Orbán óriásit kockáztat, de akár nyerhet is

A két hónappal ezelőtti emlékezetes retorikai baklövések után a Fidesz-kormány nyilvánvalóvá tette a pénzpiacoknak is, ki az úr a háznál itthon, hazardírozva a piac negatív reakcióját. Ám az ország ebből akár jól is kijöhet, amennyiben a nemzetközi konstelláció számunkra kedvezően alakul, és a hitelezőket sikerül meggyőzni, nem egy populista politika rögtönzéseiről van szó, hanem Budapest átgondolt stratégia szerint cselekszik - véli Jenei András, a Méltányosság Politikaelemző Központ elemzője.

Amióta Orbán Viktor bejelentette, hogy megszakadtak a Nemzetközi Valutaalappal (IMF) a tárgyalások, és az októberben lejáró szerződés nem kerül meghosszabbításra, sorra jelentek meg Magyarország gazdasági öngyilkosságáról, vagy éppen ellenkezőleg, az új kormány bátorságáról szóló hazai és nemzetközi írások. Ám korántsem az a legfontosabb kérdés, vajon az elmúlt két hét eseményei jót, avagy rosszat tesznek országunk gazdaságának, azt az idő (és a befektetők) majd eldöntik, sokkal inkább érdekes magának a lépésnek a precedensértéke, valamint bel- és külpolitikai kontextusai, melyek átírhatják, de legalábbis új szavakkal bővíthetik a nemzetközi pénzügyi szótárat.

Az IMF reakciójából jól kivehető, hogy a nagyhatalmú pénzügyi világszervezet nem szokott hozzá a magyar kormányéhoz hasonló „renitens” lépésekhez. A teátrális kivonulást esetleg már kissé korainak ítélhetik meg az Valutaalapon belül is, hiszen a piac - részben ettől várt - azonnali és kíméletlen büntetése elmaradt, a forint és a budapesti tőzsde köszönik szépen, jól vannak, sőt, a piacnál „kézivezéreltebb” minősítő intézetek is csak kilátásba helyezték a leminősítést, de egyikük sem lépett, várván a markánsabb piaci reakciókat.

Persze hiba lenne előre inni a medve bőrére, miután a mostani, az emlékezetes „Kósagate” utáninál lényegesen csendesebb nemzetközi reakciók részben a nyári uborkaszezonnak, részben az elmúlt fél év sokkterápiáiba belefáradt befektetőknek is köszönhetők. Ám semmi sem garantálja, hogy szeptembertől kezdve nem kerül az említett lépések miatt valóban lejtőre a magyar gazdaság, amennyiben nem képes a piacról finanszírozni a működését. Addig viszont a Fidesznek maradt ideje, hogy e „bátor” tettnek minden bel- és külpolitikai eredményét meglovagolja, miután a magyar álláspont markánsan megosztotta a nemzetközi közvéleményt is (a várt Orbánt démonizáló hatás helyett).

A Fidesz-kormány, miután két hónapja egyszer már megremegtette a világpiacot, a kétes hírnévre ráerősítve újabb olyan lépésre szánta el magát, melynek a következményei trendszerűen prognosztizálhatóak, ám semmiképp sem jelezhetőek pontosan előre: mondhatni, Orbán 19-re húzott még egy lapot. A mérleg egyik nyelvén a nemzetközi reakció és annak minden negatív hozománya, míg a másikon a választóknak tett ígéretek, az IMF által követelt hiánycél és a kritizált bankadó által körbekerített szűk mozgástér állnak.

Az új kormány úgy ítélte meg, hogy ha maradéktalanul teljesítik a Valutaalap követeléseit, az számukra negatív irányba billentené ki a mérleget, többek közt egy gyengébb őszi önkormányzati választási eredményben kumulálódva. Ráadásul a Fidesz így a Bajnai-kormány gazdaságpolitikai kényszerpályájára sodródna, melynek módszertana oly távol áll a jobboldal gazdaságpolitikai fegyvertárától (és a választóknak tett ígéretektől), hogy alapjaiban kérdőjelezné meg a „forradalmi” kormány legitimációját. Mindezekért cserébe még az IMF-hitel által nyújtott védőernyő elvesztése sem tűnik akkora áldozatnak, sőt, amennyiben a „büntetések” mértéke elmarad a várttól, Orbán Viktor külpolitikai téren is sokat profitálhat a pénzügyi szervezettel való látványos szakításból.

További érvként hangzott el (főleg jobboldali berkekből), hogy Romániával szemben elnézőbb az IMF, mikor a magyar hiánycélnak majdnem a dupláját engedélyezi, melyhez hasonló (6% feletti) számadatot követve a Fidesz valóban könnyebben tudná kivitelezni gazdasági programját, és teljesíteni a választóknak tett ígéreteket. Ám a román hiánycélt hasonlítani a magyaréhoz olyan, mintha a körtét az almával vetnénk össze. Csak egy példát említve, a román állam és a lakosság devizában való eladósodása lényegesen alacsonyabb, mint Magyarországon. Mégis, ebben az esetben a Fidesz vélhetően egy tudatos retorikát alkalmaz, melynek alapját egyre több nemzetközi kutatóintézet (pl. a washingtoni székhelyű Centre for Economic Policy Research) IMF-kritikája szolgáltatja.

Ezek az intézetek alapvetően megkérdőjelezik a Valutaalap „hiánycél-fetisizmusát”, miután az nem segíti elő az amúgy is bajba jutott európai nemzetgazdaságok motorjainak felpörgetését (például munkahelyteremtéssel, ami a Fidesz elsődleges programja). Így ahelyett, hogy rövid időre szabadon engedhetnék ezek az országok a hiányt, államilag segítve a talpra állást, folyamatosan a bűvös számadatot szem előtt tartva kell igen szűkös mozgástérben operálniuk. Egyik eklatáns példája ennek Argentína majdnem egy évtizeddel ezelőtti gazdasági összeomlása, melyhez nagyban hozzájárult az IMF régiós sajátosságokat nélkülöző, globális adaptáción alapuló követelményrendszere. Ez azóta „puhult”, ám továbbra is komoly kritikák érik.

Érdemes azonban a másik oldalról is elemezni a helyzetet: a Valutaalap azért sem engedi el a hiánycélt, mert a nemzetgazdaságok fizetésképtelenségét előidéző okok közt előkelő helyen áll a magas államháztartási hiány. Másrészt az IMF elejét szeretné venni egy a 2002-2003 Magyarországára jellemző, az esztelenség határát súroló választások utáni költekezésnek, melyre jelenleg önmagában elegendő okot szolgáltatna az új kormányerőnek az elmúlt négy „szűk” esztendő.

A Fidesz viszont szintén joggal várt egy kissé enyhébb elbírálást, hiszen a már megsínylett kommunikációs bakikon kívül az elmúlt három hónapban semmilyen kézzelfogható jelét nem adták annak, hogy a büdzséből szeretnék teletömni a választók zsebét; sőt, reformok sorozatára tettek javaslatot, vagy el is indították azokat. Azt is felmérte a Fidesz, hogy az elmúlt évek permanens megszorításait egyszerűen nem lehet folytatni, mert a választók a türelmük és erejük végére értek, melynek egyik indikátora a tavaszi „forradalmi” országgyűlési választás eredménye.  A görögöknek nyújtott segély pedig talán nem véletlenül kelti a Fideszben azt a reményt, hogy érdemesebb az EU segítségére hagyatkozni, mint az IMF kritériumait teljesíteni.

Nos, ez az opció csak addig működik, ameddig nem velünk akar Brüsszel példát statuálni. Márpedig erre minden esélyünk megvan, lévén, hogy országunk „bedöntése” közel sem váltana ki olyan dominó-effektust, mint amivel Athén feláldozása során kellett volna számolni (Spanyolország és Portugália gazdasági megrendülése). Egyelőre úgy tűnik, hogy az Unió egyik tagállamának gazdaságát sem szeretné elkaszálni, s ameddig ez így marad, Orbán Viktor mozgástere lényegesen nagyobb lesz, mint az elmúlt hónapokban. Egyrészt a mienkéhez hasonló problémákkal küzdő tagállamok (pl. Csehország vagy a Balti-államok) vérszemet kaphatnak, és amennyiben őszig beáll a renitensek táborába még pár nemzetgazdaság, komolyabb következményei lennének egy büntetésnek, mintha csak a magyar gazdaságot érnék restrikciók.

Kihasználva a populáris döntéssel járó külpolitikai profitot (amolyan európai Chavezként), a magyar miniszterelnök egészen más pozícióból tárgyalhat már az ősszel Brüsszellel, vagy esetleg az IMF-el, amennyiben az ország nem tudja a továbbiakban a gazdaságot a piacról finanszírozni. Természetesen ennek a forgatókönyvnek olyan sok buktatója van, hogy kétséges, vajon egy komoly stratégiai koncepció része lehetne-e, vagy inkább tekinthető kvázi nyereménynek. Ennek elmaradása esetére viszont készen kellene lennie jó pár akciótervnek, amiket eleddig nem láttunk.

Az is kérdés, mikor vetik be a lobbierejüket azok a nemzetközi „mamutbankok”, melyek leányait közvetlenül és fájdalmasan érinti a bankadó magyarországi bevezetése. Ez az adónem lehet önkényes retorzió, de akár egy sajátos kényszerpályára állított kormány egyetlen jelentős forrásbővítő intézkedése is. A Fideszt részben újfent a markáns hiánycél kényszerítette arra, hogy a nemzetközi gyakorlatnál számottevően nagyobb mértékű sápot vessen ki a bankokra.

Ezzel egyúttal a több százezer devizahitelben fuldokló háztartás közhangulatát is kihasználta, miután realizálta, hogy sem Brüsszel, sem a piac nem tolerálja az előirányzottól lényegesen magasabb államháztartási hiányt. Persze nagy kérdőjel marad, hogy az említett lobbizást vajon az új kormány ellenében vetik majd be a bankok, vagy esetleg az IMF háza táján kezdenek el inkább tevékenykedni, megpuhítva a Valutaalap egyébként nehezen formálható döntéshozóit, ezzel is védve leányvállalataik piacát. 

Ha Orbán Viktor a következő pár hónapban képes külpolitikailag is meglovagolni a pillanatnyilag sikeresnek tűnő eredményeket, még egy ilyen forgatókönyv is elképzelhető. Persze csak akkor, ha nem egy rövidlátó, kényszerpályás, és nem mellesleg populista lépéssorozatot figyelhetünk meg a Fidesz részéről. Ehelyett egy átgondolt stratégia részét láthatjuk, amely megpróbálja megteremteni a Fidesz által megálmodott „Új Magyar Út” fundamentumát.

Ám a legfontosabb hozománya ennek a csörtének az, hogy az alig három hónapos Fidesz-kormány, miután többször is tesztelte a piac reakcióját, végre olyan konkrét lépésre szánta el magát, amely már több mint puszta beszéd. Orbán Viktor nemzetközi szinten is nyilvánvalóvá tette, hogy nem tűr beleszólást abba, miként irányítja Magyarországot, mely bár illeszkedik a centrális erőtér képébe, kérdés, mennyire lesz sima a találkozása a piac elvárásaival. Egyelőre csend van, abban pedig csak reménykedhetünk, hogy nem az a bizonyos vihar előtti.