Kinéz az ablakon, nem szeretne még arra gondolni, mi vár a belső szobában. ráér, gondolja. Most már ráér.
Ott megy a villamos, mintha mi sem történt volna, mintha minden menne tovább a régi síneken.
A villamosokat mikor fogják betiltani?
Át is alakíthatnák őket… Home-office-dobozokra osztanának minden csörömpölő, guruló kocsit, az emberek benn ülhetnének, dolgoznának fertőzésmentesen. Közben meg világot is látnának, vagy legalábbis várost. A szerelvények egyetlen megállóhelyen sem nyitnák ki az ajtóikat. Ha valaki megunná a gurigázást, lefertőtlenítenék a mozgó irodát, és beköltözne más. Miért járt ilyeneken Ioana esze? Igazából min járt volna?
Édesanyja még csak azt az egy Homoród-melléki falut ismerte csak, Alig járt másmerre, szülni a kisházban szült, iskolát a településen járt, szavazni nem kelletett nekik, rájuk legyintett a rendszer, talán ki is töltötték a lapjaikat, vagy csak beírták, hogy mind leszavaztak. Kit érdekelt. Megvolt ott minden, alma, körte a kertben, pálinkának való szilva bőviben, jószágnak széna a meredek lejtőkön, csak le kellett kaszálni, behordani. A bort pityókán cserélték, átjött a román a hegyen, hozta a maga sűrű, veres itókáját, vitte érte a jóféle ebédnek valót. Fát adott az erdő, vizet a patak, el kellett érte menni. Télen sem pihent senkinek a keze, aprították a gyújtóst, fejtették a szárazbabot, törték a diót, mogyorót, szőttek, fontak, gyúrtak laskát, fejtek, csináltak túrót, sajtot, tejfelt.