Apa és én a horizontig toltuk a gatyát – Hecker Péter segít megérteni, mit látunk a kiállításán

Azt hiszem, elég ritka, hogy egy huszonkét képből álló kortárs kiállítást úgy rendezzenek meg, hogy mindegyik képet magántulajdonostól kéri (kölcsönbe) vissza a kiállító művész. Ez hány embert jelentett ebben az esetben?

Öt vagy hat gyűjtőt. Volt, akinél csak egy kép van, de előfordul, hogy valakinek több Heckere van.

Mi a tapasztalatod, miért szeretik a gyűjtők a munkáidat, miért akarnak egy Heckert?

Talán mert szép színes, van benne valami humor, de nem olyan faék egyszerűségű… Én legalábbis erre törekszem. De hogy miért veszik meg, azt nem tudom, pedig amíg kizárólag ebből éltem – vagyis amíg nem kezdtem el tanítani a szombathelyi egyetemen –, próbáltam kitalálni, hogy mi az, amit biztos megvesznek.  Nem sikerült mindig eltalálni, hogy melyik képnek lesz éppen nagy sikere. Van olyan gyűjtő is, aki egy időben sokat vásárolt, aztán amikor tele lett a lakása, akkor többet nem, mert ő direkt dekorációs célból vette.

Meg szoktad látogatni a képeidet az új otthonukban?

A gyűjtők azért többnyire kemény üzletemberek. Keményen alkusznak, nem nagyon barátkoznak. De voltak furcsa élményeim: egyszer olvastam például a Népszabadságban egy interjút, és a hozzá készített fotón ott volt a háttérben az illető nappalijában egy képem.  

A „Nagy Motívumok” bevezetőjében írod, hogy ennek a kiállításodnak az anyagát a tematikus kiállításaid között készült képek teszik ki. De úgy tűnik, ezek nem egyedülálló példányok, inkább néhány darab után abbahagyott sorozatoknak tűnnek. 

Igen, ott van például a Középkorú férfi benéz a fotel mögé, hogy megtalálja című kép. Ilyen keresős képekből akartam egy komplett sorozatot. De aztán ezt hamar elvitték, ezért festettem még kettőt, de azokat is elvitték, úgyhogy arra gondoltam, nem akarok ezzel foglalkozni, mert folyton megveszik.

A művész jóvoltából

Aztán volt idő, amikor azon gondolkodtam, hogy pszichedelikus hátterű képeket festek. Készült több ilyen is, például a Pszichedelikus mangalica, az Aranybudi pszichedelikus naplementében vagy a Munkácsy anyja. Amikor meg bezárták a debreceni menekülttábort, és készült egy fotó, amin a Kósa [Lajos, a város polgármestere – a szerk.] meg különböző öltönyös alakok megtapsolják a „zárva” táblát, festettem egy olyan pszichedelikus hátterű képet, amin szürke öltönyös emberek megtapsolnak egy zárva táblát. Amikor megvették, és készültek elvinni Németországba, a zárva táblát át kellett írni closedra, hogy mindenki értse.

Ezzel át is kanyarodhatnánk a közélet–politika–morál vonalra. Ugyanis ezek a fogalmak búvópatakként gyakorlatilag az összes képednél ott vannak. Bevallom, eredetileg azt gondoltam, hogy te alapjában véve csak egy vicces ember vagy, aki át tudja fordítani a verbális humorát vizualitásba. De egy idő után más szemmel kezdtem el nézni a képeidet. Közéleti kérdéseket mióta érintesz a festészetedben?

Régebben volt egy Magyar tejföl című szürke kiállításom a 2B Galériában, nagyon magyar témák feldolgozásával. Csak szürke képek szerepeltek, illetve két színes, síró közalkalmazottakról, egy tanárnőről, meg rendőrökről. De rájöttem, hogy én igazából ezzel a témával annyira nem akarok foglalkozni, mert így tulajdonképpen kétszer szomorít el: egyszer, amikor hallgatom a híreket, másodszor pedig akkor, amikor megfestem. Persze azóta is nyilván foglalkozom morális kérdésekkel, csak nem a napi politika szintjén; elengedtem kicsit, vagyis eltávolítottam magamtól. Úgyis ezt csinálja DrMáriás, ő direktben reflektál, legyen ez az ő dolga. Meg az is van, hogy az ember belefárad. Belenyugszik a reménytelenségbe. De azért megfestettem a Hátrafelé nyilazó magyarok 1 és 2-t, vagy a Focisták a múzeumbant, tehát azért csinálom, csak kicsit másképp.

A művész jóvoltából

Milyen „nagy motívumok” fedezhetők még fel a kiállított huszonkét képen?

Vannak olyanok, ahol egy múzeumi a helyszínt látunk, és mindig valami más történik a térben – ezeket régóta csinálom és szeretem. Aztán van egy csomó családi kép: Apa ugrik, Apa indián…

Saját apád volt az ihlető forrás?

Nem, ez egy fiktív apa. Apám sosem értette, hogy mit csinálok. Dehát ő gépészmérnök volt. Ezek az apás képek úgy születtek, hogy voltak portrék, ahol valaki valamit csinált, és egyszer csak Apa lett belőle. Előfordul még kocsi mellett napozó női alak, aminek lehetett volna az a címe, hogy Anya napozik, de nem az lett…

Amikor távolabb léptél a közélettől, akkor festetted a törpés képeket is? Látható itt belőlük most legalább négyféle….

Azoknak az a története, hogy Szombathelyen, ahol tanítok az egyetemen, egyszer behozott egy kerti törpét a takarítónő, hogy fessük újra, mert kicsit lekopott róla a festék. Odaállítottuk a törpét a műterem közepére a csontváz, az állítható végtagú babák meg a gipszfejek mellé. Nagyon jól mutatott. Akkor határoztam el, hogy festek olyan kerti törpés képeket, amelyeken a törpe mindig valamilyen híresebb szoborral van együtt, mint például Jeff Koons nyulával, vagy a Willendorfi Vénusszal.

A művész jóvoltából

A törpék a képeiden többször is valamilyen szép, Henri Rousseau-i növényi környezetben állnak…

Nagyon szeretem Rousseau-t. Ezek persze fiktív növények, de a saját kertem növényeit se nagyon ismerem.

Festettél valaha máshogy? A festésmódod – a színhasználat, a színes, lapos felületek – kezdettől fogva ilyen volt?

Tulajdonképpen már az első kiállításom képei is nagyon hasonlóak voltak a mostanihoz. Szokták kérdezgetni, hogy milyen stílus ez. Lehet mondani, hogy pop artos egy kicsit, amit csinálok, mert a pop-artra jellemző a banalitások szerepeltetése és fölnagyítása. Egyébként többen festenek hasonló módon: kitöltött színes felületek, nincsenek nagyon kontúrok, hasonló a témafeldolgozás, dehát végülis nem én találtam ki, más is szereti a képregényeket, amikre kicsit hasonlítanak.

Szövegek is kerülnek a vásznakra.

Talán a második kiállításom óta van így. Amit elolvasol a vásznon, az tulajdonképpen ugyanaz szövegben, mint amit éppen a képen látsz, de mégis valahogy az agyban más helyre kerül, tehát  nem magyarázatként olvasod. Bár előfordul, hogy el kell magyarázni a képet, például az Apa és én a horizontig toltuk a gatyát című kép esetében, mert nem biztos, hogy mindenkinek eszébe jut, hogy mit néz. Vagy az sem biztos, hogy A kislány fingnak öltözött című felirat nélkül lejön.

A művész jóvoltából

Önálló szövegek írásán nem gondolkodtál még? Beleolvastam az egyébként nagyon szórakoztató DLA-s disszertációdba, remekül van megírva. Különösen élvezetes a két interjú, amelyeket beleillesztettél.

Nagyon sokat káromkodtunk az egyik interjúalannyal, Kis Róka Csabával, abból egy kicsit húztam, de Szöllősi Géza – aki Pálfi György Taxidermia című filmjéhez készítette a jelmezeket és preparátumszerű alkotásai is vannak, érdekes dolgokat csinál – szintén nagyon erőseket mondott. Azért annyira nem szeretek írni, csak ha valamit meg kell csinálni; jókedvemből nem ülnék neki.

Azonnal az akrillal kezdtél, vagy festettél/festesz olajjal is?

Az akril rögtön megvolt, mert egyrészt az olaj drága, másrészt nehezen szárad, harmadrészt meg én ipari akril festékekkel festek, hogy még olcsóbb legyen az egész. A színek meg azért is ilyen élénkek, mert nagyon sokszor átfestek egy felületet, amitől a szín mélyebbnek is tűnik.  Fotó alapján dolgozom. Photoshopban változtatgatom, és utána állok neki festeni. Miért ne használná az ember a XXI. század technikáját? Én fotósként kezdtem, aztán abbahagytam, mert láttam, hogy nincs hozzá türelmem, meg valahogy nem úgy sikerültek a képek, ahogy akartam. Akkoriban találtam meg Kardos Sándor Hórusz archívumát, ahol van mindenféle fénykép, erős amatőrfotó szekcióval, és onnan kikért képeket kezdtem el megfesteni. Többnyire portrékat, ahogy az emberek megmutatják magukat.

Szóval fotózni tanultál eredetileg. Ki tanította meg, hogyan kell egy vásznat alapozni?

Németországban az egyetemen tanultam egy kicsit festeni, de nem sokat, mert nem tetszett az az osztály, úgyhogy amit csinálok, az autodidakta festészet.

Hogy kerültél Németországba egyetemre?

1987-ben emigráltam.

Nem sokkal a rendszerváltás előtt?

Igen, még épp kicsúsztam. Mindig érdekelt a művészet dolog; fotós anyaggal jelentkeztem, az akartam lenni, egy időben vettek fel egy kétéves, nagyon erős fotós szakiskolába, meg a kasseli egyetemre. Az utóbbit választottam, mert szimpatikusabb volt – egyrészt, mert 5 évig tartott, másrészt, mert a fotó mellett mást is lehetett tanulni. Vizuális kommunikációból van diplomám, a diplomamunkám nagy vásznakra felszitázott reklámképekből állt. ’96-ig éltem ott, addigra végeztem el az egyetemet. Közben voltam itthon vendéghallgatóként a Képzőn, meg dolgoztam együtt magyar művészekkel, például a Négy Nagy Gazdag formációban Kadával (Elek István) és Nagy Attilával. Csak hárman voltunk tagok, a negyedik „gazdag” maga a művészet volt. A performansztól kezdve a bábszínházon át az akciókig mindenféléket csináltunk, iszonyú sűrű időszak volt. Aztán ez az együttműködés elmúlt; kicsit úgy, mint a rockzenekaroknál, ha sokat turnéznak, egy idő után egymás terhére lesznek, és nem nagyon akarják már folytatni.

A művész jóvoltából

Barátkoztok még?

Kada meghalt, de Nagy Attilával szoktunk beszélgetni néha.

Ki volt rád művészileg hatással Németországban?

Floris Neusüss, aki fotót tanított, ő diplomáztatott, és Urs Lüthi, egy svájci művész. Jó fej volt. Erősen cigarettázott, próbálta megállni, de abban a pillanatban, hogy képet látott, rögtön rágyújtott… Nem nagyon foglalkoztunk régi művészekkel vagy művészettörténettel. Minden mindig nagyon kortárs volt, nagyon friss, nagyon új. Ott rendezik, ugye, Kasselben a Documentát is minden ötödik évben. A ‘92-es Documentán diákként dolgoztam is kiállítás építésén.

Min dolgozol mostanában?

A Fotóművészeti Múzeum felkérésére megfestem Klösz György sírját. Korábban volt egy sorozatom festők sírjairól: Gauguinnek, George Grossnak, Mednyánszkynak, Rippl-Rónainak és Edward Hoppernek a sírját festettem meg.

Ezt a témát is viccesen dolgoztad fel?

Nem, ezek sírok. Van egy erre dedikált oldal a neten, ott kerestem meg őket. De Klösz kint van a Kerepesi úti temetőben, már voltam kinn, kész a rajz.

A kiállításban egy állványon vállfákra akasztott pólók sorakoznak, amelyekre a képeidet nyomtattad.

Ez a kiállítás katalógusa. Amíg a kiállítás tart, lehet rendelni belőlük, utána már nem lesz több.

A Nagy motívumok című kiállítás péntektől vasárnapig 12 és 18 óra között látogatható a szentendrei Vajda Lajos Stúdióban a hónap végéig

Nyitókép: Apa és én horizontig toltuk a gatyát / Hecker Péter festménye

A hvg360 tartalma, így a fenti cikk is, olyan érték, ami nem jöhetett volna létre a te előfizetésed nélkül. Ha tetszett az írásunk, akkor oszd meg a minőségi újságírás élményét szeretteiddel is, és ajándékozz hvg360-előfizetést!