Tóta W.: Helló, Leó!

A magyarok, mint hallom, békét akarnak, miniszterelnökükkel az élen. A jó hír lánctalpon érkezik: készül a béke, de ahhoz tankok kellenek, mintegy háromszáz. Béke ugyanis attól lesz, ha kellő mennyiségű oroszt passzírozunk abba a földbe, ahová betolakodtak. Ennek nyomán a többi átgondolja, mennyi kedve van a pépes halmazállapothoz, végül inkább hazamegy, és megostromolja a Téli Palotát, vagy elfoglalja magát másképp. Lényeg, hogy ne mások országát foglalják el.

Minden más recept nem békéhez vezet, hanem orosz erőgyűjtéshez, a túszul ejtett lakosság szenvedéséhez, és néhány éven belül újabb támadáshoz; emellett hasonló agressziókhoz világszerte – hiszen megéri. Akik határok említése nélkül sipítoznak a békéről, azok sunyi putyinista ügynökök, vagy egyszerűen ostobák. Azt nem merik kimondani, hogy Ukrajna megadását kívánják, hogy mégse nézzék őket vadállatnak, mellé pedig azért nem állhatnak, mert elveszítenék a sötétjobbos közönséget.

A békéhez tehát le kell győzni a szovjetet, ahogy le kellett győzni Hitlert is, végleg.

Az analógia több ponton is stimmel: a Nyugat már újrajátszotta az úgynevezett furcsa háborút, ami sajnálkozásban és ejnyebejnyézésben merül ki, aztán jöttek a korlátozott fegyverszállítások töketlen óvatoskodás mellett, és végre-valahára bebrummognak a színpadra a tankok, ahogy Normandiában se lehetett már cérnakesztyűben partra úszni. Későn érkeznek, de talán még nem elkésve.