„Értsük meg a fasisztákat? Igen: értsük meg a fasisztákat.”

 (Tamás Gáspár Miklós: Szegény náci gyermekeink. Élet és Irodalom. 2004. október 1.)

Kedves Gazsi,

azt írod, hogy mivel Schiffer András vitára hívta ki a többi pártvezért, beleértve Vona Gábort, az újfasiszta párt vezetőjét is, ezzel eljátszotta rokonszenvedet, és egy szavazatot – a tiédet – már el is vesztett. „Az ember újfasisztákkal nem vitázik, se tévében, se másutt” – jelented ki ellentmondást nem tűrően. Én viszont azt állítom, hogy a Jobbik a magyar politikai osztály terméke, és ebből következően a magyar politikai osztály hagyományos szervezetei nagyon jól tennék, ha nem a Jobbikkal revolvereznék a csöndes apátiába süllyedő közvéleményt, s legfőképpen nem a Jobbikkal való ilyen-olyan (áttételes és erőltetetten bizonyított) kapcsolat kimutatásával óhajtanák kinyírni nem náci riválisukat. Bár szíved és konyhaasztalod joga, de nem tartom helyesnek, hogy ebben részt veszel.

Mert mi a cél? Az, hogy „tisztességes nők és férfiak” egymás előtt bizonygassák: ők annyira tisztességesek, hogy szóba sem állnak az újfasisztákkal, avagy megállítani a Jobbik előretörését? Amennyiben az utóbbi, úgy először is meg kéne érteni a Jobbikot s támogatóit.

 „Azt mondtátok, szabad verseny (vagy egybeírva: szabadverseny?) lesz a politikában. Nincs egyre kevesebb parlamenti párt? Nem redukálódik az egész két vezér ritualizált párharcára? Nem zár ez ki minden új kezdeményezést?

(Szegény náci gyermekeink)

Ismert – többek közt a te jóvoltodból az –, hogy a magyar politika nem egy szabad és tagolt társadalomban megfogalmazódó elképzelések és érdekek megjelenítője, hanem homályos kontúrú, de végletekig fanatizált törzsek élet-halál harca, ahol az elvek csak jelmezként szolgálnak: eltakarni a hatalom felé igyekvők szándékait és gondolati pőreségét. Ám ez maszkabál mindeközben arra is jó, hogy olyan látszat keletkezzék, mintha szokványos versengés zajlana. Bal- és jobboldali maskarába öltözöttek mérkőznek a porondon, de az oldalakon belül szigorú Őrök Tanácsa vigyáz a tábormorálra, a legkisebb egységbontást is zord szavakkal rója meg, és önkéntes erkölcsrendészeti paramilitáris egységeivel vereti le az elhajlókat és kibeszélőket. A Nemzeti Együttműködés Rendszere e téren sem hozott semmi újat, csupán szélsőséges körülmények közt mutatja be a helyzetet, már ha vannak szemeink ezt észrevenni.

A pokoli ügyességűnek, démonian ravasznak gondolt kormányzati hatalomgyakorlás tulajdonképpen egy rém egyszerű trükk. Magyarországon mindenki fölfelé mutogat, a csőtöréstől a demográfiai problémákig, a rezsiköltségtől az általános elme- és kedélybetegségig mindennek a végső oka és reménybeli megoldója a mindenkori kormány. Nincs más tennivalónk – szajkózza a politikus, a követő üzemmódú értelmiségi, a sarki fűszeres –, mint jól szavazni. Majd jött Orbán Viktor, és elkezdett továbbmutogatni. A külföldre, a nemzetközi összeesküvőkre és honi kiszolgálóikra. Négy év kormányzása: négy év ellenzék. (Mármint kommunikációsan, mert egyebekben szöszmötölt ezt-azt, amiben köszönet nem, de közpénz elég sok volt, bár kormányzásnak azt se nevezném.) Ennyi a hi-he-tet-len rafinéria.

És mit tett az ellenzék, amelynek most az egyszer tényleg elég lett volna csak és kizárólag nemet mondani? Ha az Orbán-rendszeren kívülre szorultak semmi másban nem értenek egyet, csak abban, hogy miben nem értenek egyet, akkor untig elég lett volna az elutasítást meghirdetni, utána pedig többé-kevésbé valódi versenyben összemérni elképzeléseiket. Ehelyett ismét készségesen segédkeztek annak eljátszásában, hogy itt a bal- és a jobboldal birkózása zajlik. Mindenféle baloldalinak gondolt terveket és identitáselemeket kapartak egybe a feltétel nélküli alapjövedelemtől a női kvótán át a legújabb szociális ígéretekig, sajátos árukapcsolásként kényszerítve mindezeket lehetséges szavazóikra, mert befelé azért nyomatják ezerrel, hogy a voksolás erkölcsi kötelesség, nem irányok közti választás. Nos, ez a különbség. A hivatkozott programelemekkel ugyanis lehet, hogy te egyetértesz (jó, tudom, nem lehet, hanem biztos, ahogy az LMP is egyetért velük), én viszont nem, csak éppen én senkire nem akarom erkölcsi alapon rákényszeríteni fölfogásomat, kizárva ezzel a racionális döntés, a mérlegelés, a szabad akarat lehetőségét. Bánom is én: szavazzon az MSZP-re, aki feltétel nélküli alapjövedelmet akar, az Együttre, aki női kvótát, Gyurcsányra meg, aki szakácskönyvet. A hagyományos ellenzék azonban nem érdekelt igazi program- és hitelességi versenyben, ezért újra és újra előállítja (a Fidesszel karöltve) az álviták, de valódi indulatok háborúját, amelyben nemhogy a megoldani nem lehet semmit, de megbeszélni sem.

Hát, mit tehet, aki lázadni akar a tartalmatlan és idegölő örökös szembenállás, és az ezzel járó háttéralkuk világa ellen? Megundorodik az egésztől, vagy elmegy fasisztának. (Schiffer kilőve, mert vitázni óhajt a Jobbikkal.)

„Azt mondtátok, vége lesz a közügyekben a kettős mércének. Mindenki ér, amennyit ér. Majd eldönti a szabadverseny. Mi lett ehelyett? Parteibuchwirtschaft, kinevezitek, megbízzátok, megjutalmazzátok, megdicséritek, »képbe hozzátok« és »helyzetbe hozzátok« a klienseiteket, régi osztálytársaitokat és barátaitokat.”

(Szegény náci gyermekeink)

Nyilvánvaló, hogy a szisztémának szerves része a kontraszelekció. Ezerszer föltárt és unalomig bemutatott módi szerint elég megemlíteni az ellenség nevét, hogy onnantól ne kelljen válaszolni arra, hogy a „saját oldalon” kik ezek a rémséges figurák, és mit akarnak. A Nagy Cél érdekében (soha be nem következő leszámolás a túloldaliakkal) egy darabig el kell viselni a rablókat, a pojácákat, az üresfejű kiszolgálóikat, a túlteljesítőket, az őrülteket. Egy darabig. Ki tudja már, hány éve.

A jelenlegi kurzus itt se csinált mást, mint végletekig feszített példáját adta a lojalitás erkölcsi eszményének. A nemzeti együttműködésben azért nehéz megkülönböztetni a komplett idiótát a totál szervilistől, mert ahhoz, hogy valaki totál szervilis legyen, komplett idiótának kell mutatnia magát.

És az ellenfeleik hogyan reagáltak? Szélesre tárták kapuikat? Igyekeztek minél több embert elérő, a döntési mechanizmusokba minél többeket bekapcsoló platformokat létrehozni? Egy frászt. Minden eddiginél zártabb klikkeket teremtettek, olyanokat, amelyek már tagsággal sem igen rendelkeznek. Tudod azt is jól, hogy régebben ez miként működött. A régi pártoknak meg- és újjáalakulásukkor ideiglenes szervezőbizottsága volt, a rendszerváltáskori mozgalmaknak meg csupán szóvivői vagy szervezői, mégpedig azért, hogy elsőként támogatókat toborozzanak, és majd azokkal együtt döntsenek a hierarchiáról és a tisztségviselőkről. Most meg? Az utolsó titkárhelyettesig leosztanak egymás közt mindent, majd tartanak egy sajtótájékoztatót, hogy lehet jönni lájkolni.

Amennyiben manapság egy fiatalban közéleti ambíció mocorog, akkor mehet a sor végére politizálni az állampárt valamelyik utódszervezetébe, vagy nempolitizálni a Fideszbe. Ezek után nekiállunk csodálkozni, hogy az egyetemeken és a főiskolákon robbantott a Jobbik?

Nézd meg, mit történt azokkal a spontán mozgolódásokkal, amelyek a NER első intézkedései ellen szerveződtek. Bármilyenek is voltak, de nézd meg, mi lett a Millával, a Hahával, az őszirózsásokkal, a hajléktalanokért tüntetőkkel. Az első perctől nyomása alá helyezte őket a balközépnek csúfolt sajtó, hogy valljanak színt, mi a véleményük a korábbi kormányokról, meg hogy engedjék oda a pódiumra elhasználódott politikusaikat, és ha nem engedték, akkor mentek maguktól, és kitakarták a híradókban a szervezőket. Sikerült szabályosan elüldözni mindenkit az utcákról, aki belső meggyőződésétől vezérelve ment ki oda és nem szurkolói rajongásból; hogy végül tavaly októberben ugyanaz a tízezer ember bőgje, hogy „összefogást!”, aki évek óta ott van minden lakossági fórumon és balos demonstráción. Ez van, ezt kell szeretni.

„Nem, nem kell szeretni, de még elfogadni sem” – mondja az ingerült fiatalabb szavazó, és benácul. Esetleg elgondolkodik, hogy ott vannak még a Schifferék is, de ja, az nem jó, mert ők meg nyilvános szópárbajt akarnak Vonával.

„Azt mondtátok, hogy itt élénkség lesz, nagy csaták, intellektuális bajvívás, fölújult tradíciók. Azt mondtátok, hogy a nagy, csodás, követelő, bibói csatazaj közben se feledkeztek meg az elesettekről”

(Szegény náci gyermekeink)

És ha már vita. Az egész onnét indult, hogy a közalapítványokból a fészbukra száműzött fölháborodók most éppen azon rezegnek, hogy idén nem lesz miniszterelnök-jelölti vita. Mindez akkor jut eszükbe, amikor a listavezetőjük (akit ők is csak pironkodva mernek kormányfő-aspiránsként emlegetni) utolsó esélyként megpróbál legalább közös vágóképen mutatkozni Orbán Viktorral, hogy legalább így valóságos kihívónak tűnjön.

Az igazi botrány azonban föltűnt valakinek? Az, hogy hosszú-hosszú évek óta semmiféle vita nincs a magyar közélet szereplői között. A parlament régen elvesztette ezt a funkcióját, de ma már a tévéműsorokban is csak elvétve ütköztetik álláspontjukat azok, akiknek pedig ez volna a dolga. A szerkesztők, műsorkészítők, tulajdonosok meg elfogadták, hogy a politikus nem megy be vitázni a másikkal, mert a marketingeseik így tartják célszerűnek. Mi van ehelyett? A teljes agyrém: újságírók és elemzők érvelnek egymással szemben. Egy innen, egy onnan. A táborszemlélet pazar megnyilvánulása: a sajtómunkásnak, a politológusnak, az egyéb humánértelmiséginek az a feladata, hogy meg- és kimagyarázza az övéi böffentéseit. Erre ma már intézetek jönnek létre, és ha egy újságíró újságíróként viselkedik, akkor a hagyományos törzsközönségek túlmotivált tagjai egyből nekiszegezik a kérdést: ugyan kinek a szekerét is tolja?

Ennyit a vitákról, amelyekre egyébként égető szükségünk volna, még a jobbikosokkal is. No, nem a meggyőzés reményében, hanem hogy szavazóik (akik az avítt véleményformálókra biztos, hogy nem fognak hallgatni, Schiffer meg ugye el van tiltva tőlük) néhány alapvető információról egyáltalán értesüljenek.

„Az »újfasiszta fiatalok« a rendszerváltás árvái. A mi szerencsétlen gyermekeink. Ők az új polgári középosztály elkószált, borzas, aranyos kölykei. Nem olyanok, amilyennek a balközép, szociálliberális sajtó szerint lenniük kellene. […] Nem idegen tőlük a kicsapongás, a csoportszex, a mélabú, a heroin, a kokain, a vállalkozás, a bilbaói operaház, a velencei Guggenheim, a kasseli Documenta, a balos antiglobalizmus. Kezükben a Pesti Est, szívükben a sötét gyűlölet. Farmer, edzőcipő, anorák, mobil, hátizsák, joint: pár éve ránézésre azt hittem volna, A MIEINK.”

(Szegény náci gyermekeink)

Két dolog van, amelyről a Jobbik táborát tájékoztatni lehet, és amely komoly meglepődést okozhat sokuknak. Első az, hogy a Jobbik nem tagadása, hanem a végkifejlete az elmúlt legalább egy évtized magyarországi politikájának, a másik meg annak szenvtelen ismertetése, hogy a mozgalom által őrzött, és táplált indulatok hová vezetnek. Néhány szó minderről.

Arról, hogy a Jobbik nem zsákutca, hanem a fal a zsákutca végén, csak az tud (és valószínű, csak az is akar) hitelesen beszélni, aki nem felelős, hogy egy perspektíva nélküli, egyre nehezebben járható útra tértünk. Szerinted, hogy ide jutottunk, az a kizsákmányolásnak köszönhető, szerintem viszont a folyamatos önfölmentésnek és önámításnak. A most kitört Jobbik-pánikban „konzervatív gondolkodókat” kérdeztek a jelenségről, a talpig becsületes közgazdász, Mellár Tamás így vélekedett: „Vonáék leegyszerűsített világképe azon alapszik, hogy a gazdasági bajokért az idegen elemek a felelősek”. És ez, hogy hangozna: „Orbánék leegyszerűsített világképe azon alapszik, hogy a gazdasági bajokért az idegen elemek a felelősek”? Ugyanúgy megállja a helyét (megjegyzem, Mellár sem jut más következtetésre). A magyar közélet nagy illúziókeltői folyamatosan azt a hitet erősítik, hogy nekünk, magyaroknak alanyi jogon jár a biztos megélhetés, a színvonalas közszolgáltatás, a tiszta, rendezett környezet. Sőt, mindez nem jár, hanem tulajdonképpen van is, csak külső vagy belső erők megfosztanak minket az élvezetétől. Egy ideig lehet a már leírt trükköt játszani: homályos célozgatásokat tenni ezekre az erőkre, lehet ezzel nem vitába szállni, lehet mindig a másikat hibáztatni, lehet a zsákutcában versenyfutást rendezni, de azután jön a fal. Jön a Jobbik, és el is mondja, hogy kik fosztanak meg minket a földi jótól, és mivel senki nem mond mást, milliók fognak hinni neki. Megvárjuk?

Ami pedig az indulatok következményeit illeti. Ma már annál is bonyolultabb a helyzet, mint nagyhatású, ebben a cikkben is bőven idézett esszédben leírtad: az újfasiszták már nemcsak újfasisztákból állnak. Természetesen ott nyomulnak köztük a hamisítatlan neonácik, és azok között a végleg elaljasultak, akik helyeslik, és kívánják a megalazást, az erőszakot, a halált, de a többség nem ilyen. Ott szorongtam hétvégi rendezvényükön, néztem a hipszter szemüveges, belőtt sérójú, fültágítós, ajakpiercinges arcokat, belehallgattam társalgásukba, figyeltem reakcióikat: ők nem vágyják a szenvedést, nem akarnak áldozatokat, csupán nem hisznek bennük. Van-e okuk, hogy így higgyék? Elkövettek-e mindent a rendszerváltás kormányai, a fennkölt magyar értelmiség, iskolai tanítóik, megsüvegelt professzoraik, hogy hozzájuk szóljanak? Mert egy ügy az igazság, és egy másik az igazság elfogadtatása.

Ám itt még abból sem lett katarzis, amikor orvul, kiszámított precizitással, pusztán a megfélemlítés kedvéért lelőttek egy pici gyermeket. Ahogy te fogalmazol: [amikor] „a terroristák által fölgyújtott házból menekülő apát és kisfiát hidegvérrel lepuffantották, még a legjegesebb és legkeményebb szíveket is meg kellett volna, hogy mozgassa”. De mi történt ezt követően? A magyar politikai osztály fölfüggesztett infantilis civódását? Képes volt fölfogni és kezelni azt, hogy az a szubkultúra, amelyből ártatlan emberek gyáva hóhérai kinőttek, ezer ponton érintkezik az izmosodó szélsőjobboldali párttal? Ugyan. A gyilkosság egyből a kölcsönös vádaskodások kereszttüzébe került, sunyi célozgatásoknak vált alapjává. A közepesen informált, viszont összeesküvés-elméletekkel teletömött fejű ifjú polgár miért ne hihetné azt, hogy ez is az elitek machinációja? Főleg, hogy a radikális jobboldalból csak a választások előtt, és jól láthatóan csak kampánycélból keveredik patália?

A Jobbik kérdése ezúttal sem azért került elő, mert sötét eszméi tragédiához vezetnek, hanem mert a nagyobb pártok pillanatnyi és kisstílű érdekei így diktálják. A Jobbik tudniillik jelenleg nem esélyes az áttörésre, megrendítően nagy bázisa alulmotivált: választói érzik, hogy ennek a voksolásnak csak a képviselőjelölt szempontjából van tétje, aki reménykedik, hogy végre államtitkár lesz, és a rajongó szempontjából, aki a képviselőjelölt fotóját tartja a kredencen, és imádkozik, hogy az államtitkár legyen, de csak az örökös miniszterelnök kormányában, akiből meg legyen már istenkirály. A Jobbik emlegetésével a nagyobbacska szervezetek saját közönségüket akarják megmozgatni, vagy saját térfelükön letisztítani a pályát. Mit törődnek ők azzal, hogy szegény náci gyermekeink „nem jókedvükben lettek félig-meddig, úgy-ahogy neonácik, újfasiszták”.

2009-ben, rasszista indíttatásból, orvul kivégeztek egy ötéves kisfiút.

2014-ben ugyanazok a szereplők, ugyanolyan módszerekkel, ugyanazon a színvonalon vívják belterjes csatáikat, mint öt évvel ezelőtt.

Az élet megy tovább.

Vita nincs.