Megszűnt a világ utolsó gyarmata - ilyen volt a Chagos-szigetek fél évszázados kálváriája

Ha ránézünk a térképre, akkor a Chagos-szigetek több mint 60 tagja elvész az Indiai-óceánban. Ha viszont körzőt veszünk a kezünkbe, és azt leszúrjuk a legnagyobb területű szigeten, Diego Garcián, azt látjuk, hogy az elég közel van Afrika, Délkelet-Ázsia és a Közel-Kelet minden fontos stratégiai pontjához, s a 30 négyzetkilométeres – Törökbálint nagyságú – földdarabról stratégiai bombázókkal el lehet érni a világkereskedelem három legfontosabb szorosát, amire közel s távol nincs más ennyire alkalmas hely.

Ez a kettősség az oka, hogy Nagy-Britannia csak a minap, hat évtizednyi vita után engedte el az utolsó afrikai gyarmatának számító, tőle 9 ezer kilométerre lévő Chagost. De nem adta vele együtt Diego Garciát, amelyen az Egyesült Államokkal közösen a tengerhajózás ellenőrzése szempontjából kulcsfontosságú támaszpontot működtet, ahol 2500, zömmel amerikai katona állomásozik.

Amikor a XVI. században portugál felfedezők rátaláltak a semmi közepén fekvő kis szigetcsoportra, annak még semmilyen jelentősége nem volt. Így tovább is álltak, de elnevezték Bassas de Chagasnak, azaz Krisztus sebeinek. A helyet annyira jelentéktelennek tartották, hogy nem is került hivatalosan a portugál korona fennhatósága alá.

A szigetcsoportot a XVIII. században a franciák gyarmatosították, miután elfoglalták Réuniont és Mauritiust. A napóleoni háborúk végét követően, 1815-ben brit gyarmat lett, amelyet a vesztes Franciaországtól szintén megszerzett Mauritiusról irányítottak. Az 1960-as években induló dekolonizációs folyamat során széteső brit világbirodalomból kiszakadó gyarmatok sorában Mauritius 1968-ban nyerte el a függetlenségét. Ám előtte három évvel London leválasztotta róla a Chagos-szigeteket, amiért 3 millió – mai áron 50 millió – fontot fizetett. Mauritius röviddel később úgy érezte, átverték, és azt állította, a függetlenségért cserébe, a szigetcsoportnak a hidegháború idején felismert stratégiai fontossága miatt erőltették rá az alkut.

A Chagos igazi értékének számító Diego Garciát pedig Nagy-Britannia addigra bérbe adta az USA-nak, ám a közös katonai bázis építése előtt akadály állt: a helyi őslakosok.

A Chagos-szigeteken néhány ezren éltek, és a brit kormány arra számított, hogy ha felvásárolja az ültetvényeket és megszünteti a munkalehetőséget, akkor a helyiek a jobb élet reményében önként távoznak. Amikor ez nem történt meg, korlátozták a szigetekre érkező orvosságot és élelmiszert, aki pedig egyszer kiutazott onnan – látogatóba, dolgozni vagy akár csak orvoshoz –, azt nem engedték vissza. Ez sem volt elég, ezért 1973-ra a még kitartókat erőszakkal kitelepítették, a chagosiak minimális holmit vihettek magukkal, a háziállataikat pedig leölték. Ez kellett ahhoz, hogy az USA haditengerészete jelenthesse a washingtoni kongresszusnak, hogy a szigeteknek nincs állandó lakossága, így senki sem áll a katonai bázis építésének útjában. London cserébe pénzt kapott, és kedvezményt haditechnikai eszközökből.

A kitelepített embereket Mauritiusra és a Seychelle-szigetekre vitték, többen pedig az angliai West Sussex grófság egyik településén találtak új otthonra. Hosszasan pereltek kompenzációért – egy évtizeddel később a Mauritiuson élő felnőtteknek fejenként 650, a gyerekeknek 85 fontot adtak, de visszatelepülni nem engedték őket. Az összeget a londoni kormány 1982-ben négymillió fonttal toldotta meg, amikor az angliai diaszpóra tüntetésbe és éhségsztrájkba kezdett. Az ezredfordulón a brit Felsőbíróság illegálisnak minősítette a chagosiak kitelepítését, és kimondta, hogy lehetővé kell tenni számukra a visszatérést. Ezt a kormány 2004-ben a Nemzetközösséghez tartozó területekre érvényes rendelettel – a Chagos-szigetek hivatalosan Brit Indiai-óceáni Terület (BIOT) volt – felülírta, örökre kizárva a hazatelepülés lehetőségét.

A New York-i Világkereskedelmi Központ elleni 2001. szeptember 11-ei terrortámadás újra felértékelte Diego Garciát, nem csak stratégiai szempontból.

A szigeten 2002-ben terroristagyanús személyeket szállító repülőgépek is megfordultak – amit a formai ellenőrzést birtokló britek csak hat évvel később ismertek el, mondván: a rabok nem szálltak ki a gépekből. A terrorizmus elleni háború során Diego Garciáról felszálló katonai repülőgépek bombázták Afganisztánt, majd a mélyvízi kikötővel és hosszú futópályával rendelkező sziget a 2003-ban indult iraki háborúnak is az egyik legfontosabb bázisa volt. Kína katonai felemelkedése tovább növelte a jelentőségét a támaszpontnak, ahová az amerikai légierő új stratégiai bombázókat telepített. Az izraeli–iráni háború kirobbanása pedig azért értékelte fel Diego Garciát, mert onnan elérhető a perzsa állam, s megvédhető a Teherán által elaknásítással fenyegetett Hormuzi-szoros.

Mauritius azonban továbbra is fenntartotta az igényét, amire reagálva a britek 2010-ben környezetvédelmi rezervátummá nyilvánították a területet, így blokkolva a visszaköltözést. Erre némi alapjuk volt is, hiszen a szigetvilág legfontosabb – és a turisták meg az újságírók elől természetesen elzárt katonai bázist nem számítva lényegében egyetlen – látványossága a helyi korallzátony.

„Egy tengeri rezervátum létrehozása valóban a leghatékonyabb hosszú távú módja annak, hogy megakadályozzuk, hogy a Chagos-szigetek korábbi lakói vagy azok leszármazottjai újra letelepedjenek.” Ezt a London és Washington közti diplomáciai táviratot a WikiLeaks hozta nyilvánosságra pár évvel később. A közzétett ötletelés rögzíti azt a tényszerű megfigyelésre épített taktikát is, hogy „környezetvédelmi lobbi sokkal erősebb, mint a chagosiak szószólói” – áll a dokumentumokban.