Folytathatnánk a parafrázist tovább Batsányival, hogy tudniillik vigyázó szemetek Párizsra vessétek, de inkább mindenki magába nézzen, és ha nem tud értelmeset hozzáfűzni, akkor maradjon csöndben.

Állig fölfegyverzett, jól kiképzett gyilkosok hidegvérrel és forró indulattal lemészároltak tegnap tizenkét, többségükben fegyvertelen embert. Mindezt azért, mert egy francia élclap gúnyolódni merészelt szentséges martalócvezérükön.

A helyzet egyértelmű.

Az Iszlám Állam nevű útonállóbanda és más, vallási jelmezbe bújt szervezettbűnözői csoportok (amelyek a nyugati kollégák társulataihoz hasonlóan előszeretettel foglalkoznak kábítószer-kereskedelemmel, embercsempészettel, nők szexrabszolgaságba kényszerítésével, védelmipénz-szedéssel – már amikor ráérnek az imádkozás és az emberölés mellett) készen állnak arra, hogy a világ bármely pontján támadást intézzenek a szabadság ellen. A világ nagy része számára ez jelenleg teljesen világos, fölösleges ragozni, a gyászt meg úgysem lehet beszéddel enyhíteni.

Amikor nem lehet beszélni, akkor hallgatni kell. Beszéljünk tehát arról, hogy miről kéne (kellett volna) hallgatni a párizsi vérfürdő kapcsán.

Tehetsz róla, tehetsz ellene

Szinte még el sem szállították a holttesteket, máris megjelentek azok a vélemények, amelyek szerint csúnya dolog ugyan közelről fejbe lőni valakit, meg összekenni vérrel a szépen takarított irodát, de azért lássuk be, hogy így alakult, arról az áldozatok maguk is tehetnek: nem kéne provokálni, meg viccelődni. Az érvelés betűre megegyezik a megerőszakolt nőket hibáztató okfejtéssel: minek öltöznek kihívóan, miért kacérkodnak, miért mennek az utcára? – nem véletlen, hogy a két álláspont hívei közt jelentős az átfedés.

A kósza hangokat egyelőre elnyomja az utcára tóduló tízezrek elemi erejű fölháborodása, de azért akadnak, akik gondoskodnak arról, hogy hozzánk is eljusson ez a gyáva és esztelen vakogás. A Heti Válasz munkatársa, a tudományos homofóbizmus honi propagátora „miközben gyászolja a szegről-végről kollégákat” [téved a válaszos úr: a Charlie Hebdónál újságot készítettek a saját képességeikre támaszkodva, és nem állampénzen osztották a nem létező észt – ez azért egy másik szakma], aközben a kormánylap szerkesztőségi félhomályában van neki „egy tanácsa vallásgyalázó karikatúristáknak”. Ám csak „félve mondja, mert egyáltalán nem vágyakozik a sajtó- és szólásszabadság lábbal tiprójának szerepére”, ami lehet, hogy igaz – mármint, hogy nem vágyakozik rá –, ennek ellenére a szerep testhezálló. A javaslat ugyanis az, hogy „mivel az Iszlám Állam terroristáit a jelek szerint nem áll módunkban megváltoztatni, csak mi magunk tehetünk bármit is a védelmünkre”, ezért a megoldás, ha „nem közlünk szakmányban ilyen minden tisztességes polgár számára viszolyogtató karikatúrákat”.

A nő ne legyen nő, a karikaturista ne legyen karikaturista, a krumplileves ne legyen krumplileves. Köszönjük a jó tanácsot.

Az intelem praktikusságát bárki fölmérheti, aki belegondol abba, hogy milyen mértékű meghunyászkodás felelne meg az elvakultaknak. Nyilvánvalóan csak a teljes behódolást fogadnák el, és mindig a legerőteljesebb bírálatot – legyen az bármennyire illedelmes és tárgyszerű – vennék célkeresztbe. A szabadság ellenségeinek végső soron csak a szabadság totális hiánya felel meg, éppen ezért provokál a valódi humor, ezért kérdőjelezi meg az összes tekintélyt, hogy ne hagyja azt a félelem nélküli, szabad életre rátelepedni.

A gyakorlati hasznavehetetlenségen túl van egy elvi szempont is, ahonnét vizsgálva azonnal kiderül a fenti eszmefuttatás tarthatatlansága, illetve ennél több is. Az, hogy hol húzódik a határ a szabad világ és a rabság között. Figyeljünk.

Amíg valaki – szóban, írásban, műalkotásban – a véleményét fogalmazza meg, legyen az bármennyire sértő, gyalázkodó vagy ízléstelen, addig lehetőségemben áll vele szemben kifejteni saját véleményemet. Amennyiben viszont valakit bebörtönöznek vagy megölnek a véleménye miatt, akkor ez a lehetőség elvész. Mindazok, akik harciasan cenzúrát követelnek, vagy szelíden öncenzúrát javallanak, ezt a diskurzust igyekeznek kiiktatni, azaz a szabadságot fölszámolni.

Ugyanezt tudom mondani azoknak, akik nem neofita, műájtatos alapállásból, hanem éppen az attól való félelmükben kívánják a véleménynyilvánítást korlátozni. Az Iszlám Állam kegyetlen hóhérai mutatták meg, hogy mennyire szubjektív az, hogy mit tekintünk uszításnak. Egy szabad ország a véleménynyilvánítást annak tartalmától függetlenül védi, ugyanis a szabadság egzakt kritériumok nélküli korlátozása (márpedig bizonyos gondolatok közlésének tiltása éppen ilyen) csak az önkényt segíti.

Allah nevében?

Hasonlóan azokhoz a „fölvilágosultakhoz”, a „nyugati értékrend” elszánt védelmezőihez, akik most ezen értékrend többnyire általuk is elismert elemeit (úgymint: vallási tolerancia, világnézeti semlegesség) akarják az muzulmánoktól megtagadni, és csatlakozva az amatőr vallástörténészek félinformációkon alapuló vaskos jellemzéseihez az iszlámot fenntartások nélkül azonosítják a terrorizmussal, de legalábbis a terrorizmust az iszlám alapvetéséből próbálják levezetni. Túl azon, hogy ennek során tudatlanságuk teljes tárházát fölvonultatják, akad e nézettel további másfélmilliárd probléma.

Másfélmilliárd.

Ennyi muszlim él szerte a világon, a legkülönfélébb államalakulatokban, a legváltozatosabb körülmények között; elsöprő többségüknek még egy csúzli sem volt a kezében soha, nem egyszer elszenvedői az intoleranciának, az állami retorzióknak, pokolgépes merényleteknek, Kínától Indián át több afrikai országig. Az iszlám terrorvallásként való bemutatása őket is megbélyegzi.

De nemcsak ezért primitív az összes ilyen jellegű általánosítás, hanem azért is, mert kiemeli a merényletekkel zsúfolt évtizedeket az adott hit történelméből – ahogy ezt az összes többi vallás esetében is meg lehetne tenni. Az iszlám közel 1500 éves története során páratlan teljesítményekkel gazdagította az egyetemes emberi kultúrát, hogy mást ne említsünk: saját kultúrkörünk ősi kincséről, a görög filozófiáról is vajmi keveset tudnánk az iszlám tudósok nélkül, ha a papiruszokat szent buzgalmukban bőszen égető püspökön múlt volna, akkor semmit sem. Az iszlám világ nem egy esetben menedékül szolgált a máshol (más vallások által) üldözötteknek, közük számtalan zsidónak. Fölösleges hát az iszlám alacsonyabbrendűségén képzelegni, s ha van, aki még mindig így tenne, annak egy földrajzilag nem túl távol eső helyet ajánlok szíves tanulmányozásra: Boszniát. Boszniát, ahol délceg, keresztény milicisták indultak a közelmúltban pópák és szerzetesek által megáldott fegyverekkel muzulmánt ölni. Nőket, gyerekeket, öregeket, aki az útjukba került.

Vagyis a fő választóvonal nem az iszlám és többi vallás között húzódik, hanem a vallási (és bármilyen) fanatikusok és a többiek között. Mindez természetesen nem jelenti, hogy aktuálisan veszélyt jelentő mozgalmak nagyobbrészt ne az iszlám felől érkeznének, de ennek legkevésbé sem a hittételekhez van köze.

A terepasztal lovagjai

Ahogy nem is valamilyen homályos kulturális karakterhez, messzire nyúló hagyományhoz, mentalitáshoz. Csak azért említem ezt, mert ilyenkor szokott menetrendszerűen előkerülni a neves lektűrszerző, Samuel P. Huntington. Föltehetőleg nem ússzuk meg a civilizációk összecsapásáról szóló ponyvairodalom újabb reneszánszát.

A szélsőmaligán publicista, B. Zs. nekem adresszált n.b. soraiban is Huntingtont emlegeti, mégpedig a következő összefüggésben. Föleleveníti „az iszonyatos képsorokat”, amelyeken „nyugati emberek térdelnek valahol a szíriai vagy iraki sivatagban és az Iszlám Állam fegyveresei készülődnek levágni a fejüket”, azaz a huntingtoni apokaliptikus vízió igaz: a Nyugat (leginkább Amerika) magányosan néz farkasszemet tőle idegen erőkkel, amiből B. Zs. arra a következtetésre jut, hogy a Kövér László-i negyedik világháború igenis létezik. Tudják az, amelyikben éppen Amerika törekvéseinek kísérelünk meg ellenállni. Feketedjek meg, ha ebben logikát sikerül fölfedeznem, de valószínűleg nem is ez a cél.

A háborúsdi teóriája önmagáért való, viszont adós marad azzal, hogy elmagyarázza, pontosan kik is küzdenek egymással. Mik azok a civilizációk, amelyeknek összecsapása elkerülhetetlen? Huntington erről a következőt mondja: „a civilizáció ugyanaz nagyban, mint a kultúra”. Rendben, de akkor mi a kultúra? Leszámítva azt, hogy ugyanaz kicsiben, mint a civilizáció.

A válasz hiánya nem véletlen, ugyanis azok a megváltoztathatatlan, monolit egységek, amelyek ködös kulturális alapon szerveződnek kontinensnyi területekké, hogy azután egymással szembeforduljanak: nem léteznek. Katonásdit játszó öregurak és örök kamaszok számára vonzó, közel-keleti sámánok számára pedig meg is éri misztikus-romantikus, elkerülhetetlen ütközetekről ábrándozni, csakhogy a világ nem ilyen. Például a Huntingtonnál konfuciánus civilizációként emlegetett Kínát nem kulturális sorsszerűség hívta életre, hanem a birodalmi érdek, maga alágyűrve kultúrák sokaságát.

Napjaink konfliktusaiban is sokkal profánabb okokat kell sejtenünk elkerülhetetlen civilizációs összeütközéseknél: túlnépesedést, társadalmi egyenlőtlenségeket, szűkös erőforrásokat, gyatra oktatást, gyarmati közigazgatásokat átvevő mohó önkényurakat. Ahogy a Charlie Hebdo szerkesztőségében sem a végzet jelent meg lángpallossal, hanem két bűnöző géppisztollyal.

Továbbá tegnap az is letagadhatatlanul megmutatkozott, hogy nem lehet részekre szabdalni a világot – és a Huntington által tanácsolt módon – mindenkinek visszahúzódnia a saját territóriumára. Amennyiben a megoldatlan bajok vannak Szíriában és Irakban, az be fog kopogni Párisban, Moszkvában, Berlinben, Londonban és Budapesten.

Ezt próbálja most megértetni velünk tizenkét ártatlan nehezen fölszáradó vére. Nyugodjanak békében.