A kilencvenes években a németek arra az öndiagnózisra jutottak, hogy túl magasak a béreik, ezért csökkenteni kell azokat. Voltak akik nem értettek egyet ezzel, például a Würzburgi Egyetem ismert professzora, Peter Bofinger, aki szerint ha a kelet-német felzárkóztatási kudarcot kivesszük az adatokból, akkor a német gazdasággal nincs baj.
A többségi álláspont azonban nem ez volt. Még a szakszervezeteket is meg lehetett győzni, pedig a hagyományos német modell szerint a megtermelt gazdasági többletből szakszervezeti-munkaadó bérmegállapodások formájában a munkavállalók is mindig profitáltak. Ezúttal azonban a szakszervezetek hajlandóak voltak lemondani a bérnövekmény egy részéről abban a hitben, hogy az majd növeli a versenyképességet, ezen keresztül pedig a foglalkoztatást. Az euró bevezetésétől számítva majd tíz százalékkal csökkentették a bérek arányát a GDP-hez képest. Azaz a hazai kereslet ebből fakadó kiesését kiváltották az export növekedésével, hiszen olcsóbbá váltak az exporttermékeik.
Mindez jó volt a német vállalatoknak, akiknek a profitja az export miatt nőtt. Egyben létrejött egy, az Egyesült Államokból ismert szuper magas fizetésű menedzser réteg, amely addig egyáltalán nem volt jellemző Németországra.
A stratégia nem kedvezett a bérből és fizetésből élőknek. Nem csak a bérek növekedése maradt el, hanem a megteremtett munkahelyekről is kiderült, hogy azok többsége prekárius, azaz elégtelen egzisztenciát biztosít és a megszűnés által veszélyeztetett. Bár a munkanélküliséget sikerült lejjebb szorítani, a Szövetségi Munkaügyi Szervezet adatai szerint minden negyedik munkavállaló alacsony keresetű. Az úgynevezett mini job-okat betöltők €450-t sem keresnek havonta, sokszor csak egyetlen eurót, és bár adót nem kell fizetniük, de a társadalmi juttatásokból is csak nagyon korlátozottan részesülnek. Ennél rosszabb adatot csak Litvániában mértek a 17 összehasonlított uniós tagállam közül. Visszaszorult a híres német szociális piacgazdasági modell, szemmel láthatóvá váltak a társadalmi különbségek.
Mivel azonban annak idején a vázolt stratégiába a Schröder alatt harmadik utassá vált szociáldemokraták is belesimultak, többé nem képeztek alternatívát a konzervatívokkal szemben. Ők manapság visszafelé, balra törekednek, általános minimálbér bevezetésével kampányolnak.
Keresztezték egymást a zöldekkel, akik pedig több évtized parlamenti jelenlét után megérezték a kormányképesség ízét, és a közép felé törtetnek. A gazdag szavazók között ma már erősebbek, mint a piacpárti szabaddemokraták, és majd felük Merkelt szeretné továbbra is kancellárként látni.
A német stratégia ráadásul versenyképességi problémát, ezen keresztül hatalmas külker hiányt jelentett Dél-Európában, ahol a felzárkózásuk, termelékenységük arányában emelték a béreket. A német termelékenység alig javult az eurózóna évtizedében, a délieké ennél sokkal gyorsabban. Ennek ellenére a bércsökkentés miatt a németek fölözték le a zónát. A probléma ezzel az, hogy az EU úgynevezett Lisszaboni Stratégiája szerint a termelékenység növelésével kellene Európának versenyképesebbé válnia, nem pedig a bérek visszafogásával. A német stratégiai élesen szemben áll a skandináv modellel, ahol a folyamatosan növekvő termelékenység magasabb béreket garantál, és sokkal inkább a kelet-európai modellre hasonlít, amely reménytelen bérversenybe kényszeríti munkavállalóit a harmadik világgal, mindenekelőtt Kínával.
Miután kitört az eurózóna válsága, Berlin a megmentő szerepében tetszeleghetett. Németország, szélesebb értelemben véve az Észak, annyi hitelt adott a Délnek,és úgy tartotta életben a zónát, hogy egyúttal le tudta építeni a saját pénzügyi rendszerének kitettségét a periféria országai felé. A válság kitörése, 2008 óta kevesebb mint felére csökkentették a déli hitelállományt. Időt vásároltak maguknak, ráadásul olcsón, mert egy százalékos kamattal jut forráshoz mondjuk Németország, amely ugyanezt a pénzt öt-hat százalékon helyezi ki Görögországnak a trojkán ( az unió, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap) keresztül.
Az euróövezet szerkezeti problémái azonban megmaradtak. A leértékelés, mint eszköz éppen az euró miatt már nem áll rendelkezésre ezekben az országokban. Helyette adott a trojka és Schauble által sulykolt stratégia, az úgynevezett „belső leértékelés”: béreket csökkentenek a déliek, és ezzel ördögi spirálba kerülnek. Esik a belső kereslet, ezért a cégek is visszafogják a beruházásaikat. Ettől nő a munkanélküliség, zuhan a kibocsátás, amire újabb megszorítások jönnek. Ha viszont mindenki az eurózónában német mintára bért csökkent, akkor ki veszi meg a termékeket?
Németország kihasználta a monetáris unió déli tagjainak tapasztalatlanságát. Pontosan a lassan növekvő német gazdaság miatt az Európai Központi Bank inadekvátan alacsony kamatlábat határozott meg a zóna számára, ami fenntarthatatlan eszközár-buborékot keletkeztetett Németország mediterrán exportpiacain, és ezzel egyben importkeresletet a német termékek iránt. Az euró-időszak előtt kiegyensúlyozott európai kereskedelmi viszonyok messzemenően Németország javára dőltek meg.
Lehalászták az eurózónát, most pedig azt üzenik, hogy mások is csinálják utánunk. Holott tudniuk kell: ez lehetetlen. Ezzel párhuzamosan a németek éppen az exportfölényük megtartása miatt nem hajlandóak béreket emelni. Az eurózóna válsága tehát mindaddig fennmarad, amíg a németek alacsony bérekkel versenyeznek a többi tagországgal.
Ha volt is második gazdasági csoda, az fenntarthatatlan volt, az európai partnerországok kárára jött létre, és a német társadalom alsó felét maga mögött hagyta. Ám mivel a látszat csal, Merkel népszerű és minden bizonnyal folytathatja.
