Tetjana Sztarosztenko harkivi író, egyetemi oktató: Kié a felelősség?

Mondhatnak bármit, a háború nem ugyanakkor kezdődött Ukrajna különböző részein – és nem is sodort mindenkit ugyanabba a helyzetbe. Számomra február 24-én indult a nem működő internetkábellel, a csappal, amelyből nem folyt a víz, a bankautomatával, amelyben nem volt pénz, a bolttal, amely előtt utca hosszúságú sor állt, miközben más-más kaliberű fegyverek hangja zúgott a városban. Nem volt szervezett evakuálás. Nem kaptak segítséget azok, akik nem tudtak elutazni és nem volt megtakarított készpénzük akkor, amikor a bankkártyák használhatatlan műanyagdarabokká váltak, és már a boltokban sem tudtak azokkal mit kezdeni. Az emberek reménytelenül kutattak étel után, amikor venni már nem tudtak semmit. Bezártak minket egy városba, fegyverek kereszttüzébe.

„Működik a posta, tudok küldeni ennivalót?” – kérdezte egy külföldi barátom. Sokat beszélünk a világ több pontjáról érkező humanitárius segélyről, de ez sosem ér el Ukrajna megszállt és a külvilágról leszakított részeire. A nyugati régiók sokkal szerencsésebbek a keletieknél. A házaik biztonságban vannak. Az embereknek volt idejük összepakolni a legféltettebb dolgaikat. Kiadják a lakásaikat kétszeres, háromszoros áron azoknak, akik keletről menekülnek. És ők voltak az elsők, akik át tudtak lépni a határon egy jobb élet reményében – gyakran anélkül, hogy erre okuk lett volna. Hatalmas sorok voltak a határokon. A kimerült harkiviak pedig egy kis hátizsákkal, 20 óra vonatozás után, egy dugig zsúfolt vagonban várták, hogy még 12-19 órát állhassanak a lengyel határon. Az élet igazságtalan, mindig is az volt. És még így is, akik a hátizsákjukkal átjutottak, sokkal szerencsésebbek, mint akik örökre Harkivban maradtak a romok között, vagy a vasútállomáson estek áldozatául más, szintén pánikszerűen menekülők késeinek. Igen – kések, meg sokkolók. Jól olvassák.

„Kérem, dobjon ki mindent, amin ukrán szimbólum látható” – mondta egy ukrán katona, amikor megtudta, hogy veszélyes irányba tartok. Meg kellett váljak az egyébként nagyon drága ruhámtól, amelyen nemzeti díszek voltak – és a sajtóigazolványomtól.