Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

Magyarországot hatalmába kerítette az egyenlőtlenség szenvedélye. De lehet még ennél rosszabb.

Rogán Antal, a Fidesz országgyűlési képviselőcsoportjának vezetője, a parlament gazdasági bizottságának elnöke a Gulag áldozatainak emlékművénél teljes joggal elítélte a sztálini diktatúrát, amelytől ő elborzad. Indokoltan. A beszédéről szóló jelentés így folytatódik:

„Szerinte a kommunista egyenlőség eszméje egyedül a lágerekben valósult meg hiánytalanul, az egyenlő és boldog emberek társadalmát nem hozta el.

»Ezért nem hiszünk az egyenlőségben, mert ahhoz le kell rombolni mindent, ami érték, el kell hurcolni mindenkit, aki értéket teremt« – jelentette ki, hozzáfűzve: aki a polgári értékekben hisz, az egyenlőséget téveszmének gondolja.”

Közkeletű amnéziás félreértés, hogy a „kommunizmus” alapelve az egyenlőség (a „kommunizmus” éppen abból indul ki, hogy az egyenlőség jakobinus-liberális-demokratikus doktrínája nem kielégítő), és az egyenlőség ilynemű bírálata a már 1830-ra elavult szentszövetségi reakció tipikus (de még mindig fölháborító) példája. Csak Vicomte de Bonald (1754 –1840) tudta – szemben a Fidesz-KDNP vezetőivel –, hogy az egyenlőség polgári eszmény. Amit Rogán képviselő „polgári értéknek” hisz, az refeudalizációs, ultramontán, ősreakciós álom. Tipikus, hogy „kommunizmusnak” nézi (ő vagy a beszédírója) a polgári demokrácia alapvető közhelyét. És mint „polgárit” védi a középkori eszményt: a hierarchiát.

Ezt egyrészt azért említem meg, hogy lássuk, milyen nehéz ebben a műveletlen zűrzavarban bármilyen politikai gondolatról beszélni (a mai magyar liberálisok ugyanakkor az ún. államosítással azonosítják azt a „kommunizmust”, amelynek célja a tulajdon és az állam megsemmisítése; mindenki összevissza fecseg; szavukat se higgyék), másrészt azonban azért komolyan is kell venni a Dessewffy Emil és Asbóth János előtti hűbéri mélyreakcióhoz való visszahajlást.

A „polgári” kormány 2015. március elsejével megsemmisítette a magyarországi szociális (népjóléti) rendszert. Megszűnt a méltányosságból adható ápolási díj, a méltányossági közgyógyellátás, a rendszeres szociális segély, a lakásfönntartási támogatás, az adósságkezelési szolgáltatás, az önkormányzati segély, a rendkívüli gyermekvédelmi és temetési segély, szeptembertől megszűnik az „óvodáztatási” (micsoda kifejezés!) támogatás is. A munkanélküli-segély már korábban megszűnt. (A helyhatóságok – tetszés szerint, mindenféle törvényes kritériumok nélkül – folyósíthatnak segélyeket, ha akarnak, márpedig nem akarnak és nem tudnak, a központi kormány, az ún. „költségvetés” ebből agyő, kivonult, a kormány felől annyian döglenek éhen, ahányan csak bírnak.)

Ha lenne Magyarországon szervezett baloldal, ennek a bejelentésnek a hatására milliók (nem ezrek) vonulnának az utcára, és a halálra rémült kormány ész nélkül vonná vissza gyűlöletes rendeletét vagy micsodáját. A tiltakozás egyetlen jele Korózs Lajos szocialista képviselő kesernyés, kiábrándult interjúja a kis példányszámú Népszava február 28-i számában. Ha lenne Magyarországon baloldali sajtó, másról se írna március elseje óta. A mai Magyarországon a gyerekek több mint egyharmada (35%) éhezik és fázik. Az egészségügy válságban van. A közép- és fölsőoktatás egyre egyenlőtlenebb társadalmilag, és terjedelme szélsebesen zsugorodik. A hitetlenkedő fölháborodás kétségbeesett ordítását nem hallom. A „közmunka” nevezetű ocsmánysághoz (ami semmi egyéb, mint a munkanélküli-segély fölszámolásának ócska ürügye) lassan hozzászokik „a haladó közvélemény” (az ötlet egyébként köztudomásúlag a mélyen jobboldali Gyurcsány-kormánytól származik eredetileg), sőt: olykor már a kiterjesztését követeli, mert a demokratikus jóléti államot már jobban utálja, mint a fasizmust.

A kritikát komolyan akadályozó fogalmi zűrzavar egyik fő eleme, hogy az ortodox neokonzervatív-neoliberális politikát folytató magyar kormány „ideológiai” (pontosabban: retorikai) ellenfele éppen a neoliberalizmus. Ráadásul: az ún. baloldali ellenzéknek még ez sem elég, még ennél is több neoliberalizmust kíván a kormánytól. Jellegzetes példája ennek a kormánytól is sokkal jobbra álló Kész Zoltán veszprémi képviselő – akinek megválasztása némely tökfejek szerint „a baloldal győzelme” (!), és akit Pogátsa Zoltán teljes joggal nevez sült bolondnak –, aki még a politikai jogokat is megvonná a szegényektől, s evvel jobbra „pozicionálja” magát a korai Horthy-rendszer szélsőjobboldalától.

Morálisan valamivel jobban állunk a másik lélegzetállító gyalázat, az isztambuli egyezmény elvetése ügyében (a kormány ugyan aláírta régebben, de ha nem hagyja helyben az Országgyűlés, és nem hirdetik ki, akkor nem számít hatályos magyar törvénynek). S azért állunk jobban, mert habár a liberális (tévesen „baloldalinak” nevezett) sajtó (a hvg.hu se baloldali portál, és csak a szabadelvű toleranciájának köszönhetem, hogy itt idegenként megszólalhatok) és közvélemény kevésbé törődik az osztályegyenlőséggel, de a dzsenderegyenlőséggel (roppantul helyesen, de sajnos nem mindig és nem mindenütt) igen. A Magyar Országgyűlés mély megvetést érdemlő többsége elutasította, hogy ratifikálja a családon belüli, s különösen a nőkkel és gyermekekkel szembeni erőszakot tiltó – s értelemszerűen hivatalból üldözendő bűncselekménnyé nyilvánító – nemzetközi egyezményt. Mindeközben a Népszabadság fölmérést ismertet, amely szerint „Magyarországon az emberek [nem a férfiak?] fele nem akar női főnököt vagy beosztottat, vele egy szinten lévő kollégának is csupán minden negyedik ember [férfi?] választana nőt” (!). A gyermektelen nők átlagban kétszer annyit keresnek, mint a gyermekesek. „Az adórendszeren keresztül visszaosztott állami forrásokat összeadva a jobb helyzetű családok lényegesen többet kapnak a költségvetésből, mint a tartósan munka nélkül tengődő mélyszegény családok” (a kitűnő Ónody-Molnár Dóra tollából).

Az egyenlőtlenség szenvedélye hatalmába kerítette hazánkat, s ennek a legbrutálisabb és legerkölcstelenebb esetei se váltanak ki tiltakozást. (Mi több, a legmocskosabb bevándorló- és menekültellenesség általánosnak mondható, de ez nem helyi sajátosság, mindenütt föllelhető – ha ez valakit vigasztal.)

Az a szánalmas csonk, ami a magyarországi politikából megmaradt, csak a hatalmi vetélkedésre – s a vele szorosan összefüggő állami korrupcióra – tud figyelni. Ez persze alighanem elkerülhetetlen, amikor az egész hatalmi szerkezet recseg-ropog, az új államrendszer válságba került, a vezető csoport egysége megbomlott; ez fölöttébb veszedelmes helyzet, mert az informális rangsorokra és az állam vezetője (a miniszterelnök) által kijelölt befolyási övezetekre és zsákmányolási kiváltságokra épülő piramis addig ép csak, ameddig a félelmek és lojalitások érintetlenek, mereven változatlanok. A nem jogállami hatáskörökre, hanem személyes függőségekre alapozott szisztéma – amelyben a nemzeti burzsoázia és az „állami elit” összeolvad, a közigazgatás halálosan meggyöngül, a modern állam működtetéséhez elengedhetetlen bürokratikus szaktudás (és a működtető, „szakértői” mandarinátus) többé-kevésbé eltűnik, a visszacsatolások és gondos nyilvántartások, a dokumentálás módszerét használó adminisztráció kontrollja (a nyilvánosság hiánya miatt is) akadozik, a törvény- és rendeletszövegek előállítását ilyesmiben nem otthonos ügyvédi magánirodákba „szervezik ki”, ezért minden jogszabályt folyamatosan módosítani kell, ami diszfunkcionálissá teszi mind az egyre jelentéktelenebb parlament, mind a kormányzat napi munkáját – a viszály körülményei között működésképtelen.

Mivel a központi hatalomnak (többek között a regionális, pl. megyei közigazgatási szintek megszüntetése miatt is) semmiféle ellensúlya nincs, a teljhatalom és a zűrzavar kombinációja uralkodik. Minden esély megvan a kapkodó és erőszakos rendszabályok elterjedésére, a változó kilétű „ellenségek” megfékezésének eddig ismeretlen, durva módozataira.

A jobboldal egymással viaskodó, informális hatalmi központjainak a birkózása roppantul ízléstelen és visszataszító. A miniszterelnök kiközösített vetélytársa semmivel alá nem támasztott (és szerintem valószínűtlen) vádakkal illeti Orbán Viktort (vö. Révész Sándor cikkével), s evvel össznépi paranoiás szindrómákat idéz elő. Nagyon rosszul teszik az ún. demokratikus ellenzéki pártok, hogy ráröpülnek az ilyesmire, és nagy hangon vizsgálatot követelnek. Az egész affér fölött méltóságteljes hallgatással kellett volna napirendre térni. Nem helyes ilyen kétes ügyekbe keveredni, és részt követelni maguknak a rendszer nem túl tetszetős agóniájából. A demokratikus jövő szemszögéből is parancsolóan szükséges, hogy a politikai csatát tisztességes eszközökkel vívják, tekintet nélkül a gátlástalan ellenfél stratégiáira. Arról nem is szólva, hogy az ilyen hisztériák kizárólag az erősödő Jobbiknak használnak, ami tovább ronthatja a tehetetlenül vergődő ország politikai és erkölcsi minőségét. A legutóbbi (belvárosi/lipótvárosi) korrupcióellenes tüntetésen már olyan ocsmány transzparensek voltak láthatók és olyan alantas szövegek voltak hallhatók, amelyek súlyos kétségeket ébreszthetnek a tiltakozók demokratikus szelleme iránt.

Max Weber szerint a politika elkerülhetetlenül démoni és tragikus. Akkor is, ha a küzdőfelek kiindulópontja a közjó, a szenvedők iránti részvét vagy civilizációnk fölvirágoztatása. A szándéktól a végeredményig nem vezet nyílegyenes vonal, az eszközök és célok között merev fal – többek között az előreláthatatlanság és a szükségképpen részleges tudás fala – emelkedik. A tőkés piac fluktuációi és periodikus krízisei megjósolhatatlanok, az állami (tudatos) beavatkozás hatásai kiszámíthatatlanok. Ebben a bizonytalanságban kellene az egész népnek közösen tájékozódnia és egyezségre jutnia, ami akkor is nehéz lenne, ha nem tudnánk: a sorsunkat gyakran eldöntő nemzetközi folyamatokat alig vagyunk (volnánk) képesek befolyásolni vagy akár megérteni. Nem vagyok derűlátó – hogyan is lehetne derűlátó valaki Kelet-Európában, ahonnan kétségbeesett milliók menekülnek? –, még sincs más választásunk, mint megpróbálni cselekedni, hogy lehetőleg megakadályozhassuk hazánk további süllyedését.

A korrupcióellenes küzdelem nyilván nem kifogásolható, de mindenkinek a figyelmébe ajánlhatom a romániai tapasztalatokat. Romániában a különleges korrupcióellenes ügyészség és a vádanyagot szállító titkosszolgálat de facto átvette a hatalmat – és ez aránytalanul megerősíti a nemzetközi pénzügyi szervezetek és az Egyesült Államok informális befolyását (vö. Florin Poenaru írásával) –, ami átrendezi (történelmileg túlontúl is ismerős módon) az ország tekintélyi struktúráját, élen a hadsereggel, az államegyházzal és a titkosrendőrséggel. Ugyanakkor persze a korrupciós ügyek súlyosságát nem lehet tagadni. De a kockázat óriási.

Amikor a korrupció problémája – súlyosbítva a brókerházak összeomlásával, amelynek a lehetséges következményeit az ember fél átgondolni (vö. Böröcz József írásával) – különválik a pillanatnyi hatalom természetéről és a társadalmi igazságtalanságról megszerezhető ismereteinktől, akkor ez fölkölti az elvont (apolitikus) „rendteremtés” iránti vágyat, amely eddig még soha nem kedvezett demokratikus fordulatoknak. Ilyesfajta fordulatnak az se kedvez, hogy voltaképpen azt se nagyon tudjuk – az aprócska PM részleges kivételével –, hogy a többé-kevésbé demokratikusnak tekinthető pártok mit akarnak, lesznek-e olyan vezetőik, akiket kormányképesnek és megbízhatónak (és személyileg elég jelentősnek) tekinthet a közvélemény. Többségük (itt az LMP a kivétel, amely azonban néha Fidesz-kompatibilis nacionalista gesztusokat tesz, ami aggasztó) annyira szélsőségesen elkötelezett az EU iránt, hogy nem világos: követi-e Merkel és Schäuble „vonalát” a politikai cselekvőképességüktől megfosztott dolgozók relatív reálbérének lenyomása és az akkumuláció/növekedés kváziteológiai tana tekintetében (ami világosan kifejeződik a görögországi Sziriza-kormányra gyakorolt nyomásban, amely kormányt szünet nélkül rágalmaz a „demokratikus” ellenzéki sajtó Magyarországon; ez a sajtó teljesen kritikátlan a neoliberális imperializmus – katasztrofális – terjeszkedésével szemben, ami örökös alacsony bérre és evvel elmaradottságra és szegénységre ítélné Kelet-Európát). (A görögországi helyzetről lásd ezt a szöveget, továbbá ezt, és magyarul Balázs Gábor cikkét.)

Ebben a helyzetben kell önnek, nyájas olvasó, valamiképpen elmozdítania az Orbán-kormányt (amely nemzeti tragédiát jelent, de amelynél sajnos még sokkal rosszabb is elképzelhető) anélkül, hogy tömeges erőszakot, fölfordulást idézne elő, vagy akár a szuverén magyar állam összeroskadását.

Vegyen mély lélegzetet.