Orbánék még mindig büszkék a keleti nyitásra, pedig annak mérlege mínuszban van

Nem bukott meg a keleti nyitás – hirdette öles betűkkel a kormányközeli Magyar Nemzet a minap, „bátran” rákontrázva a Vlagyimir Putyin által indított háború miatt Orbánék oroszbarátságát számon kérő kritikákra. Odáig azonban még a hatalom szócsöveként működő kiadvány sem merészkedett, hogy sikeresnek minősítse az első kétharmados győzelem után meghirdetett stratégiát; beszédes, hogy megállt a bukás tagadásánál.

Ennél tovább ment Varga Mihály pénzügyminiszter. Igaz, ő tavaly augusztusban, jóval a háború előtt, még a szalonképtelenné válás különösebb kockázata nélkül hajtogathatta a keleti kapcsolatok fontosságát, amikor egy kazah költő szobrának avatásán fejtette ki, hogy „helyes döntés volt a keleti nyitás politikájának elindítása”.

A kormányközeli hangok az Ázsiából érkező beruházásokat szokták fölemlegetni állításaik alátámasztásául, és ilyenből kétségkívül rengeteg van. Csakhogy eredetileg nem egészen erről volt szó. Sőt bizonyos értelemben épp az ellenkezőjéről:

nem a Keletet akarták Magyarországra hozni, hanem magyar portékákat kívántak keletre vinni,

ráadásul lehetőleg hazai kis- és közepes vállalkozások által előállítottakat. Orbán 2012-ben azt jelölte meg célként, hogy a hazai export harmada Európától keletre találjon vevőre. Márpedig ez – finoman szólva – nem jött össze.