Jön a Könyvfesztivál, itt a HVG nagy szubjektív könyvajánlója – 1. rész

Betina Anton: Trópusi menedék – Josef Mengele Brazíliában

1911-ben Josef Mengeleként született, és számos álneve volt, amíg 1979-ben Wolfgang Gerhardként el nem földelték. Auschwitz elvetemült orvos-hóhéra 1985-ben kapta vissza rémületes nevét, miután kétséget kizáróan azonosították földi maradványait. A német gyökerű brazil újságírónőt egy személyes megdöbbentő felismerés késztette hatéves nyomozásra azután, hogy kiderült számára: szeretett óvónője, „Tante Liselotte” hosszú éveken át volt segítője az élete végéig sikerrel bujkáló tömeggyilkosnak. Betina Anton riportkönyve nemcsak azt foglalja remekül össze, ami az orvostudomány nevében százezreket egy ujj-jelzéssel gázkamrára ítélő főszereplőjéről máig tudható, hanem azt is, hogy milyen kis- és nagypolitikai érdekek, mulasztások és machinációk tették lehetővé a „mengelék” eltűnését. A földi igazságszolgáltatás elmaradásán merengő olvasók pedig könnyen juthatnak arra a kötetben egyébként le nem írt következtetésre, hogy az égiek azért törlesztettek valamit, amikor a „halál angyalát” a tengerbe fullasztották.

Arisztotelész: Metafizika

„Arisztotelész nem írt Metafizika című művet, és magát a terminust sem használta”

– kezdi az ókori görög filozófus Metafizika című, tizennégy fejezetből álló kötetének utószavát az egyik fordító. Lautner Péter és a „tolmácstársak”, Steiger Kornél és Bene László „mértékadó kutatásokra” támaszkodva a minap új fordításban tették közzé a tudományok tudományának, a filozófiának egyik alapvetését. Azt a szövegegyüttest, amelyet az i. e. IV. században jegyzetekként, vázlatokként vetett papiruszra a világhódító Nagy Sándor egykori nevelője; egységes értekezéssé pedig csak a későbbi korok bölcselői szerkesztették. Évezredes szövegek esetében néhány évtized elenyésző idő, a mostani magyar nyelvű újdonság alapjául két oxfordi kiadvány, az 1924-es kommentált és az 1957-es kritikai kiadás szolgált.

Atlantisz

Hjalmar Bergman: Markurellék – Wadköpingi történetek

Egy képzeletbeli kisváros, Wadköping középosztályáról ad kissé elítélő, de mégis megbocsátó képet a svéd szerző fő műveként emlegetett, 1919-ben írt, egy nap leforgása alatt játszódó regény. Ezen a napon érettségizett le Johan, a rókavörös Markurellnek és rézszőke nejének szénfekete loboncú fia, akiért apja mindenre képes, még a tanárok „megvásárlására” is. Ahelyett hogy tisztes kocsmárosként becsülnék, kétes ügyletei uzsorás hírébe hozzák, de végül egy drámai fordulat nyomán akár sajnálatot is ébreszthet. Hát még a regény után közölt, Markurell úr halála című novella, amelyben az idősödő apa borbély barátja elárulja, hogy a fiatalok miért hajtanak mélyen fejet az öregek előtt: „Hogy addig se kelljen rájuk nézni.” Magyarul most először megjelenő regénye helyszínét az író a szülővárosáról, Örebróról mintázta, ahol a skanzent Bergman emlékére Wadköpingnek nevezték el.

Császtvay Tünde: Kettős tükörben – Mikszáth Kálmán élete és kora

Az irodalomtörténész szerző nem Mikszáth-, „csak” korszakszakértő, aki életrajzi összefoglalónak nevezett monográfiájában újraértelmezendő, a mához is érvényesen szóló, modern alkotóként állítja az olvasó elé főhősét. A korábban dzsentribírálóként beskatulyázott író egyik legismertebb regényét, A Noszty fiú esete Tóth Marival címűt például a XIX. századi szerelemfelfogással való szakítás irodalmi mintapéldányaként elemzi. A regényírói fénykorában, élete utolsó 15 esztendejében született műveket pedig – a tudóstársak kutatásaira támaszkodva – úgy láttatja, hogy Mikszáth „korazonos időben” adott felfejthető rajzot „a kiegyezés után kiépülő, kapitalizálódni kezdő, polgárosodó, de feudális gyökereitől megszabadulni képtelen és egyre korrumpálódó országról”. Amelyben egyébként bértollnokként, honatyaként maga is többször meghempergett. Mégis: „Valakinek gyomra legyen a magyar politikához, marka a vagyonszerzéshez, bölcsessége a lekomáztatáshoz s olyan tiszta művészzsenije, mint Mikszáthnak, aligha akad mostanában” – írta róla 1910-es látlelet-nekrológjában az irodalmi zsenitárs, Ady Endre.