Ki az, aki még nyer is a nagy infláción?

Van az az inflációs szint, ami még jó is a gazdaságnak. Ahogy azt már bemutattuk, kutatások szerint a fejlett országokban 1–3, a fejlődőkben 7–11 százalék között van az olyan inflációs szint, amelynél jól jár az ország. Hiszen ha nem volna infláció, akkor semmi nem motiválná az embereket arra, hogy kiadjanak pénzt, minden olyan termék vásárlását elhalasztanák, amit nem azonnal kell megvenni, emiatt aztán a cégek kevesebb bevétellel számolhatnának, kevesebb munkahely lenne, az emberek pedig hiába kérnének fizetésemelést, ha egyszer nem volna miből adni nekik – egyszerűen tudomásul kell venni, hogy némi drágulás benne van egy egészséges gazdaság működésében is. Ez természetesen nem az a szint, amit most látunk, a mostani már messze túl van az egészséges határán.

Erről szól a közgazdaságtan egyik régi gondolata, a takarékossági paradoxon is. Ezt sokan John Keynes nevéhez kötik, pedig az ötletet valójában már 1714-ben papírra vetette Bernard Mandeville (akinek a nevéről ezt valószínűleg sokan nem tippelték volna meg, de angliai holland volt), Keynes csak az volt, aki jó kétszáz évvel később újra elővette az ötletet. Végképp mellékszál, de Mandeville paradoxonának volt még egy mai szemmel nézve egészen csodálatos részlete: az egészet versben írta meg.

Ezen a ponton először álljunk meg egy pillanatra és képzeljük magunk elé, amint kiállnak mondjuk az MNB vezetői egy sajtótájékoztatóra, és epigrammákban megindokolják a kamatdöntést, amire a kormány egy szonettben válaszol. Miután ezen túl vagyunk, vissza a paradoxonra. A lényege az: önmagában jó, ha az emberek megtakarítják a pénzük egy részét, hiszen tudnak miből költeni akkor is, ha rosszabb idők jönnének – csakhogy ha megtakarítanak, akkor kevesebbet költenek a jelenben, a cégek bevétele csökken, nem tudnak annyi fizetést adni, el kell küldeniük dolgozókat. Vagyis a megtakarítási kedv akár válsághoz is vezethet. Ezt az ellentmondást tudja feloldani az infláció, hiszen akkor érdemes valamennyit költeni az adott pillanatban is.

Sokáig egyébként úgy hitték, hogy a nagy infláció automatikusan ahhoz vezet, hogy alacsony legyen a munkanélküliség. Az 1960-as években ebből rajzolták meg a híres Phillips-görbét – csakhogy aztán kiderült, hogy a korábbi néhány évtized folyamatai nem automatikusan igazak a jövőre, a két mutató egymással ellentétes mozgása nagyrészt csak korrelációt jelentett, ok-okozati kapcsolatot nem.

Először el sem hitték, hogy létezhet, most újra ez fenyegeti a világot: mi az a stagfláció?

Egyre gyakrabban hangzik el, hogy az 1970-es évek után újra stagflációba süppedhet a világ. A 2010-es években hozzászoktunk ahhoz, hogy egyszerre nagy a gazdasági növekedés, csekély a munkanélküliség, alig van infláció, és alacsonyak a kamatok, és még 2020-21-ben is hihettük azt, hogy csak a járvány okozott ideiglenes visszaesést, de mostanra egyre biztosabban látszik: ennek az időnek vége van.

De mi a helyzet akkor, amikor kimondottan nagy az infláció? Gyakran hangzik el az érv, amikor egy kormány vagy jegybank nem túl nagy lelkesedéssel küzd az infláció ellen: persze, mert el akarják inflálni az államadósságot. Ez elsőre bonyolultnak hangzik, valójában annál egyszerűbb – és nyilván annál kockázatosabb.