A történet úgy kezdődött, hogy a budapesti Francia Intézet megkereste a Ludwig Múzeumot azzal a kérdéssel, hogy rendezne-e egy kiállítást a legrangosabb magánalapítású francia képzőművészeti elismerés, a Marcel Duchamp-díj elmúlt 25 évéről. Ehhez szabad kezet adnának a magyar kurátoroknak, hogy azok olyan szempontok alapján válogassanak az elmúlt negyed évszázadban a díjra jelöltek munkái közül, hogy a létrejövő tárlat egyrészt reprezentálja a díj szellemiségét, másrészt a magyar közönség is minél könnyebben tudjon kapcsolódni a művekhez.
Egy ilyen felkérésre természetesen „igen” a válasz, már csak azért is, mert ez lehetőséget ad olyan, sok esetben világhírű alkotók Budapesten való bemutatására, akiket nem biztos, hogy máskülönben láthatna a magyar közönség.
A Marcel Duchamp-díjat a magángyűjtők által létrehozott ADIAF (Egyesület a francia művészet nemzetközi terjesztéséért) alapította 25 éve. Minden évben négy művészt jelölnek a díjra, akiknek a műveit a Center Pompidouban állítják ki, mielőtt kiválasztják az az évi nyertest.
„A magánalapítású egyesület fennállásának 25 éve alatt tehát 100 művészt jelöltek a díjra. Úgy éreztük, hogy egy ekkora merítésből válogatva kitűnő lehetőség nyílik arra, hogy a magyarországi közönségnek bemutathassuk, mi történt Franciaországban a kortárs művészeti szcénában az utóbbi 25 évben” – mondta Jan Elantkowski, aki a megvalósult budapesti kiállítás egyik kurátoraként végigvezetett a kiállításon, kiemelve egy-egy munkát.
Kiállítási enteriőr
Bíró Dávid
„Az volt az első gondolatunk, hogy egy történetileg átfogó, reprezentatív kiállítást hozunk létre. De hamar arra jutottunk, hogy ez nem reális, a rendelkezésre álló tér sem elégséges hozzá, de ami ennél is fontosabb, a művészek által felvetett társadalmi témák sokkal érdekesebb koncepció felé mutattak. Ezért aztán inkább azt próbáljuk megmutatni, hogy a franciaországi kortárs művészeti szcéna mit mond a francia társadalomban jelenlévő problémákról” – folytatta Jan Elantkowski. „A kiállításnak a Talált terepen címet adtuk, ami egyrészt utal a ready made-re (‘talált tárgy’), és rajta keresztül Duchamp munkásságának egyik lényeges elemére, másrészt, kurátor társammal Kálmán Borbálával nagyon hamar felfedeztük, hogy a Duchamp-díjra jelölt művészek munkamódszere sokszor emlékeztet a kutatókéra, vagyis a folyamat, amely elvezet a műalkotások megszületéséhez, gyakran kutatói hozzáállás eredménye. Műveik létrehozásakor kimentek a négy fal közül valamilyen „terepre”, azaz a különféle társadalmi, politikai témákkal foglalkozva gyakran egészen mélyreható terepmunkát végeztek” – tette hozzá Jan Elantkowski.
A kiállítás nyitó terében a kurátori szöveg foglalja el az egyik falat, és ott olvasható annak a tizennyolc francia művésznek is a neve, akiket a két kurátor végül kiválasztott. A névsoron végigfutva feltűnhet, milyen sok köztük a nem francia hangzású név. A Marcel Duchamp-díj ugyanis inkluzív: elvileg minden Franciaországban élő és alkotó művész számára elérhető, függetlenül attól, hogy az illető francia állampolgár-e. Ha valaki valamilyen szinten hozzátesz a francia művészethez Franciaországban, akkor a művészeti közeg részének tekintik. Emiatt aztán a díjra jelölt és a budapesti válogatásban szereplő alkotók is sokszínű háttérrel rendelkeznek. Egyébként már a díj legelső, 2000-es kiadásának nyertese, a Párizsban élő Thomas Hirschhorn is svájci születésű.
Thomas Hirschhorn: „Hol állok? Mit akarok?”, 2007
A művész jóvoltából
Ugyanebben az előtérben, nagy méretben egy másik falra vetítve a Franciaországban felnőtt, algériai származású Zineb Sedira videóján egy idősebb férfit látunk sétálni egy művelés alá vont terepen, és ez sajátos módon utal a kiállítás címére is. A videó poézise és társadalmi vonatkozásai persze csak akkor bontakoznak ki teljesen, ha a látogató elolvassa a mű születésének háttértörténetét is. A mozgóképen ugyanis a művész korábban földművesként dolgozó apját látjuk, aki a tíz évig tartó algériai polgárháború lezárulta után először látogat el egykori hazájába, és valamikori földjein járkálva mintegy körbeírja annak határait.
„Minden egyes résztvevő művészről olvasható szöveg a kiállításban. Igyekeztünk egyszerűen fogalmazni, valamint kontextust teremteni a művekhez, illetve rámutatni bizonyos kapcsolatokra az itt kiállított műtárgyak között. A kiállított műalkotások tematikái közül pedig négy aspektust emeltünk ki, és ezekre vonatkozó ún. széljegyzeket is elhelyeztünk a falakon, melyek a következők: narratíva; helyreállítás, környezet, tudomány; az ember és a természet viszonya; illetve: a művész mint kutató, megfigyelő, állampolgár. Ezek segíthetnek továbbértelmezni a műveket” – mutatott rá Jan Elantkowski.
A kérdésre, hogy a kiállítók közül kik számítanak sztároknak franciaországi vagy esetleg világszinten is, Jan Elantkowski azt felelte: „Majdnem mindenki az. Csak néhány példa: Kader Attia mindenképpen, Bertille Bak szintén az élvonalba tartozik; Mohamed Bourouissa – akinek a Périphérique című fotósorozatát mindenképpen ajánlom – hasonlóan nagy név, tavaly volt a Palais de Tokyóban egyéni kiállítása. Nem kevésbé ismert a marokkói származású Latifa Echakhch, aki Svájcot képviselte a Velencei Biennálén 2022-ben, vagy Julien Creuzet, aki pedig Franciaországot tavaly. Camille Henrot-nak a kiállításban látható Nagy fáradtság című munkája 2013-ban elnyerte a fődíjat Velencében.
Kiállítási enteriőr
Bíró Dávid
Három kelet-európai származású művész is szerepel a kiállításban, a román Mircea Cantortól például a 2012-ben készült Ne ítélj, rostálj, lőj! című, szitákból összeállított rózsaablak látható, amelynek sodronyaiba beton és aranyozott fém töltények ütöttek lukakat és akadtak bele. A mű a világ több pontján jelen lévő fegyveres krízis miatt szinte mindig aktuális.
Közben járjuk a kiállítást, és épp Noémie Goudal videóinstallációja előtt állunk. A Supra Strata című munka egy nagy méretben kivetített egycsatornás videón megfigyelhető jelenet, egy különös mozgókép, amely egy folyamatos átalakulás alatt álló természeti tájat, pontosabban egy táj kulisszáját ábrázolja. „Ez a színházi díszletre emlékeztető látvány úgy született, hogy Goudal először elkészítette a munkához felhasználandó analóg fényképeket, nagy méretben kinyomtatta, majd fémkeretre feszítette és lelógatta őket egymás mögött, rétegesen. A videón az látható, hogy időközönként lefújja valamelyik réteg egy részletét egy képen kívüli szerkezet vagy személy valamilyen szerrel, amitől az adott helyen a kép feloldódik, és a papíranyag kisebb-nagyobb darabokban leszakad az állványra függesztett teljes képből. Amikor egy-egy rész lehullik, mindig megpillantunk mögötte egy másik réteget, így alakul át a táj, és így változik folyamatosan a perspektíva is” – magyarázta Jan Elantkowski, majd így folytatta: „sokféle módon lehet ezt értelmezni, többek között úgy is, mint az antropocén kor emberi tevékenységére vonatkozó kritikát. Nagyon szeretem ezt a művet!”
Noémie Goudal: Supra Strata, filmstill, 2024
A művész jóvoltából
Az én kedvencem viszont a rövid bejárás alatt Bertille Bak Bányászporontyok című műve lett, egy ötcsatornás, függőleges képernyőkön megjelenő videómunka, amelynek bár rövid részletei láthatóak a neten több helyen is, azok nem adják vissza azt az erős élményt, amelyet a 13 perces munka in situ megtekintése nyújt. „Bertille Bak gyakran dolgozik úgy, hogy kiválaszt magának egy embert vagy embercsoportot, és hosszabb ideig követi. Ebben a műben is érződik a társadalmi elkötelezettség és a mögötte meglévő kutatói munka. Az ötcsatornás videóinstalláció mindegyik képernyőjén olyan gyerekeket látunk, akik a valóságban bányászként dolgoznak, öt különböző országban. Azt gondolná az ember, hogy ha ilyen témával foglalkozik valaki, akkor bizonyára egy dokumentumfilm lesz az eredmény, de nem ez történt. Bertille Bak a nyersanyagot, amelyet leforgatott a gyerekekkel, többféle filmes eszközzel manipulálja, mert nem az a célja, hogy a nyers valóságot mutassa be. Furcsa, vizuálisan megkomponált helyzeteket látunk zenei aláfestéssel és különös színekkel, akár még a Wes Anderson-filmek világa is eszünkbe juthat” – vont párhuzamot Jan Elantkowski, majd felhívta a figyelmet még valamire: „azt a darabokból álló szivárványt, amelyik a videóinstalláció fölött látható, itt a Ludwig Múzeumban festették óvodás gyerekek múzeumpedagógiai foglalkozáson. A művész ugyanis minden olyan helyszíntől, ahol a művét kiállítják, azt kéri, hogy a műhöz tartozó kartonszivárványt helybéli gyerekek készítsék el. Ez a mű témáját adó gyermekmunka és a játékidő kontrasztját erősíti.”
Kiállítási enteriőr
Bíró Dávid
A mozgóképes és fotográfiai anyagok mellett számos vegyes technikájú installáció, nyomatok, rajzok, plasztikák láthatóak a kiállításban. És bár vannak olyan művek az anyagban, amelyekhez a művet támogató háttéranyagok, és az alkotók impresszív művészeti karrierjéről szóló információk ellenére is nehezebb közel kerülni, mindenképpen informatív és elgondolkodtató tárlat a Ludwig Múzeum Talált terepen című kiállítása. Jól látni, hogy hol tart a társadalmi problémákra érzékeny kortárs művészet reakciókészsége, illetve komolyan vétele Nyugat-Európában, másfelől az artworld hol átgondolt, hol rejtélyes validálási és működési mechanizmusait is érzékelni lehet.
Megtekinthető augusztus 24-ig.
A nyitókép forrása: Bíró Dávid
