A sajtószabadság nem az újságíró javát szolgálja, hanem az olvasóét

Mindannyiunkba beleprogramozták az iskolai ünnepségeken, hogy a szabadságharc a Tizenkét ponttal kezdődött, a Tizenkét pont pedig a sajtószabadsággal. Pedig a lista többi pontja sem kevésbé fontos dolgokat követel: jogegyenlőséget, közteherviselést, rendszeres országgyűlést, nemzeti hadsereget és a többit.

Mégis kellett legyen valami, amiért a sajtószabadság volt a pontokat fogalmazóknak elsőként eszébe jutó, így a legfontosabb követelés. Vajon miért?

Tippem szerint azért, mert szabadságharc volt a céljuk, és a sajtószabadság épp erről szól. Nem, nem a sajtóról, hanem a szabadságról. A miénkről, akár fogyasztunk sajtót, akár nem. A szabadság ugyanis a kiszolgáltatottság hiánya, amihez elengedhetetlen a beleszólás lehetősége, a tudás és az információ hozzáférhetősége, a hatalom korlátozhatósága és számonkérhetősége (amint azt mindenki tudja, egészen addig, amíg hatalomra nem kerül – onnantól mások szabadságát általában a sajátja korlátozásának látja).

Rólunk, olvasókról szól tehát a sajtószabadság és a többes szám első személyt azért használom itt, mert én is olvasó vagyok, évtizede nem készítettem már újságot. Tehát a sajtószabadságra is olvasói nézőpontból tekintek, ahogy a legtöbben páciens-szemszögből értékeljük az egészségügyet, szülő-szemszögből a közoktatást, és ez így természetes: a szike sem az orvos javát szolgálja, hanem a betegét, a sajtószabadság sem az újságíróét, hanem a közönségét.

Mi a helyzet tehát a sajtószabadsággal a mi szempontunkból?

Ahogy általában a szabadság a kiszolgáltatottság hiánya, úgy van ez a sajtóra nézve a sajtószabadsággal is. A közönség igényein és az alapvető szakmai normákon kívüli más tényezőknek való kiszolgáltatottság sebezhetőséget és ezáltal befolyásolhatóságot jelent. A külső befolyásnak tartósan ellenállni csak stabil üzleti lábakon álló, mértéktartó szabályozással védett, transzparens motivációjú tulajdonosok által működtetett, a társadalom bizalmát bíró és erős szakmai identitással rendelkező, azt szakmai intézményekkel is védő sajtó tud. És ezekben az ügyekben ma nem állunk jól.

Nehezített terepen halad ma az, aki minőségi sajtóban utazik, mintha térdig érő sárban próbálna futni és ezt olvasóként jó ha tudjuk, viszont ez nem azt jelenti, hogy csökkentenünk kellene az elvárásainkat (és erre, az elvárások szerepére majd visszatérek később).

A függetlenség egyik garanciája, a sajtó profitabilitása drámaian csökkent a nyomtatott sajtó fénykora óta, nem csak nálunk, de mi még megkaptuk mellé a gyengélkedő gazdaság által tépázott és politikailag eltorzított reklámpiacot, illetve az állami hirdetések aránytalanul nagy, de pórázként használt csomagját is, amely elosztásának semmi köze nincs a piachoz. A médiapiac jelentős része a politika hosszabb vagy rövidebb vezetőszárán poroszkál, vagy közvetlen politikai tulajdonban, vagy kisebb-nagyobb politikai strómanok nevére véve.

De nem csak ezek a legszembetűnőbb koloncok húzzák le a sárba a minőségi média bakancsát és vannak ügyek, amelyekben mi olvasók sem vagyunk eszköztelenek. Vegyük például azt, hogy az elmúlt években a fél világ azon dolgozott, hogy elhitesse velünk: független sajtó nem létezik, de legalábbis illúzió. Ezt a koncepciót elsősorban azok terjesztik, akik saját boldogulásukat egy-egy politikai tábor nyájában keresik, és saját pártosságukat, személyes érdekviszonyaiknak a közönség érdekei elé való helyezését azzal igyekeznek elfogadhatóvá tenni, hogy elhitetik, ez a bizonyos függetlenség nevű állatfaj nem is létezik.

Azt terjesztik, nem létezik a sajtóban, de ha már itt tartunk, nem létezik az alkotmányjogban, a versenyjogban, a pénzügyi felügyeletben, a felsőoktatásban, a tudományban, a művészetben, a környezetvédelemben, a pedagógiában sem, sehol sem. A politikai erők számára kényelmesebb, ha a sajtó leképezi az országot hagyományosan bénító megosztottságot.

Ez a helyzet pedig a magukat függetlennek valló médiumok és szakemberek dolgát is megnehezíti, mert a megosztottságra épülő közeg őket is a szélek felé tolja, ahol a vélemények összekeverednek a hírekkel, az árnyaltság a hangerővel, a tények szerepét átveszik a jelzők, az elemzését a düh vagy a gúny. De ettől még az újságírás hagyományos szabályai, amelyek a függetlenségre törekedtek, nem változtak:

• személyes érdekeinket és meggyőződéseinket rendeljük alá a szakma szabályainak és ethoszának;
• álláspontunkat, javaslatainkat, gondolatainkat, ítéleteinket nem érdekek, hanem átlátható normarendszer szerint alakítsuk ki;
• az óhatatlan személyes elfogultságainkat, kulturális, szociológiai, hitbéli meghatározottságainkat szűrjük ki és vessük alá a tények próbájának.

„Még ha egyénileg gyűlöl is valakit, sokkal fontosabbnak kell tartania a közérdeket, és az igazságot többre kell becsülnie az ellenszenvénél. Ha meg kedvel valakit, nem kíméli akkor sem, ha hibázott”, ahogy Lukianosz mondta a történetírás szabályairól. És ebben nekünk, közönségnek is van dolgunk: a tapasztalat azt mutatja, hogy a hangerőt, a dühöt, a szarkazmust, az erős impulzusokat jutalmazzuk, azaz kattintjuk, osztjuk meg, lájkoljuk.

A sajtó hatalmáról szóló beszéd is rendkívül eltúlzott és elsősorban azok szeretik emlegetni, akiknek van hatalma és a sajtóét a maguk hatalmának korlátázásának tekintik. Pedig a sajtónak nincs több hatalomra szüksége, mint a parkolóőrnek, aki büntetőcédulát tesz a polgármester szélvédőjére, és amikor az reklamál, azt mondja: „értem, hogy maga a polgármester, de attól még nincs parkolójegye”. Ettől még nem lesz több hatalma, mint a polgármesternek, csak a saját feladata korlátozott hatókörében van hatalma döntést hozni, függetlenül attól, hogy az illető egy polgármester, esetleg egy csinos nő vagy egy udvariatlan bunkó.

Ezért nekünk, olvasóknak is el kell várnunk a sajtótól, hogy ezzel az egyenlő mércével bánjon mindenkivel akkor is, ha az illető nekünk szimpatikus, de az adott ügyből nem jól jön ki, vagy éppen fordítva, mert ez is értünk van.

Nehezíti a minőségi újságírás ügyét az is, hogy a napi csatazaj közvetítése aránytalanul leköti az erejét, elvonja a figyelmét és ezáltal a miénket, olvasókét is.

Rettenetes politikai alapzajban élünk általában globálisan és partikulárisan itthon is, ami a legjobb recept egy olyan kollektív neurózisra, amit tapasztalunk. Természetesen szükség van arra, hogy kövessük világunk történéseit, de nagyon sok esetben ezek pszeudo-történések: valaki mondott valamit arra, amit valaki más előző nap mondott (és közel sem csak olyan fajsúlyú ügyekben, mint az ukrán tűzszünet, ahol bizonyos napokon tényleg minden rezdülésnek van hírértéke).

Ez a zaj pedig figyelmet és erőforrást von el fontos ügyektől: egy téma minél fontosabb, annál komplexebb, több időbe kerül feldolgozni és elolvasni is. Nyilvánvalóan könnyebb egy napi történést megírni, mint egy bonyolult témát érthetően bemutatni, és előbbi általában több kattintást is hoz (hogy mondjuk egy Oscar-díjátadón lecsúszott melltartópántról ne is beszéljünk).

A sajtó egyik legfontosabb üzemanyaga a társadalmi bizalom és mi, olvasók ezért tudunk tenni a legtöbbet. Látjuk, hogy emberek, intézmények és körülmények mennyien dolgoznak vállvetve ennek a bizalomnak a megingatásán, mi viszont tudunk tenni érte.

Ha szükségünk van szabad sajtóra – márpedig van, itt utalnék vissza arra, hogy sajtószabadságon valójában a saját szabadságunkat értjük – akkor azt ki kell mutatnunk. Egyrészt indirekt módon, úgy, hogy hiszünk a sajtóban és elvárásokat támasztunk vele szemben, nem nyugszunk bele, nem nézzük és fogadjuk el, ha nem a mi érdekünkben és nem a fenti szabályok szerint dolgozik. Másrészt úgy, ha fizetünk érte: az elmúlt évek optimizmusra okot adó fejleménye az előfizetésből illetve támogatásból magukat fenntartó szerkesztőségek számának gyarapodása volt.

Ennek ma már látszanak a minőségi következményei is: a fizetőkapuk és regisztrációk mögött ma már zömmel jóval minőségibb anyagokat találunk, mint azokon kívül. A korábbi évtizedekben a nagyobbrészt hirdetési bevételekből élő szerkesztőségek ezáltal ismét közvetlenebb kapcsolatba kerülnek a közönségükkel, nem a hirdetőiktől vagy egyéb finanszírozóktól függenek, hanem azoktól, akiknek a szolgálatára létrejöttek: az olvasóiktól. És mi olvasók is közelebb kerülünk a szerkesztőségekhez, mint ahogy elkezdünk kötődni, felelősséget vállalni egy kóbor kismacskáért, ha elkezdjük etetni.

A sajtó szabadsága a mi szabadságunk, így ne csak „követeljük”, ahogy a tizenkét pontból az első fogalmaz, hanem tegyünk is érte úgy, mintha tényleg a miénk lenne. Hiszen az.

***

A HVG ezzel a cikkel vállal közösséget több független szerkesztőséggel, amelyek velünk együtt hívják fel a figyelmet a sajtószabadság fontosságára március 15-én.