Egy emésztési problémákkal küszködő vegyészben merült fel először: ha ki lehetne vonni az ásványi anyagokat a gyógyvízből, akkor neki nem kellene rendszeresen megtennie a Párizs és a forrás közti több mint 350 kilométeres távolságot. A legendárium szerint így született meg 200 éve a ma már világhírű Vichy pasztilla, amelynek bicentenáriumát a közép-franciaországi városka idén kiállítással és rendezvénysorozattal ünnepli.
Ennél persze némileg összetettebb és prózaibb volt a hófehér, szőlőcukor jellegű tabletták feltalálása. A korszak neves francia vegyésze és gyárosa, Jean-Pierre-Joseph d’Arcet 1824-ben fedezte fel, hogy a már a XVII. század óta termálközpontként népszerű Vichy forrásaiból alapvetően szódabikarbóna-tartalmú víz buzog föl, ami jótékonyan hat az emésztésre. Azt is kitalálta, hogyan lehetne ezt kivonni belőle, majd az ebből készülő – az ásványi sók mellett jó adag cukrot is tartalmazó – pasztilla receptjét átadta egy városbeli gyógyszerésznek.
Vasútállomás Vichyben
JEAN-PHILIPPE KSIAZEK / AFP
A tablettát 1825 elején kezdték gyártani, és eleinte csak patikákban forgalmazták. Nem sokkal később cukrászok is beszállhattak az ígéretes üzletbe, ami a gyártók közti elkeseredett konkurenciaharchoz vezetett, annál is inkább, mert évtizedekig nem tisztázták, mi a különbség az „eredeti Vichy pasztilla” és a csak Vichy márkanéven forgalmazott szimpla szódabikarbóna-termékek között – derül ki a mostani évfordulóra időzített kiállításból. Azóta a helyzet egyszerűsödött: ma mindössze két nagy cég ontja a nyolcszögletű, pontosan 2,5 grammos, többnyire mentolos ízesítésű cukorkákat, amelyekből állítólag 1,4 millió fogy naponta.
A 25 ezres lakosú Vichyben mintha megállt volna az idő a XIX. század végén, a belle époque idején, vagyis a boldog békeidőkben, amikor a várost III. Napóleon császár iránymutatása alapján fejlesztették modern termálközponttá. Mintha az elegáns szecessziós és eklektikus középületek, a Párizst idéző, de az ottaniaknál színesebb haussmanni homlokzatok, a luxusigényeket kielégítő gyógyszállók, a fedett bevásárlópasszázsok, a tágas parkok mind a gyógyvízkultúra köré szerveződtek volna.
Nem véletlenül került be négy éve Vichy is – tíz társával együtt – az UNESCO világörökségi védelmét élvező „Európa nagy fürdővárosai” közé. A gyógyvizet ott – ellentétben a legtöbb magyarországival – nem fürdésre, hanem fogyasztásra ajánlják, és az orvosok receptre írják fel, mikor mennyit kell inni a nyolc forrás valamelyikéből, melyeknek az emésztés megkönnyítésén túl egyéb egészségügyi (például bőrhidratáló, gyulladáscsökkentő, idegnyugtató) hatásokat is tulajdonítanak.
A kúrán részt vevők kiszolgálására egykor egy külön szakma – a „vízadó nő” – is létrejött, amelynek képviselői a betegeknek másfél évszázadon át, egészen 1971-ig nyújtogatták udvariasan a megfelelő vízzel megtöltött poharat. Ma önkéntesek idézik meg ezt a kihalt foglalkozást a város központjában található patinás ivócsarnokban, az Hall des Sources-ban. Az egyszerű halandók (mint a turisták) csak a legkevésbé gyógyhatású, enyhén szénsavas, fejfájás és izomgörcs ellen is ajánlott Célestins forrás vízébe kortyolhatnak bele.
Bármilyen békebeli is a hangulat az árnyas fák és a fényűző paloták tövében, a város múltjának sötét foltja, a második világháborús dicstelen időszaka miatt Vichyről az emberek többségének elsőre máig nem a gyógyvíz, a pasztilla vagy a kozmetikum jut eszébe.
