HVG: Tizenhat éves volt, amikor ihlető kedvencét, Jimi Hendrixet, a tévéből hallott Cantata profana hatására leváltotta Bartók Bélára. Hogy történt?
Both Miklós: Bevallom, a mai napig rejtély nekem, hogy Bartók intellektuális, sok tudást igénylő zenéje kamaszként hogy tudott ennyire telibe találni. De emlékszem, olyan erős vonzást éreztem és olyan nagy élmény volt a hallgatása, hogy folyamatosan, szisztematikusan tanulmányoztam, hátha megértem végre, mi okozza ezt bennem.
HVG: Ilyen elementáris erejű volt gyerekkori találkozása is a gitárral?
B. M.: Egy biztos: otthon nálunk mindig szólt a zene. A nagyszüleim rengeteget énekeltek, ők még ahhoz a generációhoz tartoztak, akik megteremtették maguknak a zenét. A szüleim már gombnyomásra, a rádióból vehették magukhoz, de a 80-as évek végén azért sok házban volt a zongora mellett gitár is. A beatkorszak ezt a hangszert hozta magával, így került az én kezembe is, egyáltalán nem dacból. Ismerkedtem a zongorával is, persze, de az első igazi zenei élményeim már a gitárhoz kötődtek.
HVG: Túllépett aztán a hangszerén is, kitalálta magának a hetárt. Arra miért volt szükség?
