Krasznahorkai László: "Szélhámosok vagyunk"

HVG: Új regényében, amely már az angol műfordító műhelyében van, íróként is hazatér: megannyi műve játszódott messzi földrészeken. A mostani karakteresen magyar szöveg. Íróként van különbség az ön számára a között, hogy a régről ismertet vagy az újonnan látottat formálja szöveggé?

Krasznahorkai László: A Báró Wenckheim hazatér a regényeim zárlata. Összefoglalása mindannak, amiket az előzőekben összeirkáltam. És nem én térek ezzel a regénnyel haza, hanem annak a főhőse. A pályám elejétől fogva mindössze egyetlen regényt szerettem volna megírni, de azt jól. És mert soha nem sikerült igazán, folyton újra megpróbáltam. A Báró Wenckheim hazatér már nem akarja ezt: egy kudarc bevallásának terhe alatt készült, azaz sok egyéb mellett a beismerése annak, hogy nekem ennyire futotta: a próbálkozásra. Az, hogy ennek a regénynek az alapja egy hazatérés, az egy igen ősi forma az irodalomban, rengeteg a nagy előd. Nagyon tisztelem a nemes klisét, a világirodalom csúcsain csupán néhány nagy klisé van, és ezektől nem is kell, nem is érdemes megszabadulni. A kérdés mindig csak az, mit tudunk kezdeni ezzel a magasrendű klisével. Az én történetem szerény: valaki egész életében egyetlen szerelem igája alatt él. És meghalni visszatér oda, ahonnan ez a szerelem származik. S hogy közben az emberi világ működik, hogy megmutatja magát? S hogy ugyanolyannak mutatja, mint volt száz és ezer évvel ezelőtt? És hogy mindez épp a mai kor Magyarországán esik meg? Ezt a véletlen számlájára írom. Mert mindent a véletlen számlájára írok. A rohadt véletlenére.

Stiller Ákos

HVG: Új könyvével párhuzamosan angolul is megjelent egy újabb kötete. Szerkesztői döntés vagy szerzői intenció volt, hogy ennek Az utolsó farkas elbeszélése legyen a címe?

K. L: Úgy kezdődött, hogy a The New Directions igazgató-elnöke, Barbara Epler véletlenül felfedezte, elolvasta George Szirtes fordításában Az utolsó farkast, és azonnal ki akarta adni. Aztán rájött, hogy ez a szöveg így egy könyvecskének is túl vékonyka, ezért megkért, hogy javasoljak valamit, s én a Herman két változatát javasoltam. Ebből jön ki most a könyv New Yorkban.

HVG: Mit jelent a két változat?

K. L: A hermani állapot, amikor egy ember megérti, hogy a konvenciókból van kiút, de ez ugyanakkor halálos veszély a számára, csak hát ő vállalja ezt. Herman mindkettőben ugyanaz, a közeg azonban más. Ez a két írás le akar számolni a lázadással, a kacérkodással és azzal, hogy a lázadásnak nemcsak értelme van, hanem hogy csak a lázadáson keresztül vezet út a tiszta megértés, a nagyság és a dicsőség felé. A nyolcvanas évek elején írtam őket, amikor a kommunista Magyarország felől nézve érthető késéssel megismerkedtem a hatvanas években eleven nyugat-európai lázadó mozgalmak írásaival, kiáltványaival, és elsöprő hatással voltak rám.

HVG: Pályája eleje óta létezik az a válságolvasat, amely műveit ebben a kríziskontextusban tárgyalja.

K. L: A természetben és a humanizált természetben élő lények számára az élet kizárólag krízisben jelenik meg. Nincs béke. A háborús állapot magától értetődő. Az apokalipszisre nem várnunk kell, hanem megérteni, hogy benne élünk.

Stiller Ákos

HVG: Mára a német mellett az angol lett művei másik legfontosabb ismerős-idegen nyelve. Hogyan szólnak a mondatai angolul?

K. L: Valójában nincs fogalmam arról, hogy szólnak a könyveim egy idegen nyelven. Érteni értem őket angolul vagy németül vagy másképp, de hogy hogy szólnak, arról tényleg nincs sejtelmem se. Minden a fordítókon múlik. S nekem rendkívüli szerencsém van, azt hiszem. Istenáldotta türelemmel és tehetséggel és alázattal megajándékozott művészek – George Szirtes, Ottillie Mulzet, John Bátki – dolgoztak mindeddig a könyveimen. Mint egy tökéletesen zárt kolostor előtt, úgy állok előttük. Állok a kapunál, a kapu zárva, de a kapu mellett van egy nyílás, és ebben a nyílásban fachokra osztva van egy elforgatható szerkezet: az egyik ilyen fachban elhelyezem a Sátántangót, a Seiobót vagy Az utolsó farkast, megpörgetem a szerkezetet, az beviszi a kéziratot, ott valaki – közülük valaki – kiveszi; s onnantól fogalmam sincs, mi történik. Aztán hónapok, évek múltán értesítés jön, hogy megint el lehet menni a kolostorhoz. Nézem a forgó szerkezetet a nyílásban, és egyszer csak kifordul a lefordított anyaggal. Ez a kis parabola meg sem közelíti a rejtélynek azt a mélységét, ahol egy szöveg fordítása zajlik egyik anyanyelvről egy másik anyanyelvre. Tökéletes, felfejthetetlen rejtély.

HVG: Könyveinek visszatérő motívuma a megérkezés, a vissza- vagy hazatérés. Hány otthona van, hogyan viszonyul az otthon(ok)hoz?

K. L: Nem emlékszem arra, hogy a gyerekkorom lezárultával bármikor is otthon éreztem volna magam valahol. Talán ez a felnőtt ember nyílt változatánál természetes, csak sok a szerencsegyerek, akiknél a képesség, hogy magukat otthon érezzék valahol, megmarad. Én nem vagyok szerencsegyerek. De tudok mit kezdeni a szerencsegyerekekkel, vagyis arról jobban tudok beszélni, hogy esetükben mit jelent vagy mit jelenthet az otthon. Közhelyesen szólva: egy illúziót. Mert nem akármilyen képesség, ha valakinek az az érzése, hogy itt vagy ott ő otthon van. Ezer dologra vaknak kell lennie, ezer dolog tudomásulvételétől távol kell tartsa ugyanis magát, például annak tudatától, hogy mennyire ingatag ez az ő otthona. Az otthonoknak ez az ingatag volta nyilvánvaló, így aztán az otthonhoz való ragaszkodás megindító. És a kérdésnek ez a legbonyolultabb eleme. Hogy miért indít meg ez a ragaszkodás. Téves válasz, hogy azért, mert ez, az otthonlétre való képesség a természetes. Természetesnek igazán nem nevezném. Ősinek nevezzem? Eredendőnek? Adottnak? Lehetne, lehetne, de nem, nem. A biztonsággal függ össze, ez is nyilvánvaló. És lehet ez a felnőtt nyíltan az, aki a tudatában van, hogy nincs otthon, mert nem lehet otthon sehol, a végén ő is vissza fog vagy vissza akar térni. Egy kiszáradt fa törzséhez, egy ház hűlt helyére, egy hajdani felhő alá.

HVG: Az új regényében is vegyíti a valóságosságot (tán inkább annak erős illúzióját) az „igazi” fikcióval. Nevekre, helyekre, figurákra gondolok. Íróként mit tud kezdeni ezekkel a fogalmakkal: valóság, fikció?

K. L: Már többször használta azt a kifejezést, hogy „íróként”. Ezt nem hagyhatom annyiban. Mert az én esetemben nincs különbség aközött, hogy mikor nyilatkozom meg íróként, és mikor nem íróként. Egyszerűen nincs különbség, nincs két külön életem, nincs két arcom. A magánéletben író vagyok. És fordítva, az írói életben magánember. És ez nem játék itt a szavakkal. Állandóan működöm ugyanis. Nem osztódom attól függően, hogy mi történik pont körülöttem.

Stiller Ákos

HVG: Ugyanígy nincs különbség a valóságosság és a fikció között?

K. L: A szélhámosságról lesz szó. Gyerekkoromban állandó megrovásban volt részem, mivel folyton kiszíneztem, eltúloztam, elnagyoltam, egyszóval megváltoztattam az „igazságot”. Ez nem változott. A valóság valami rendkívüli okból, amelynek a lényegével nem vagyok egészen tisztában, folyton elégtelen volt s maradt abban a formában a számomra, ahogy nyújtotta magát, ezért folyamatosan epizáltam, fikcionalizáltam, megváltoztattam az arányait, és mindig azt változtattam meg, ahol aránytalanságot éreztem a „valóságos” folyamatban. Aránytalanságot. Mintha a valóságnak volna egy arányosabb, egy „igazibb” változata, gondoltam egy ideig. Aztán be kellett lássam, hogy nem jó nyomon járok. A valóság olyan, mint az isten: „meg vagyunk győződve róla, hogy van”, de még soha nem jelent meg a... bizonyosságban. Nem mutatkozik. A valóság sem mutatkozik meg. Feltesszük, hogy „ez” a valóság, és nem valami más. A becsületesebbek igyekeznek újra meg újra közelebb férkőzni hozzá. De hát ez olyan, mintha a szemünkkel akarnánk látni a szemünket. Engem ez kétségbe ejtett fiatalkoromban. És akkor, Shakespeare és Dosztojevszkij útmutatásait követve, elhatároztam, hogy „gazember leszek”. Más szóval: szélhámos. Az írás szélhámosság. De a valóságról bármit kijelenteni: az is az. Szélhámosok vagyunk. Egyszerű kis szélhámosok. Miért ne csináljam ezt foglalkozásszerűen? – gondoltam, és nekiálltam a Sátántangónak. Így kezdődött.

HVG: Többször is megkérdezték már öntől, hogyan érzi magát a társadalomban vagy a civilizációk között. Mi a helyzet a természettel?

K. L: A természettel való kapcsolatom óriási változáson ment keresztül. Fiatalkoromban úgy véltem, a természet egy rendkívül ellenséges közeg az ember és valamennyi benne létező lény számára, maga a tiszta ellenségesség, ezért fölöttébb furcsállottam, hogy emberek önként keresik a kapcsolatot ezzel a fékezetlen természettel, hogy aztán boldogan andalogjanak benne. Egyszerűen hülyének tekintettem minden természetjárót. Óvatlannak, naivnak, a veszélyre vaknak, akiknek halvány fogalmuk sincs, hogy amit ők annyira szépnek és fennköltnek tartanak, az épp lesben áll, hogy eltörölje őket. Később, elsősorban kínai és japán hatásra, teljes fordulattal úgy gondoltam a természetre, és így találtam magam is szépnek egy-egy elemét, hogy hisz a természet a rejtély helyszíne, ahol maga az isteni mutatkozik meg. Végül ma már úgy gondolom, kizárólag a természet van, kizárólag és egyes-egyedül a természet valóságos, a mi érzékeinkkel adott valóság maga a természet, amelyen kívül nincsen semmi.