A főváros külső részein, illetve az ország nagy- és középvárosaiban lakótelepek épültek, a vidéket pedig elárasztották a modern térrendszerű családi házak, amilyen a nevezetes kockaház is; a hosszú vályogházak megritkultak. De közben a lakásra vágyók városban és vidéken is sajátos nehézségekkel szembesültek.
Bár a szocialista állameszmé(ny)ből következett, hogy a lakást alapvető közszolgáltatásnak tekintsék, ne pedig árunak, a lakásigények kielégítésére sosem volt elegendő erőforrás. Magyarországon jogilag soha nem is minősítették alapjognak a lakhatást, szemben például a Szovjetunióval, így viszont nem is államosították az összes lakást (csupán a bérleményeket és a „kizsákmányolónak” minősítettek ingatlanjait 1952-ben).
https://hvg.hu/360/20250717_hvg-lakhatasi-valsag-lakaspolitika-epitestortenet-lakasszociologia-magyar-peter
Az állam leginkább a városi lakáshelyzet fejlesztésében vállalt szerepet, ami beleillett a városias, iparosodott ország koncepciójába. Állami beruházásként épültek a korszak emblematikus lakótelepei, de az új lakások többsége – összességében nagyjából kétharmada – magánépítésű ház volt, jellemzően vidéki településeken.
