Politikusok és építészek „vérfertőző” viszonya - videók

Az egyik dolgozott a kínai kommunistáknak meg a Las Vegas-i kaszinóknak. A másik pedig Sztálinnak meg Mussolininak, aztán beszállt a New York-i ENSZ-palota tervezésébe. Építészek. Olykor zsenik, máskor szörnyetegek. De mit mondjunk a politikusokról, akik saját emlékművüket akarják látni, zokszó nélkül robbantatnak fel műemlékeket, és mindenbe beleszólnak?

Koolhaas pekingi tévétornya. Adó vevő

Csütörtökön kiderül, melyik pályázó tervezheti meg az új kormányzati negyedet a Nyugati pályaudvarnál. Mindez apropót ad ahhoz, hogy felidézzük, milyen próbálkozások voltak kormányzati negyed vagy ahhoz hasonló létrehozására a XX. században. Kalauzunk Deyan Sudjic brit építészetkritikusnak a HVG Kiadó gondozásában megjelent szórakoztató és bölcs könyve, az Épület-komplexus, amely a hatalom és hatalmasságok, illetve az építészet és az építészek szoros, a szerző szavával olykor „vérfertőző” kapcsolatát mutatja be. Többnyire olyan kormányzati, állami beruházásokat idéz fel, amelyek így vagy úgy befuccsoltak. Sok eleve rossz csillagzat alatt született, elfogyott és/vagy ellopták a pénzt, halál, háború, rendszerváltás vetett véget az építkezésnek, de volt olyan is, ahol nem volt meg a kellő összhang a megrendelő és kivitelező között.

A politikus (olykor még a demokratikusan választott is) a saját életművének tekinti a presztízsberuházást, és gyakran úgy viselkedik az építésszel, mint a borbélyával, a tervező pedig az épület elkészülése, a siker, pénz, csillogás reményében elvtelen kompromisszumokra is kész. Philip Johnson világhírű amerikai építész, akire Sudjic egy fél fejezetet áldoz nagyszerű könyvéből – illusztrálandó a tehetséges, de a velejéig immorális építész prototípusát, előszeretettel nevezte az építészeket, beleértve magát is, kurvának. Cinizmusa odáig fajult, hogy tagadta, az építészet több lenne a megrendelők ízlésének, szeszélyeinek talpnyalóként való kiszolgálásánál.

Rem Koolhaas, korunk egyik sztárépítésze a New York-i ikertornyok leomlása után nem volt hajlandó részt venni a Ground Zero beépítésére hirdetett pályázaton, de abban már semmi kivetnivalót nem talált, hogy a kínai párt szócsövének, az állami tévének (CCTV) tervezzen lélegzetelállítóan hipermodern székházat. Koolhaas nem az az építész, aki szó nélkül teszi a dolgát, inkább megokolja: „Kína azért vonzó számomra, mert ott még van állam. Ott létezik valami, ami olyan léptékű kezdeményezéseket indíthat útjára, amilyenekre senki más nem is gondolhat. Ma mindenhol máshol csak a pénz számít, különösen az építészetben. Nyilvánvalóan nem jó helyzet ez, mivel kompromisszumokat kell kötni a minőség rovására. Az ő ideológiájukban viszont nem játszik annyira központi szerepet a pénz.” Ezt az a férfiú mondja, aki évekig a Las Vegas-i kaszinóknak meg a Prada divatcégnek dolgozott. A kínai kormány mindenesetre számos olimpiai megrendeléssel honorálta építészünk megvilágosodását.

W. Harrison Tojása Albanyben. Nehéz szülés

Sudjic rávilágít arra az ellentmondásra, hogy miközben a jogásztól, ügyvédtől a társadalom elfogadja, hogy kliensük érdekeit – legyen bármekkora gazember –körömszakadtig képviseljék az „igazsággal” szemben, addig az építésztől már nehezebben fogadja el, ha „szolgáltatásokat nyújt”, és a megrendelő történetesen diktátor vagy rosszhírű „üzletember”. Ezzel azt „sugalljuk, hogy az építészet valamiért még a jogrendszernél is fontosabb a társadalom számára. Lehet, hogy ez így is van” – fogalmaz Sudjic.

Lássunk néhány példát arra, amikor az állam, pontosabban annak egy jól meghatározható vezetője a megrendelő, és az állami bürokráciának, kormányszerveknek, a végrehajtó és a törvényhozó hatalomnak kíván új, reprezentatív hajlékot biztosítani. Többnyire nem önzetlenül, hanem ezzel akar saját hatalmának monumentumot és mementót állítani. Nelson Rockefeller, New York állam kormányzója például a teljesen jelentéktelen Albanyből kívánt világvárost faragni "udvari építésze", a tehetséges Wallace Harrison épületei segedelmével, miközben eladósította az államot. Kitartó próbálkozása kudarcba fulladt. Ő alkalmazta azt a trükköt is, hogy az épületegyüttes valamennyi elemén egyszerre kezdette el a munkát, hogy utódai ne tudják leállítani az építkezést.

Sudjic szerint egy épület készülhet azzal a céllal, hogy reprezentatív és egyedi legyen, úgyszólván védjegyként szolgáljon. Emellett megpróbálhat fontosnak, különlegesnek látszani, metaforikusan megjelenítve az állam törekvéseit. A modern épület sugallhatja azt, hogy haladó, egy hagyományosabb pedig azt, hogy erős hagyományai vannak az építtető államnak. Példáink közt lesz ilyen is meg olyan is. A szándék azonban sokszor kevés, az eredmény gyakran siralmas.

Hitler és Speer. Modellező szakkör

Hitler hatalma csúcsán elsősorban két építésszel állt szoros kapcsolatban: Herman Gieslerrel és Albert Speerrel. Utóbbi és a Führer kapcsolata eredményeképpen születettek meg a náci építészet ma is jól azonosítható monumentumai. A nexus szoros volt, Sudjic szerint még az erotikus zöngéket sem nélkülözte (vagy igaz, vagy nem, valami ilyesmiről írtak Hitler és Leni Riefenstahl rendezőnő viszonyát illetően is), és elképesztő erőforrások álltak rendelkezésre a tervek megvalósítására. A nagy terv, az Új Berlin azonban, amit egyszerűen csak Germaniának neveztek el, nem épült fel. A város nagy szerencséjére, mert mindaz a rombolás, amihez a berlini fal (keleti nevén: „antifasiszta védmű”), Berlin kettéosztottsága vezetett, eltörpülne a nácik gigantomániás terveinek megvalósulása mellett. Hitler, mint annyi más diktátor, határozott építészi álmokat dédelgetett, de sokukkal ellentétben őt valóban és részleteiben foglalkoztatta a tervezés és a megvalósítás majd minden fázisa. Ahogy egyszer az egyik bizalmasának mondta: „Úgy döntettem, a Harmadik Birodalom építőmestere leszek.” Kora építészeti kultúrája egyáltalán nem érdekelte, rögeszmés gondolkodása lehetetlenné tette, hogy karakteres építészekkel dolgoztasson, alakítható, hajlékony jellemű beosztottra volt szüksége.

Birodalmi főépítésze, Albert Speer pedig tehetségével, szorgalmával és kiváló szervezőképességével e hagymázas álmokat szolgálta – szolgaian. Speer olyan épületeket akart létrehozni, amelyek romokként is tiszteletet parancsolnak. Perverz gondolat. Speernek és a náci építészetnek nem volt külön stílusa. A főépítész expresszionista modernistának indult, de aztán jobb híján kikötött a klasszicizmus mellett. A Führernek, a Harmadik Birodalom teljhatalmú urának azonban az antik Róma kellett, hát felélesztette annak a stílusát – horogkeresztekkel, birodalmi sasokkal ékítve. A náci építészetben (főleg eleinte) egyszerre volt jelen a népies, a modern és az antikizáló stílus; Hitler sohasem tette le egyik mellett sem a garast, a birodalom székvárosát mégis egyértelműen az új Rómának akarta láttatni. Speer számos náci tömeggyűlés megkoreografálásával, az olimpia szervezésével melegített a nagy célra. A „vezér” 31 évesen kinevezte őt Németország építésügyi főfelügyelőjének. Egyre-másra szaporodtak a makettjei, szinte már járni sem lehetett tőlük. Germaniának, a világ fővárosának az épületeit modellezték.

Az új Berlin két főtengely mentén épült volna meg. A hat kilométeres észak-déli tengely végpontjain vasútállomások létesültek volna, az őket összekötő grandiózus sugárutat középületek, emlékművek, terek övezték volna. A kelet-nyugati a Múzeumszigettől az állatkertig tartott volna. Az egyenesek metszéspontjában lett volna az új „csodakancellária”, ami az 1938-ban megépített „régit” váltotta volna fel. Magánépületek, bankok, piacok vagy kereskedelmi centrumok nem kaptak volna helyet ebben a falanszterben. Ez nem műszaki, hanem politikai vállalkozás volt elsősorban. A jellegadó épületek közül legalább kettő Hitler saját agyszüleménye. Az egyik a 300 méter magas kupolamonstrum, a Dicsőség Csarnoka, a másik a Német Diadalív (a „Bauwerk T”), amelynek embermagasságú makettjével Speer kenyéradó gazdáját ötvenedik születésnapjára meglepte. A tervek szerint 1950-re el kellett volna készülnie az új városnak. Ehhez képest – bár kisajátítás címén óriási pusztítást végeztek a régi Berlinben (amihez később alaposan hozzájárultak a bombázások és a harcok is), 25 ezer ingatlant bontottak el –  a legfontosabb épületek közül csak a kancellária és a birodalmi bank (Reichsbank) épült meg. Eleinte a talajviszonyok nem tették lehetővé, hogy ekkora tömegű épületek épüljenek, később a pénzt és az erőforrásokat kellett mindinkább a sokfrontos háborúra fordítani, végül pedig jött az összeomlás. A kancelláriát, amire egykoron egyaránt büszke volt a megrendelő és kivitelező, az oroszok 1949-ben lebontották, és a törmeléket a szovjet hősi emlékmű felépítésére használták fel. Hitler az 1937-es pártnapon még magabiztosan szónokolhatta: „A nagy építkezési program élénkítő szer, gyógyír a német nép kisebbségi komplexusára. Aki egy népet nevel, annak látható okot kell adnia a népnek a büszkeségre.” Kisebbségi komplexusuk azonban elsősorban a náci vezetőknek volt; tragikomikus például, ahogy Speert Hitler és Göring időről időre magukhoz rángatták, hogy a Germaniában nekik szánt kolosszális méretű, bombasztikus, cikornyás magánpalotáik terveit egymásra licitálva továbbpumpáltassák udvari építészükkel: még egy óriási erkély, még egy lépcsősor, nehogy már Adolfnak nagyobb legyen. Speer a berlini Spandau börtönből történt szabadulása után azt állította, hogy Göring palotájának építése különösen elborzasztotta, „elindultam a közönséges újgazdag presztízsépítés felé” – fogalmazott. Amit vehetünk akár önkritikának, megbánásnak is. Deyan Sudjic szerint azonban ez is csak szemfényvesztés, ahogy az Speer egész építészete.

Berlin a háború után

Palast der Republik. A marxizmus klasszikusai

A sokszorosan szerencsétlen Berlint a háború után is számos hullámban építették át. A legjelentősebb ezek közül a Fal volt. A nyugati oldalon erősen ódzkodtak bármilyen monumentalitástól, amely akkoriban a náci félmúltra emlékeztetett. Könnyű dolguk volt, hiszen a központi adminisztráció Bonnba költözött. Keleten más volt a helyzet, a szovjet típusú reprezentatív, gigantomán építkezések nem sokat törődtek a történelmi áthallásokkal. Walter Ulbricht lebontatta a királyi palotát, négy hónap alatt takarították el a romjait, hogy aztán itt, a Marx-Engels Platzon parádézhassanak. A minta Moszkva volt, és még a Karl Marx Mauzóleum létrehozása is szóba került. A berlini fal felhúzása után épült meg az Államtanács épülete, hogy aztán megint bontsanak, ezúttal a porosz állami építészeti iskolát. Ide a Külügyminisztérium tizenkét emeletes épülettömbje került. Az Alexanderplatz 360 m magas tévétornyát 1969-re fejezték be, ezután jött a Palast der Republik rikító narancssárga üvegű tömbje. Meglepően frivol belsőépítészeti megoldásait senki nem felejti, aki látta. Sudjic is megjegyzi a világítótestekről, mintha „a diszkó győzelmét hirdették volna a dialektikus materializmus fölött”.

Az új német állam nagyobb lelkesedéssel állt az NDK építészeti örökségének az eltüntetéséhez, mint a hitleri múlt kiradírozásának. A Palast der Republikot azbesztmérgezés veszélye miatt bezárták, lecsupaszították, a Külügyet pedig 1996-ban lebontották. A Fal ledöntése után felszabadult hatalmas területre pedig benyomultak az ingatlanosok és az építési vállalkozók. A Sony és a Mercedes által pénzelt ingatlanfejlesztők egymás sarkát tapossák a nagy tülekedésben. Közben a német kormány visszaköltözött a városba, és óriási beruházással igazi kormányzati negyed alakult ki vitatható színvonalú épületekkel. Messze kiemelkedik közülük Norman Foster brit építész Reichstag-átépítése, aminek nyomán az épület üvegkupolát kapott, ahová a polgár egy spirálisan emelkedő rámpán felmehet, és az alatta ülésező képviselőket is láthatja a transzparencia legnagyobb dicsőségére.

A Szovjetek Palotája terve. Bábel

Sztálin nem álmodozott ugyan építészeti babérokról, de a szemét ő is rajta tartotta a legfontosabb építkezéseken. A metróépítésnél maga választotta meg a gránitot, és éjszakánként előszeretettel furikáztatta magát, hogy személyesen győződjék meg, hogyan állnak a munkálatok. Ő döntötte el 1931-ben azt is, hogy készüljön el a Szovjetek Palotája. Maga az épület, ha megépül, magasabb lett volna, mint az Empire State Building, 426 méter, a tetején egy százméteres álló Lenin-szoborral, amelynek az ég felé bökő, 6 méteres ujjbegye az év nagy részében a felhők mögé bújt volna. Valódi felhőkarcoló lehetett volna, annyi szent. A nemzetközi pályázatra – amit a pártvezetésből Molotov felügyelt, bár Berija tanult építésznek – összesen 160 pályamű érkezett, köztük huszonnégy külföldi építésztől, akik között ott volt Le Corbusier (ő tervezte a moszkvai Centroszojuz épületét, de később Mussolinivel vagy a vichyi kormánnyal szemben sem volt fenntartása), Walter Gropius és Eric Mendelssohn is.

A tervezést mégis Borisz Jofánra bízták, aki addigra már több moszkvai épületével bizonyította, hogy megfelel Sztálin ízlésének. A munka a diktátor „zseniális útmutatásának” megfelelően indult, „kitakarították” a Vörös teret, lebontották a Kreml kapuit, majd felrobbantották a Napóleon felett aratott győzelem emlékére emelt, az orosz identitást kifejező Megváltó Krisztus székesegyházat. (Az 1990-es években ezt építtette újjá Luzskov polgármester és udvari építésze, Zurab Cereteli, de ez egy másik történet.)

Sztálin gigantikus épületében a párt üléstermei és a világforradalom múzeumai kaptak volna helyet. A 21 ezer férőhelyes nagyteremhez hat, Sztálin Leninnek tett fogadalmairól elnevezett terem kapcsolódott volna. A torony három részre oszlott, alapja a szocializmus előfutárait, törzse Marxot és Engelst szimbolizálta, amit megkoronázott Lenin alakja. Az alapokat 1938-ra ásták ki, s már éppen odébb húzták volna a Puskin Múzeumot, amikor a terület talaja elvizesedett, és a problémát Jofánnak nem sikerült orvosolnia. A főépítész Sztálinhoz fűződő különleges viszonyára következtet Sudjic abból, hogy a sikertelenség ellenére Jofan nem került a Gulágra, sőt, újabb fontos megbízatásokat kapott: ő tervezhette például a New York-i világkiállítás szovjet pavilonját. A német invázió megakasztotta a munkálatokat, és a 11 emeletnyi vasszerkezetet beolvasztották. Hivatalosan az építkezés csak 1949-ben áll le, hogy aztán Hruscsov idején szabadtéri uszodát csináljanak a munkagödörből.

Új Róma: E 42

A Négyszögletű Colosseum. Bűvös kocka

E nem túl izgalmas, de a futurizmust idéző fantázianevet adták Mussolini építészei az új Rómával kapcsolatos terveiknek. A fasiszták a történelmi város ellen indított offenzívája ebben öltött testet. A Duce nem volt rest, korábban átalakította a Forumot, a Capitoliumot és a Colosseumot. Ez utóbbi elé még egy fasiszta pártközpontot is emeltetett volna, de meggondolta magát, és inkább a Foro Mussolinit építtette meg a várostól északra.

Ezt ellenpontozta volna az 1942-es világkiállításra időzített Esposizione Universale di Roma (EUR) nevezetű komplexum. Úgy tervezték, ez lesz később az új Róma városmagja, amely délre, Ostia és a tenger felé terjeszkedik majd tovább. A háború és a fasiszták bukása itt is mindent átírt, de azért ízelítőt kapunk, milyen lett volna egy modernista totalitárius város. Nem kéttengelyes, mint Speer Berlinje, és nem centrális, mint a kommunista Moszkva, hanem rácsszerkezetű, amit csak néhány nagyépület nyomatékosít. Közülük a legjelentősebb Giovanni Guerrini, Ernesto Bruno La Padula és Mario Romano épülete, az Itáliai Civilizáció Palotája, ragadványnevén a „Négyszögletű Colosseum”. Jelentős épület még Adalberto Libera kongresszusi központja is.

A városrész legnagyobb részét házsorok alkotják, amelyekbe üzleteket és kávézókat is terveztek. Az igazgatási, bürokratikus célú épületegyüttes által meghatározott köztér belakására tehát volt módjuk a város lakóinak, amely megfontolás idegen más totalitárius rezsimektől, de még sok liberális demokrácia kormányzati negyedeinek koncepcióitól is.