Mifelénk évtizedek óta béke van. Nem vagyunk szükségállapotokhoz szokva. Aztán jött ez a vírus. Az ember szorong, ha valamit nem ért, és szorong, ha bizonytalan helyzetbe kerül. Pláne, ha olyan korlátok közé szorítják, ahol megfosztva érzi magát a szabadsághoz való alapvető jogaitól. Szeretné azt hinni, hogy ami vele és szeretteivel történik, megmagyarázható. Hogy a világrend hirtelen felborulásának talán oka és célja van. A baj az, hogy egy vírusnak meglehetősen nehéz értelmet és szándékot tulajdonítani, még akkor is, ha evolúciós értelemben igencsak sikeres létformáról van szó. Ezért aztán a vírus helyett a cselszövő embert vizionáljuk a jelenség mögé.
Talán csökkenhető a szorongás, ha értelmet tulajdonítunk a bennünket elragadó árnak, vagy ha arcot adunk a fenyegetésnek. Talán sokan emlékeznek még az Egyszer volt… az élet című francia rajzfilmsorozatra a ’80-as évekből, ahol a vírusok komisz bajkeverők, vörösorrú manók voltak. Nos, nem csak a gyermeket nyugtatja meg, ha egy láthatatlan és nehezen felfogható fenyegetés olyan formában ölt testet a szeme előtt, amely saját élményvilága és tapasztalatanyaga szerint is értelmezhető.
Zsigeri válaszok
Ha azt mondjuk, a vírust laborban állították elő, és úgy szabadították rá az emberiségre, azzal rögvest megteremtjük a hús-vér ellenség képét. Ez az ellenség, a sötét laborban ténykedő, ravasz tekintetű tudós nagyon is jól ismert figura, ő az, akit az amerikai akciófilmek atlétatrikós hőse szitává lő a történet végén, mielőtt a világra szabadíthatná mindent elpusztító biológiai fegyverét.
Az összeesküvés-elméletek pedig makacs természetű agyszülemények, ritkán hajtanak fejet az előttük tornyosuló tények előtt. Hiába publikál tehát tanulmányt Kristian G. Andersen dán immonológus és munkacsoportja a rangos Nature Medicine folyóiratban arról, hogy a SARS-CoV-2 vírus mint mutáció nem labortermék, hanem a természetes kiválasztódás eredménye, ha az általuk bemutatott bizonyítékok nem érnek célba (részint, mert a hiedelmek sokszor érzelmi és nem racionális talajon nőnek, részint, mert az efféle tudományos publikációk – az eredmények emberi/laikus nyelvre történő lefordításának hiányában – sajnos többnyire az elefántcsonttoronyban ragadnak).
Űrlények és őslakosok
A mikrobák láthatatlan hatalma számos alkotót megihletett. H.G. Wells 1898-ban jelentette meg Világok harca című science-fiction regényét (számos feldolgozás született a műből, a legtöbbet emlegetett talán Orson Welles rádiójátéka, amely fiktív hírműsorként közölte a pánikba eső hallgatókkal, hogy űrlények támadták meg bolygónkat). A történet szerint a marslakók elfoglalják a Földet, és mikor már minden veszni látszik, a betolakodók váratlanul kimúlnak. Hogy mi győzi le ezeket a megállíthatatlanul előretörő, mindent és mindenkit félresöprő idegeneket? Nemes egyszerűséggel a földi baktériumok.
Wells olyan korszakban írta meg könyvét, ami a vírusok felfedezésének lázában égett (a vírusokat ugyanis elsőként Dmitrij Ivanovszkij orosz mikrobiológus, növényfiziológus azonosította, néhány évvel a ’Világok harca’ megjelenése előtt), illetve a bakteriológiai kutatások terén is ez idő tájt történt néhány jelentős áttörés (Robert Koch szintén a 19. század második felében ismertette meg a világgal a tuberkulózis, a kolera és a lépfene kórokozóit) – Wells műve és a Welles rádiójátékának leirata itt olvasható, az eredeti rádiójáték pedig ezen a felvételen hallgatható meg.
