Ha a világűr felderítése a feladat, a munka dandárját már ma is robotok végzik. Pontosabban jellemzően távirányítású, repülő és guruló szondák, roverek. Utóbbiak tulajdonképpen mozgó (meglehetősen lassan mozgó) laboratóriumok, tele mindenféle mérőműszerekkel, érzékelőkkel, kamerákkal s persze a kommunikációt, tehát az elvégzett kísérletek eredményeinek hazaküldését lehetővé tevő eszközökkel.
Tisztán tudományos nézőpontból alig van értelme az emberes űrrepülésnek, az emberi szervezet ugyanis – a robotokkal ellentétben – egyáltalán nem az univerzum támasztotta kihívások leküzdésére van kitalálva, így az emberi lényekkel „felszerelt” járműveket biztonsági és létfenntartási szempontok miatt sokkal bonyolultabbra és nehezebbre kell tervezni, mint a robotokat szállítókat.
Ettől pedig nagyságrendekkel drágábbá is válik az utazás, miközben az emberek jelenléte az elvégzendő feladatokhoz alig többet tesz hozzá, mint a speciális célgépeké. Nem beszélve arról, hogy többéves, pláne évtizedes utak egyelőre szóba sem jönnek hús-vér űrhajósok számára. Márpedig legközelebbi szóba jöhető bolygószomszédunkra, a Marsra is nagyjából fél évet kell utazni – és ugyanannyit vissza. A Naprendszer külsőbb régióiban cirkáló Plutót pedig kilenc és fél év alatt érte el a híres New Horizons űrszonda, pedig azon nem is voltak emberek, akiknek a testi épségét a manőverezés, a gyorsítások során figyelembe kellett volna venni.