Sokunk életében eljön az olyan korszak, amikor alapkérdéseket teszünk fel magunknak: ezt akartam, így akartam, így folytatom, ennyi volt? Másoknál csak az a furcsa érzet jelentkezik, hogy valami nem klappol, másra van szükségem.
Élete során az ember különböző fejlődési szakaszokon megy keresztül. Kihívásokkal teli életszakaszként kezelhetjük a 37– 50 éves kor közötti időszakot. Akkorra már jellemzően valamit letettünk az asztalra, karrierünk előrehaladt, a gyerekeink már nem feltétlenül igénylik minden percben a gondoskodást, illetve természetesen az is előfordulhat, hogy a fent említettekből nem sokat értünk el, és éppen ezért állunk válaszút előtt. A szubjektív jólléttel kapcsolatos több kutatás is megerősítette, hogy a nagyobb bevételeket élvező nyugati kultúrában tetten érhető az az érdekes jelenség, hogy ebben az időszakban
a boldogságérzetünk mélypontra kerül. Ez egy olyan U görbével jellemezhető, amely késő tizenéves korunkban kezd lefelé ereszkedni, egészen a negyvenes éveinkig, majd az ötvenes éveinkben ismét emelkedik, és úgy a hatvanas éveinkben ismét magasabb pontra jut. Az a meggyőződésem, hogy a közeljövőben inkább nőni fog azok száma, akik életközepi válságban találják majd magukat, pusztán azért, mert jó ideje értékválságban vagyunk, mintha maga a Nyugat embere is tranzitban várakozna.
Már nincsenek meg az olyan határozott válaszok, iránymutatások, minták, amilyenek évszázadokig működhettek.
Tavaly már 9 milliárd forint veszteséget fialt a kormány által felhizlalt Magyar Vagonnak a nagy egyiptomi kocsimegrendelés, amit anno még az oroszokkal hoztak össze. A spanyol Talgo felvásárlási kísérlete költséges kaland volt.
Az ukrán dróntámadások pedig az orosz polgárok türelmét is tesztelik.
Azt nem tudtuk meg, hogy ki, hol és mikor jelenti be az eredményt.
Hideg ételre lehet majd költeni az utalványt, pénzre nem váltható át.
