Bocsánatkéréssel kell kezdenem: nem sok minden történt velem az elmúlt héten. A vesztegzár utáni első utam a szentendrei antikváriumba vezetett. Nem tudtam magamról, hogy pont az antikvárium hiányzik majd a legjobban, de ahogy belépek a boltba, és megérzem az édes papírillatot, elfog ugyanaz az izgalom, amit negyven évvel ezelőtt éreztem először, a Bartók Béla úti antikváriumban a Gárdonyi térnél. A polcokon a tíz- és százezerszer látott könyvgerincek, csak a sorrend variálódik antikváriumról antikváriumra és időről időre, de ott vannak az állandó építőkövek, az Ész és forradalom kékje, a Freud Esszék zöldje, A peloponnészoszi háború feketéje, A tragédia születése fehérje, mint az égbolton az örökké vándorló, de mindig ismerős csillagképek.
A hosszú gyerekkori vesztegzár után, amelyet belső száműzetésben éltünk végig, és megtanultuk rabtartóinktól, apánktól és anyánktól, hogy a kinti világ a komcsiké, ezért, ha csak lehet, nem lépünk ki az ajtón, de ha kilépünk is, gőgös megvetésünk mögé rejtjük valódi énünk, az első szabad útjaim az antikváriumokba vezettek, előbb antikváriumokba, és csak azután kocsmákba. Egy ötvenessel mindkettőt célba lehetett venni, mi az hogy, már egy húszassal is el lehetett karistolni, vett az ember a Gárdonyi térnél egy fekete gerincű Hegelt, aztán a Mészöly sörözőben vett egy korsó sört, aztán még egyet, és úgy tett, mintha Hegelt olvasna, de egy perc után rájött, hogy egy kukkot sem ért az egészből - nem baj, a szabadság a lényeg, Apollón és Dionüszosz.