maguk Orbán Viktor.

A miniszterelnök az elmúlt években megsokszorozta személyiségét. Hoffmann Rózsa, Semjén Zsolt, Giró-Szász András, Szijjártó Péter, Kerényi Imre hangján az ő világról alkotott képét látjuk-halljuk, az ő világát, ízlését személyesítik meg szavaikkal, gesztusaikkal. Közelmúltbeli nyilvánosság elé lépésével őhozzájuk csatlakozott Fekete György is. Mostantól nem mondhatjuk azt, hogy nem láttunk, nem hallottunk semmit. Mostantól az ő fejében lévő gondolatok is teszik azt a bizonyos különbséget.

Fekete György kettős kötődésű ember, értve ezalatt azt, hogy személyében két korszak, egy pártállami és egy még mindig demokratikus rendszer totalitárius vonásai egyesülnek. Hoffmannhoz és Kerényihez hasonlóan ő is az MSZMP-Fidesz kontinuitás megtestesítője, ráadásul anélkül, hogy anno párttag lett volna, és akkor most jóindulatúan tekintsünk el annak boncolgatásától, hogyan építhetett 56-os nemzetőr-parancsnoksága dacára szép, kerékbe nem tört karriert a Kádár-rendszerben, istenem, volt ilyen is. A pártállami kontinuitás megtestesítéséhez nem kell párttagkönyv.

Fekete "Fütyülök erre a demokráciára" György azzal vonult be oda, amit azelőtt kultúrtörténetnek ismertünk, hogy 1.0 verziójú nímandból lényegében percek alatt élet és halál ura lett a maga területén, és mint mindenki, aki ilyen poziba kerül, nyilatkozgatni kezdett. Bencsik András lapjának például azt, hogy az általa elnökölt, november óta alkotmányosan is védett Magyar Művészeti Akadémiában a tagfelvétel egyik szempontja "a nyílt és megvallott nemzeti elkötelezettség. Most nagyon sarkos leszek: az, aki kívülről gyalázza Magyarországot, valószínűleg nem lesz az Akadémia tagja, művészi kvalitásai ellenére sem".

"Illyés Gyula mondta egyszer, hogy a franciáknak nincs szükségük nacionalizmusra, mert a vérükben van. Nálunk sokakból hiányzik ez a genetikus érzés" – tette még hozzá nyomatékul. Hiába, az a művész, aki itthon él, hat, gyarapít, az legyen genetikusan magyar, de fel kell készülnünk mindenre: "Azzal számolnunk kell, hogy például Konrád Györgyöt is magyarnak tekintik külföldön, bármit is mond rólunk." Szórakoztató látni, hogy a Konrád-félék kizárása a kollektívából igen lényeges jellemzője az MSZMP-Fidesz kontinuitásnak.

"A művészeti szövetségek tagja az lehet, aki magáénak vallja a szocialista társadalom építésének alapvető céljait és ebben a munkában mint művész részt kíván venni" – deklarálta 1958. november 25-én az MSZMP Politikai Bizottságának határozata "a művészeti szövetségek helyreállításáról és a művészek közötti ideológiai és politikai munka egyes kérdéseiről". Egészen hasonlóról beszélt Kádár János is a Láng Gépgyárban 1969 decemberében: "Az irodalom, a művészetek, általában a kultúra iránt növekszik a párt, a társadalom igénye. (…) A mi művészeinknek művészetükkel a leghaladóbb eszmét, a szocializmust, a népet kell szolgálniuk."

A kontinuitás jegye – a posztforradalmi időszakban – a szűnni nem akaró aktivitás, vagy legalábbis annak mimikrije, a verbálisan égő tettvágy, majd a konszolidációs unalom beköszöntekor a havi fix és a folyamatos középszer biztosítása, a nép bután tartása, a sorból kilógók bokájának folyamatos rugdosása. Kádár-Aczél ez irányú policyjét ismerjük, és ha valaki lemaradt volna a hírekről: hosszú távon nem jött be a projekt. A Fekete-féle MMA még a fülkeforradalmi lázban ég, nagyon tenne a nemzetért és annak kormányáért. Pláne, hogy a kormánytól kapta az alaptörvényi védettséget, az "akadémiai" köztestületiséget, a Vigadó és a Műcsarnok tulajdonjogát, 2,6 milliárd forint költőpénzt, plusz beleszólást a filmszakma életébe, a Kossuth- és a Széchenyi-díj odaítélésébe, egyetértési jogot az NKA évi tízmilliárdos döntéseiben.

Az MMA forradalmi tettvágya nem sokáig váratott magára, Fekete "genetikus érzés" György elkezdte hosszú menetelését. "Kaptunk a parlamenttől egy olyan felhatalmazást, ami a magyar művészvilágnak még soha nem volt birtokában" – közölte boldogan, mintha legalábbis a művészeknek erre volna szüksége, felhatalmazásra, és elkezdett értékítélkezni: a Gulyás-féle, nagy sikerű "Mi a magyar?" kiállítás például őelnöksége szerint "a nemzeti blaszfémia kategóriájába sorolható", helyette az MMA-t alapító, az országot etnogiccsel telerakó Makovecz Imréről szervezne tárlatot.

"...kevés a Vigadónak a kiállítási tere, a Műcsarnok feltétlenül kell, annak a két-hárommillió turistának a meggyőzésére és a magyar művészetnek az értékeiről, és ezért erre a helyszínre szükség lesz, és a helyszínek kiterjednek majd a különböző nagy megyei múzeumokra és kiállítóterekre is. Egy hatalmas akciórendszer része kell, hogy a Műcsarnok legyen, magánfilozófiák kiteljesítése helyett" – beszélt dicséretes nyíltsággal terveiről Fekete György a Duna tévében (miközben a képaláírás teljesen közszolgálatian az volt: "A kulturális élet csúcsintézménye a Magyar Művészeti Akadémia").

Ez jön tehát: a páratlan állami felhatalmazás birtokában minimum két gigaépületet is feltöltenek majd a Hatalmas Akciórendszer hadművelet képeivel, kisplasztikáival, mert mindenki tudja, hogy a művészet eszköze a felhatalmazás, célja pedig a közönség meggyőzése egy nemzet művészetének értékeiről. És jön, jön, jön: a beleszólás a táncművészek előadásaiba, a színházak repertoárjába, a balett-táncosok és festők magyarságteljesítményébe. Egy nép, egy akarat, egy kiteljesedés. Francba a magánfilozófiákkal.

Pedig mindettől már az utolsó éveit élő szovjet képzőművészet is igyekezett szabadulni: "...a képcsarnokok falait, a kiállítótermeket, a megjelenési lehetőségeket az elmúlt évtizedekben kisajátították maguknak az 'akadémikus' művészek. Folyt a címek és kitüntetések gyűjtése, a képzőművészek 'állami hierarchiába sorolása', szerepet kaptak a kapcsolatok, az összefonódások és – mértékadó vélemények szerint – visszaszorult értékmérőként a tehetség" – írta az MTI tudósítója 1988-ban Moszkvából.

Az igazán dermesztő az, hogy bár látványosan megindult az erjedés határát súroló protestálás (Gulyás lemondott, vele szolidarizál a fél művészvilág, Szörényi Levente is ritka jól odamondott, megkezdődtek a kilépések az MMA-ból, egyre koncentráltabban támadják a Balog-féle "humán" csúcstárcát), sokan még mindig az államot féltik. A Műcsarnok lenyúlásáról például a Műkritikusok Nemzetközi Szövetsége (AICA) Magyar Tagozata elnöksége a következőket bírta észrevételezni: "A lépéssel a kormány folytatja a kulturális intézményrendszer 'kiszervezését', s ezzel magát a kultúrát jelentékteleníti el. Ezzel a döntéssel az állam ideológiai szabályozásra nyújt felhatalmazást egy olyan szervezetnek, amelyet nem ellenőrizhet." Tehát az állam önmagának árt, mert kontrollt veszít – igen, ez ma az adekvát probléma.

Sajnos még Karácsony Gergely is csak azt kérte az MMA-tól, hogy Fekete helyett "olyan vezetőt válasszon, aki nem megosztja, hanem egységesíti a magyar kulturális életet". Ezért aggódnak még a legdemokratábbak is? Hogy legyen egy olyan káder ebben a Fidesz által intézményesített helyzetben, aki "egységesíti" a kulturális életet (bármi legyen is az)? Hiába írta az LMP-s politikus teljes joggal, hogy "Fekete György elkezdett úgy viselkedni, mintha a Fidesz Aczél Györgye lenne": ez nem valami rossz jellemvonás, hanem a kultúra tudatos állami aczélosításának eredménye.

A magyar művészeti élet komplett anyagi és szellemi államosításából csak kevesen merik azt a következtetést levonni, hogy nem az eddigi alanyi jogosultságokat kell visszakérni. Kevesen mernék nemhogy leírni, de akár csak végiggondolni is, hogy nem csak erről a kormányról, de mindegyik "jó szándékú" hatalom jó szándékáról és pénzéről le kéne már végre mondani, és akár el is lehetne kezdeni esélyként tekinteni a piacra. Ha nem ma, akkor holnap.

Szegény Nagy Attila Kristóf (1963-1998), mennyire igaza volt: egy országnak vagy kultúrpolitikája van, vagy kultúrája.