Joe Biden visszalépett, most kezdődik az igazi verseny

A hétvégére már könnyebb volt felsorolni, a demokraták melyik meghatározó személyisége nem biztatta még visszalépésre Joe Bident, mint azokat, akik a nyilvánosság előtt próbálták jobb belátásra bírni a csetlő-botló elnököt. Így csak az időzítés és a bejelentés módja lehetett meglepetés, amikor a hivatalban lévő amerikai elnök vasárnap, helyi idő szerint kora délután, az X mikroblogon közölte, nem indul a novemberi elnökválasztáson, és maradék államfői hónapjaira koncentrál.

A döntését az alatt hozta meg, amíg koronavírus-fertőzés miatt a nyaralójában pihent, ez magyarázhatja azt is, hogy nem személyesen tette meg a bejelentést. Nem sokkal a visszavonuló előtt mindenesetre még az a hír jött felőle: alig várja, hogy jobban legyen, és újra bekapcsolódjon a kampányba.

A politikai végzetet azóta próbálta elkerülni, hogy az elsőnek szánt, de utolsónak bizonyult elnökjelölti vitáján, június végén nemcsak igazolta a szellemi és fizikai állapotával kapcsolatos félelmeket, hanem bizonyította, hogy a helyzet még annál is rosszabb, ahogyan a sajtóban megpróbálták elképzelni, illetve kiszivárgott információkra alapozva leírni.

Ám hiába hivatkozott például a The Wall Street Journal napilap előbb az elnök leépülését odahaza tapasztalókra, majd a legutóbbi olaszországi G7-csúcstalálkozó, illetve a normandiai megemlékezés külföldi résztvevőire, a Fehér Ház csapata, illetve a 81 éves Biden szűk környezete nem győzte hangsúlyozni, az elnökkel nincs komolyabb gond.

Bár fáradékony, de fitt, és tökéletesen alkalmas a világ legnagyobb hatalmának vezetésére, akár további négy évig is

– hangoztatták. A tévévita után azonban a demokratákon és a támogatóikon düh és aggodalom lett úrrá, s mindkettő egyre fokozódott. A düh azért, mert világossá vált, hogy Biden közvetlen környezete – beleértve a családját, s különösen a feleségét, Jillt és a fiát Huntert – elhitette az elnökkel, hogy véghez tudja vinni a küldetését, és másodszor is megóvni az országot, s annak demokráciáját a republikánus Trumptól, a külvilág felé pedig nem győzte szépíteni a családfő állapotát.

A Fehér Ház csapata tagadta a nyilvánvalót, mindent megtett, hogy Biden törékenységét eltitkolja: az elnök egyszemélyes sajtókonferenciát nem adott, a másokkal tartotton előre megbeszélt kérdésekre válaszolt, ahogyan az egyre ritkábbá vált interjúin is. És még azt is megszervezték, hogy az Air Force One különgépre a rövidebb lépcsőt igénylő bejáraton keresztül szálljon fel. Végül pedig a fehér házi sajtóstáb már hazudott is az újságíróknak.

Az aggodalmat az fokozta, hogy Trump már a riválisa számára katasztrofálisra sikerült vita előtt is vezetett a legtöbb közvélemény-kutatásban országosan Biden előtt, s ami az elektori kollégium sajátosságai miatt még fontosabb, azokban az úgynevezett csatatér államokban is, ahol majd eldől az elnökválasztás. Trump előnye még a statisztikai hibahatáron belül vagy annak közelében volt, július elejétől azonban elkezdett nőni a különbség a demokrata vetélytársával szemben.

A számok pedig azt mutatták, hogy nemcsak Biden bukhatja el az elnökválasztást, hanem a demokraták is a szenátusi többséget, és akkor republikánus kézbe kerülhet a Fehér Ház mellett a kongresszus mindkét háza, s alkotmányértelmezésével amúgy velük szimpatizál a kétharmados konzervatív többségű legfelső bíróság is.

Fékek és ellensúlyok nélkül?

Vagyis eltűnhetnek a fékek és az ellensúlyok annak a Trumpnak az útjából, aki – a Heritage Foundation konzervatív alapítvány Project 2025 nevű vaskos programjára támaszkodva – olyan birodalmi elnökséget akar, amelynek gyakorlója a teljes végrehajtó hatalmat maga alá gyűri. Az ellene július 13-án elkövetett merénylet – amikor néhány centin múlott az élete – áldozati glóriát rajzolt a volt elnök feje fölé, jogos és logikus együttérzést keltett iránta, s egyben újabb politikai tőkét hozott neki.