Minden arra utal, hogy a cél nem több és nem kevesebb, mint Magyarország teljes ideológiai, pontosabban spirituális átformálása, egy egyébként sosemvolt, és a kétharmaddal szavazók által valószínűleg annyira nem is kívánt állapotú állammá.

A cél valahol a lengyel vallásosság, a régi távol-keleti szorgalom és feudalizmus, az orosz típusú indokolatlan tekintélyelvűség és a klasszikus agrártársadalmak természetközeliségének ötvözése. Ez a cél önmagában, és ha ennek minden más áldozatul esik (a gazdaság, a diplomácia, vagy sokak félelme szerint európai integrációnk), hát az sem baj, bár a kormány, de legalábbis a kormányfő szentül hiszi, hogy mindezek mellékhatásaként a magyar gazdaság önerőből növekedni kezd, mint az égig érő paszuly, és lehagyja a válságban lévő Nyugatot. Meg Keletet.

A valóságban persze ezek a követelmények egymásnak is ellentmondanak, és a mai magyar körülmények között egyik sem tűnik megvalósíthatónak. Az meg teljesen nyilvánvaló, hogy a tisztán belső eredetű növekedés mítosz, sosem létezett, sőt a magyar gazdaság felívelő periódusaiban jellemzően az exportorientált, a korabeli technológia fejlett ágazataiban működő ipari termelés mindig kiemelkedően fontos volt. Ez mára még inkább így van.

Az is egyértelmű, hogy a világtól elzárkózva legfeljebb olyan önellátásra lehet berendezkedni, mint Észak-Korea, bár ők ugye annyira önellátók, hogy amerikai dollárt is maguknak nyomtatnak. Nyilván, az az extrém véglet, de Magyarország minél jobban megszakítja az elsődleges külkereskedelmi partnerekhez fűződő szálakat, annál nagyobb lesz a szegénység itthon. Ezen túl bármilyen, az EU-val való hivatalos szakítás veszélybe sodorja a további uniós pénzek kifizetését, illetve nyilván megkérdőjelezi a már kifizetett pénzek hasznosságát is, annak pedig további következményei lehetnek.

Orbán Viktor óriásplakáton

Túry Gergely

Az EU egyébként még az engedékenyebb partnerek közé tartozik, néhány elemi politikai és költségvetési norma megtartását várja el, nem pedig mondjuk a geopolitikai terjeszkedés támogatását, mint az oroszok. A gond az, hogy az új alkotmányhoz tartozó törvények jelentős része sérti az általunk is vállalt európai jogot, illetve a nyugati jogi-politikai kultúra íratlan szabályait is. Ezt mind az Európai Bizottság, mind az amerikai külügyminisztérium a kormány tudomására hozta.

*

Ebben a helyzetben Magyarország előtt három út állhat.

Az első, hogy a magyar kormány nem enged, hogy megtartja a fülkeforradalom vívmányait. Ekkor az új választási rendszernek köszönhetően a kormányváltás szinte lehetetlen feladat lesz, a bebetonozott törvények megváltoztatása pedig még annál is kicsit nehezebb. Az ideológiai transzformáció ettől még persze nem fog sikerülni, viszont a gazdaság összeomlik (ezt a jegybanki tartalékok felélése legfeljebb elodázni tudja, megakadályozni nem). A forint tovább gyengül, az importcikkek (pl. gáz) drágulnak, a belőlük készült termékek szintén. Ha mindezek mellé még unión kívülivé is válunk, akkor nemcsak a hitel, hanem a többi uniós forrás is megszűnik, továbbá az exportpiacaink jelentős részét is elveszíthetjük, hiszen a magyar hatóságok engedélyei egyszerre hirtelen semmit sem fognak érni. Vagyis a rendszerváltás utáni politikai rendszer megszűnése elhozza a gazdasági összeomlást is.

Amit fontos látni, hogy ez nem egy globális rendszerkritikai vagy hasonló eset, ez a jóléti állam speciális magyar tudással felépített változatának gazdasági összeomlása, az alapvető pénzügyeket felfogni képtelen, inkompetens és kontraszelektált politikai elit működésének következtében (amibe beleértendő a jelenlegi kormány és parlamenti ellenzéke is, egészben). Hogy azután mi lesz, azt nehéz megjósolni. Olyan politikai erő, amelyik értelmesen ki tudná vezetni az országot abból a helyzetből, jelenleg nincs, mert mindenki unortodox, csak másként, mindenki különféle „harmadik utakat” ajánl, az pedig mind ugyanúgy a harmadik világba vezet.

A másik lehetőség, hogy a kormány időben visszatáncol, és legalább minimálisan elfogadhatóvá teszi a kifogásolt szabályokat. Ekkor Magyarország sokban hasonlóvá fog válni Berlusconi Olaszországához: unortodox, autoriter vezető, nem túlságosan jól pörgő gazdaság, állandó külső nyomás és ellenőrzés, egyedül az ungabunga-partik nem lesznek meg.

A harmadik lehetőség, hogy a kormányzati politikusok közül azok, akiknek még fontos az ország tartós fizetőképessége, valamint az uniós tagságból származó előnyök, informálisan vagy akár formálisan is nagyobb szerepet vállalnak a gazdaság irányításában, és az ehhez szükséges döntések előkészítésében, meghozatalában, és a miniszterelnök és a gazdasági miniszter mellőzésével oldják meg, hogy az ország mégis IMF-hitelhez jusson, és mégse legyünk Európa páriái.

A rossz hír, hogy nem lehet megjósolni, hogy az előzőek közül melyik fog bekövetkezni. Azt lehet csak sejteni, hogy Orbán Viktor magától nagyon sokat hajlandó volna kockáztatni, egyrészt mert elfeledkezve a magyar szavazók alapvetően életszínvonal-orientált választási preferenciáiról, az ideológiai kérdéseket akarja megoldani, másrészt mert még mindig hisz a magyar gazdasági csodában. Annyira, mint amennyire még Matolcsy György sem, utóbbi ugyanis nem tenné fel erre a devizatartalékokat. A jó hír, hogy nem kell sokat várni, hogy kiderüljön, mi fog történni, mert a jelenlegi pályán haladva az ország fizetőképessége néhány hónapon belül megszűnhet, és akkor ki fog derülni, a fentiek közül melyik változat következik be.