Tamás Gáspár Miklós
Tamás Gáspár Miklós

A Jobbik csendesen készül. És igen, a végromláshoz képest Orbán a kisebb rossz.

Az Ipsos ismeretes fölmérése alapján megállapítható (2015. márciusában), hogy az országgyűlési mandátumok többségéért, azaz a törvényhozó és végrehajtó hatalomért való versengésben részt vesz

(a)         két nagy néppárt: a Fidesz és a Jobbik,

(b)         egy középpárt: az MSZP,

(c)         egy kispárt: a Gyurcsány-féle DK,

(d)         mikropártok;

(e)         közvetve: néhány alaktalan, de általában balközép irányzatú tiltakozó mozgalom.

A két nagy néppárt ideológiailag – bár más-más hagyományból származik, és kulturálisan különbözik – egyaránt szélsőjobboldali, antidemokratikus, sovén és antiszociális. De ez csak a világnézet, s az ilyesmi a mai magyarországi politikában egyrészt rejtett, másrészt (bár ez a választók részéről színtiszta őrültség) alárendelt szerepet játszik, úgyszólván nem is kelt érdeklődést.

A Fidesz süllyed, a Jobbik emelkedik.

A Fidesz hatalmi párt, a közutálatnak örvendő rendszer pártja, amely korrupciós botrányokba keveredett, amelynek eddigi – sikereit jórészt magyarázó – feszes egysége fölbomlott, kormánya hibát hibára, kudarcot kudarcra halmoz; vezetőjének tekintélye megtört. Amint a március 15-e alkalmából kiosztott kulturális és tudományos díjak, kitüntetések mutatják: már értelmisége sincs – a díjazottak névsora (egy-két ilyen-olyan kivétellel) nevetséges.

A Jobbik (amelyről már írtam) radikálisan hatalmon kívüli (anti-establishment) párt, a hivatalos médiákban egyáltalán nincsenek pozíciói, a szociális médiákban („közösségi oldalak” stb.) viszont tarol, a – főleg fiatal – digitális közvélemény hullámain úszik. Pozícióinak erősödését szolgálják mind a kormánypárti és/vagy simicskai médiák fasisztoid publicisztikái és véleményműsorai, amelyek (szándéktalanul, önkéntelenül) erősítik a Jobbik elfogadottságát a középosztály és az idősebbek körében, mind pedig a balközép jellegű tiltakozások korrupcióellenes, populista demagógiája, amely – mint mindig ilyen esetekben – rendpárti, tisztogató-büntető politikára támaszt igényt; ezt az igényt csak a Jobbik képes hitelesen kielégíteni. A Jobbiknak nincs szüksége médiapropagandára, ezt a föladatot elvégzik helyette a fideszes (kvázifideszes, parafideszes) meg a „demokratikus” ellenzéki médiavállalatok. Különösen a posztmodern-gonzóliberális digitális platformok/portálok a maguk – alaposabb rendszerkritikával csak nagy ritkán foglalkozó – gúnyolódásával és fekete humorával ezt a képet fogadtatták el a magyar társadalomról: ez a társadalom züllött, hülye, abszurd, életképtelen, vezetői nyerészkedő, tudatlan, vidéki tahók. Erre a Jobbik a megtisztulási és újjászületési dumájával – nagyon egyszerűen, szűkszavúan, tömören és tartózkodóan, emiatt roppantul hatásosan – cuppan rá: a Jobbik meghekkelte a szinte teljes magyarországi (és utódállami-kisebbségi magyar) médiavilágot anélkül, hogy reprezentánsainak akár egyetlen cikket meg kellett volna írniuk (amire egyébként nem is lennének képesek).

A törzsgárdáját úgy-ahogy őrző MSZP-t rendkívül tehetségtelenül vezetik. Az MSZP-nek egyetlen vonzó, inspiráló, népszerű vezető alakja sincsen. Semmi más nem tartja fönn, csak a tehetetlenségi erő. Az MSZP is használja a – nem általa kezdeményezett és hagyományos stílusától idegen – populista demagógiát, ám ügyetlenül. Polgármesterei mélyen konzervatívak és autoritáriusak, intoleránsak (lásd az egyre ijesztőbb újlipótvárosi-angyalföldi esetet), nem sokban különböznek a fideszes kollégáktól.

A DK: szekta. A vezérkultusz tartja össze. A DK áll a legközelebb a neoliberális médiasztárok gondolatvilágához, őket azonban riasztják a szektásság és a fanatizmus eltéveszthetetlen szociokulturális jegyei. Jól szervezett, összetartó erő, lelkes aktivistákkal. Vezetője tehetséges ember, aki azonban gyűlöletfutamokon kívül nem sokat mond (pedig tudna), s akinek aggasztóan kevés érzéke van a parlamentarizmushoz. (Az egyetlen színvonalas és lelkiismeretes ellenzéki képviselő: Schiffer András.)

A mikropártokban több az ötlet és az intelligencia, mint a többiekben – számos gondolatuk tartalmilag is rokonszenves nekem –, de itt most a hatalmi helyzetről beszélek, amelyet a mikropártok ugyan befolyásolnak, de nem alakítanak. (Megjegyzem: Juhász Péter „lopnak, lopnak!” szövegét diszfunkcionálisnak, kontraproduktívnak, egyszóval kártékonynak tartom. Pedig rendes fiú, szorgalmas, buzgó agitátor. Kár, hogy elfecsérli a tálentumát.)

Az ún. „civil” tüntetésszervezők – akikhez annyi reményt fűztem valaha – avval, hogy azt a bárgyú 19 pontot (amelyről népszavazást szeretnének) az ellenzéki tömegre lőcsölték, végképp bebizonyították sajnos, hogy nem is konyítanak a politikához, és kínos helyzetbe hozták a náluk jóval okosabb tömeget, amelynek – a dolgok természete folytán megválasztatlanul – az élén állnak.

A „demokratikus” ellenzék közép-, kis- és mikropártjai az Orbán elleni gyűlöletüktől elvakítva – s ebben az ellenzéki médiák se jobbak – az Orbán-klikknél is sokkal veszedelmesebb Jobbikkal egyáltalán nem vették föl a harcot. A Jobbik nem téma, nem hír, eltekintve pár újfasiszta funkcionárius vagy aktivista bárdolatlanságától vagy árulkodóan nyílt náci gesztusától, amelytől inkább csak undorodnak, de komolyan nem veszik. A Magyar Gárda fénykorában volt némi antifasiszta mozgósulás, de a cigányellenes rasszizmus elterjedtsége nem csökken, a bevándorlóellenes hisztéria propagálásával pedig a Fidesz szerez legfélelmetesebb vetélytársának jó sok szavazatot. A fideszes/simicskai médiák nem beszélnek a Jobbikról, fantomküzdelmeket folytatnak félremagyarázott feministákkal és félreértett nyugati újságokkal – és bár nem mondhatni, hogy kifejezetten fasiszták, ámde nem is antifasiszták. Fő ellenségük a liberális individualizmus és a baloldali egalitarizmus (vö. írásommal), és ebben – bár nem óhajtják persze a Jobbik győzelmét – óhatatlanul a Jobbik érdekeit (is) szolgálják, hiszen ebben a szélsőjobboldal két fő irányzata mélyen egyetért. (Mérsékelt, pláne demokratikus jobboldal Magyarországon – politikai értelemben – nem létezik, a kitűnő Béndek Péter derék konzervatív pártja csak erkölcsi gesztus; igaz, annak szép. Amúgy „polgári Magyarországot” javasol, akár Orbán és Gyurcsány – és majdnem mindenki.)

A Jobbik „titka” azonban nem ez: mindez csak riválisainak, versenytársainak és ellenfeleinek vaksága és puhány tehetetlensége.

A Jobbik – anélkül, hogy elkötelezné magát – kihasználja a világszerte erősbödő antikapitalista dinamikát: mint a jobboldali, „völkisch” antikapitalizmus MINDIG, természetesen csak a kapitalizmus bizonyos aspektusait ellenzi. Ebben a kezére játszik a jelenlegi nemzetközi (antiglobalista) baloldal egyoldalú piacellenessége (mintha az államkapitalizmussal nem lenne semmi baj…), amely persze elkerülhetetlennek tartja a kapitalizmust, csak korlátozni szeretné a munkások és a „mélyszegény” underclass érdekében. A szélsőjobboldali, „völkisch” antikapitalizmus szintén korlátozni óhajtja a piaci kapitalizmust, csakhogy nem a munkások és a „mélyszegény” underclass érdekében. Erről azonban elmulasztják értesíteni a magyarországi munkanélkülieket, akiknek a körében a Jobbik fölényesen vezet. A magyarországi munkások és munkanélküliek láthatólag azt hiszik, hogy az ellenfeleik a cigányok, akik látszólag a riválisaik az épp megszüntetett (formailag az ún. „önkormányzatok” [?!] hatáskörébe utalt, azaz a helyi szegényellenes és romaellenes önkénynek kiszolgáltatott, pénztől megfosztott) szociális szolgáltatásokért és segélyekért folytatott versenyben – mintha a társadalmi igazságtalanságért nem a tőkés állam volna felelős, hanem a legmegalázottabb áldozatai.

A „kapitalizmus” a magyarországi szélsőjobboldal két fő irányzata (Fidesz, Jobbik) számára mindenekelőtt (a) külföldi, főleg nyugati; (b) zsidó; (c) „komcsi” (azaz Csurka István emlékezetes formulájával: „a transzvesztita nomenklatúraburzsoázia” biznisze). Tehát a kapitalizmus „nem mi vagyunk”, akkor se, ha multimilliárdos nagytőkések, pardon, nagyvállalkozók vagyunk. „Neoliberálisnak” a szélsőjobboldal azt a tőkét tekinti, amelyet nem ellenőriz, miközben agresszívan és zavartalanul folytatja a legkarakteresebb neokonzervatív-neoliberális gazdaság- és szociálpolitikát. „Neoliberális” cégnév alatt az e tekintetben sikeres állami propaganda összekeveri az egalitárius „emberi jogi” és az újraelosztó, népjóléti, szociálliberális/balliberális politikát az antiegalitárius, radikálisan jobboldali, szívtelen és elitista politikát, hogy az utóbbival kompromittálja az előbbit, miközben megbízója az előbbi elutasításával műveli az utóbbit.

A Fidesz „szociális intézkedéseivel” – rezsicsökkentés, devizaadósok részbeni megsegítése, egykulcsos személyi jövedelemadó, magas forgalmi adó (áfa) – a középosztálynak, az alkalmazottak fölső rétegének kedvez, a politikából kiszorított, nem szavazó szegények (a relatív többség) helyzete állandóan romlik. A Jobbik minderről hallgat – a „demokratikus” ellenzék se túl hangos, kisebb csoportoktól s olykor az LMP-től és a PM-től eltekintve, bár az oktatás és az egészségügy tönkretétele azért kiváltott némi bágyadt tiltakozást –, és kétségkívül nem különbözik a Fidesztől abban, hogy saját érdekeik ellen, azaz „a segély” mint olyan ellen mozgósítja a munkásokat és munkanélkülieket, „a keményen dolgozó magyar emberek” aljas, kétszínű propagandafrázisával, szemben ugyebár a lusta, tolvaj, potyaleső romákkal és a – nem létező, mert be nem fogadott – bevándorlókkal. Ennek a népellenes demagógiának segít a liberális propaganda is a fiktív „államfüggő” beállítottság állandó és megvető hibáztatásával. (S hogy legyen ebben is egy kis „kulturális” rasszizmus, ez a beállítottság ráadásul – és állítólag – „keleties”, netán „oroszos”. Ez a fecsegés igazán hánytató.)

De a Fidesz közönyösen magára hagyta a munkásokat és a munkanélkülieket – a hírhedt miskolci polgármester azon túl, hogy kiűzi városából a romákat (tiltakozás Horváth Aladáron kívül, anyone?), lezseren megszünteti a szociális juttatásokat a fehéreknek is, akik a jelek szerint jobban örülnének annak, hogy a cigányok éhen vesznek, mint annak, hogy nekik is volna mit enniük –, ám a Jobbik ott van közöttük, gyakorlatiasan oszt mindenféle (főleg retorikai) kis alamizsnákat, és a szokásos rasszista, antiszemita, idegengyűlölő, Nyugat-ellenes összeesküvés-elméletekkel magyarázza meg nekik a saját helyzetüket, amihez még hozzáteszi „a mi” tüntetéseinken hallott (és mellesleg az Egyesült Államok által szított) korrupcióellenes szólamokat. Ennek folytán biztos lehet benne, hogy a liberális médiák a számukra (is) leggyűlöletesebb jelzővel fogják fölékesíteni: avval, hogy baloldali.

Szeretném ez úton értesíteni liberális vetély- és harcostársaimat, hogy a bal és jobb, a kapitalizmus és szocializmus összemosása, illetve konzervatív pályatársaimat, hogy a liberalizmus és a marxizmus összekotyvasztása náci szokás, és mindannyiukat arról, hogy a mérsékelt, újraelosztó, „jóléti államos” baloldal lebolsevikozása a hidegháborús szélső reakció kliséje. (Akárcsak a szélsőjobboldal és a szélsőbaloldal azonosságáról szóló hazug mese.) Csak hogy tudják, mit beszélnek és hol állnak.

Az ismét súlyos válságban lévő, háborús veszedelmeket fölidéző világkapitalizmusnak Magyarországon (és a legtöbb kelet-európai országban, ha nem becsüljük túl az intellektuális marxizmus néhány kiváló, de politikai szervezkedésre aligha alkalmas, főleg fiatal csoportosulását) nincs baloldali ellenzéke. Ebben a helyzetben a Jobbik hamis antikapitalizmusa akadálytalanul érvényesül. A magyarországi „hivatalos” baloldal az establishment expozitúrája. Bázisa ugyanaz a néptől rettegő középosztály, mint – soviniszta és etnicista változatban – a Fideszé. Csak avval különbözteti meg magát tőle, hogy a népszerűtlen „Európa” híve (általában senki nem rajong azokért, akiktől anyagilag függ, márpedig Európa nélkül Magyarország 24 órán belül lehúzhatná a redőnyt). A „demokratikus” ellenzék dicséri Európát, a fideszes érdekcsoportok zsebre vágják Európa pénzét, miközben szidják az édesanyját (ez az ügyesebb taktika), a Jobbik ebből kimarad (szegény, fiatal, kívülálló): csak a Jobbik tetszik autentikus „nemzeti” pártnak. Sem illúzióival, sem a bugyellárisával nem kapcsolódik a gyűlölt Nyugathoz. (A Nyugatot nálunk még azok is utálják, akik oda menekülnek a nyomor elől – s aztán tapasztalják is ott, milyen hitványan bánnak velük, s a lenézett színesbőrűek körletébe szorítják őket.)

Az alapvető tény – hogy tudniillik édes hazánk ún. versenyképességének egyetlen záloga a magyarországi dolgozók alacsony bére – senkit nem lelkesíthet a jelenlegi európai, azaz magyar rendszer iránt, akinek még maradt egy csöpp esze. Cselédnemzet lettünk, akár oly kevéssé szeretett kelet-európai sorstársaink. Az emiatt érzett harag a Jobbik növekvő sikerének titka, és erre a haragra bőven van ok. Természetesen a Jobbik nem tudja és valószínűleg nem is akarja megszüntetni ezeket az okokat, de legalább van némi összhang a politikai dumája és a népi érzelmek között.

A Jobbik nem beszél sokat, viszonylag passzívan alkalmazkodik a közhangulat hullámveréséhez – a saját népszavazási kezdeményezése sokkal intelligensebb, mint a „demokratikus” ellenzék katasztrofális 19 pontja, és kihasználja kitaszított helyzetét arra, hogy nem kell róla a nyilvánosság előtt vitatkoznia, hiszen akkor lelepleződnék a dolog csaló inkonzisztenciája –, és a maga hallgatag módján (a hallgatás paradox harcmodorát már Szálasi is jól használta) egyre inkább beépül a népéletbe.

Csalárd, látszólagos tőke- és hatalomellenessége népszerűvé teszi az elkeseredett fiatalság körében, amely a baloldaliakkal és a liberálisokkal együtt tüntet a fideszes korrupció ellen, majd a legszélsőbb jobboldalra szavaz. (Ha szavaz egyáltalán.)

A nyájas olvasónak le kell nyelnie a keserű pirulát, hogy ki kell mondania: Orbán a kisebbik rossz a Jobbikkal szemben, és ha a nyájas olvasó nem törődik a Jobbik veszedelmével, akaratlanul is hozzájárul Magyarország végromlásához. S arról se feledkezzünk meg, hogy a két szélsőjobboldali irányzat (nem lényegtelen nézeteltéréseit most figyelmen kívül hagyva) együttesen többségben van ma Magyarországon. Több figyelem kíséri itt valamelyik érdektelen fideszes fószer Gucci-táskáját, mint azt az apróságot, hogy az ország szélsebesen fasizálódik.

Kínos dolog lenne a butaságba belepusztulnunk.

Érdekesnek találta cikkünket?
Legyen HVG pártoló tag!

A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Tagjainknak heti exkluzív hírlevelet küldünk, rendezvényeket kínálunk, a könyveinkre és egyéb termékeinkre pedig komoly kedvezményt adunk. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! „Amikor annyira eluralkodik a mindennapi életünkön a virtualitás, üdítő igazi emberi kapcsolatokat építeni.”
K. Erna – Pártoló tag


„Régóta olvasom a HVG-t és cikkei között mindennap találok érdekfeszítőt!”
H. Szabolcs - Támogató
Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!
A HVG Pártoló Tagság programja az első olyan kezdeményezés, aminek keretében az olvasóink közelebb kerülhetnek szerkesztőségünkhöz, és támogatásukkal segíthetik, hogy újságírói munkánkat továbbra is az eddig megszokott magas színvonalon végezhessük. Támogatóként már heti egy kávé árával is hozzájárulhat a minőségi újságíráshoz! Csatlakozzon programunkhoz, támogassa munkánkat egyszeri hozzájárulással vagy fizessen elő a hetilapra!