Kétharmad lett, és hazudnék, ha azt mondanám, egyáltalán nem örülök. De rögtön hozzá is kell tennem, nem a kétharmadnak, hanem annak, hogy minden jel szerint nem történt átfogó választási csalás – vagyis az lehetett és lett, amit a választók többsége akart. Ezt rögzítette számos civil szervezet is közös jelentésében: „A választási folyamatot rendszerszintű egyenlőtlenségek jellemezték, miközben a szavazás napja alapvetően rendben zajlott.”
Véletlenül sem állítanám, hogy a cikkeim és a hírlevelem valamiféle kiemelkedő vagy számottevő hatással lettek volna minderre, de attól még szubjektíve felemelő érzés volt részese lenni a közéletnek az elmúlt években – és most látni azt is, hogy nem vesztette értelmét az írás. Csak hogy néhány mozzanatot felidézzek: akadt itt
- fenyegető szuverenitásvédelmi törvény;
- kegyelmi botrány;
- kaotikus újraszámlálás a főpolgármester-választás kapcsán;
- Magyar Péter hangfelvétele ft. Varga Judit;
- búcsú a Nemzetközi Büntetőbíróságtól;
- migráns címke magyar állampolgárokra a települések önazonossága jegyében;
- átláthatósági törvény, avagy a végül befuccsolt szuverenitásvédelmi törvény 2.0;
- a devizakárosultaknak kedvező EUB-döntés;
- betilthatatlan Pride;
- házasságromboló családpolitika;
- személyes adatokra magasról tevő Lázár János
– és még sorolhatnám.
Káosz volt bőven, de remélhetőleg most alkalom nyílik megágyazni egy kicsit nyugodtabb Magyarországnak. Ennek a minimumfeltétele véleményem szerint egy bátor alkotmányozási folyamat – ezúttal azonban máshogy, mint 1989-ben és 2010-ben. Szóljon tehát az e heti Közlöny arról, hogy milyen szempontokat érdemes figyelembe venni egy új gránitszilárdságúhoz.
Rugalmasan szilárd alapkő
Ahogy említettem, nem repesek az örömtől a kétharmad láttán, de le kell szögezni, hogy ez jelenleg egy szükséges rossz. A világ összes demokratikus jogrendszerének alapkövét adó szabályozás mindenhol ugyanarra a kérdésre keresi a választ: hogyan jeleníthető meg az emberek többségének akarata úgy, hogy az valóban általánosan elfogadható, élhető és a kisebbséget sem elnyomó államberendezkedést eredményezzen. A rendszerváltáskor ezt a hazai fejesek a parlamenti kétharmadban látták megvalósíthatónak, mondván: az majd képes lesz kiegyensúlyozottan tükrözni a társadalmi konszenzust.
Ma már jól látható, hogy ez a felfogás megbukott, és azt gondolom, hogy mindez kizárólagosan nem is róható fel sem a kommunistáknak, sem Orbánnak, sem Gyurcsánynak, sem az SZDSZ-nek, sem bárki másnak. Volt, aki a kitalálásban vett részt – tette ezt akár naivan, akár már akkor tudatos rosszhiszeműséggel –, aztán volt, aki beleült és visszaélt vele.
Egy biztos:
ha nem akarunk ugyanott kikötni, akkor alapjaiban kell újragondolni az alkotmányos rendet, méghozzá úgy, hogy a győzteseknek muszáj lesz önmérsékletet tanúsítaniuk – sőt, saját magukat, a saját hatalmukat kell korlátok közé szorítaniuk.
Az elmúlt 16 év tanulsága, hogy a kétharmad elavult és sérülékeny médium az érdemi népszuverenitás megvalósításához, így az új alapkőnek egyszerre kell sokkal adaptívabbnak, ugyanakkor szilárdabbnak is lennie. Ennek az oximoronnak a feloldása az új kormányzó politikai erő egyik legfontosabb feladata: én most csak néhány szempontot, lehetséges irányt igyekszem felvázolni.
Egy színpad, négy főszereplő
Az alkotmányozás sorvezetői minden esetben a klasszikus alkotmányos alapelvek kell, hogy legyenek. Ezek közül a jogállamiság elvét hallhattuk az utóbbi években a legtöbbet – olyannyira, hogy kissé el is sikkadt a többi. Pedig legalább ugyanennyire fontos a demokrácia, a pluralizmus és a hatalommegosztás elve is. Nézzük ezeket röviden:
1. Demokrácia
A demokrácia – más néven a népszuverenitás – elvének lényege, hogy a politikai hatalom forrása a nép – vagyis a nép nem tárgya, hanem eredője a hatalomnak (demokratikus legitimáció). Rousseau nyomán ez azt jelenti, hogy a közhatalom csak akkor tekinthető legitimnek, ha visszavezethető a népre: akár közvetlenül (például választások vagy népszavazás útján), akár közvetetten, egy felhatalmazási láncon keresztül (például a választott képviselők által választott miniszterelnök). Az előbbi értelemszerűen mindig erősebb legitimációt ad, mint az utóbbi.
A demokráciában általában a többség dönt, de nem korlátlanul: a konszenzuális megközelítés – a többség és kisebbség közti folyamatos egyeztetés és kompromisszum – a demokrácia hosszú távú működőképességének lényegében alapfeltétele. Ezt szolgálják többek közt a klasszikus szabadságjogok is, mint a véleménynyilvánításhoz való jog, a gyülekezési jog vagy a sajtószabadság.
2. Pluralizmus
A pluralizmus elve a sokféleség alkotmányos elismerése, világnézeti és politikai értelemben is. A világnézeti pluralizmus azt követeli meg az államtól, hogy semleges maradjon hitbéli, erkölcsi vagy lelkiismereti kérdésekben – vagyis ne mondja meg, mi a helyes világnézet, és ne azonosuljon egyetlen egyházzal vagy ideológiával sem. A politikai pluralizmus ennek az intézményes oldala, ahol a pártok kulcsszereplők: közvetítenek az állam és a társadalom között, szervezik és artikulálják a választói akaratot.
A rendszer formálisan egyenlő feltételeket kell, hogy biztosítson számukra, még ha a gyakorlatban ez sosem teljesen szimmetrikus. A parlamenti küszöb (5%) vagy a pártfinanszírozás szabályai (a nagyobbak többet, a kisebbek kevesebbet kapnak) például már eleve beavatkoznak a versenybe, jellemzően a kormányozhatóság vagy az észszerű gazdálkodás jegyében. Ez önmagában nem ördögtől való, de csak akkor védhető, ha a játékszabályok átláthatók és következetesek maradnak.
3. Hatalommegosztás
A hatalommegosztás elve szerint a közhatalmat nem szabad egy kézben koncentrálni: a törvényhozó, végrehajtó és bírói hatalom elkülönül, és kölcsönösen korlátozza egymást. Ennek elméleti alapjait Locke és Montesquieu rakták le, amely később sok országban – így itthon is – kiegészült Benjamin Constant „semleges” államfő ötletével. Fontos, hogy a hatalommegosztás rendszere sosem statikus: inkább egy libikókára hasonlít, ahol az egyik pólus mozgása (befolyásának erősödése vagy gyengülése) mindig ellentétes hatással van a másik kettőre. Belefér, ha valamelyik ág dominánsabb – például egy parlamentáris rendszerben a törvényhozás –, de ha a súlyeltolódás tartóssá és kritikussá válik, az szinte minden esetben kihat a többi alkotmányos alapelv érvényesülésére.
4. Jogállamiság
Végül, de nem utolsósorban a jogállamiság elve szerint a jogi normák egyrészt a társadalmat, másrészt magát az államot is kell, hogy korlátozzák. Az alkotmányozás szempontjából az utóbbi a lényegesebb: az államhatalom jogállami korlátjai például a jogbiztonság, az önkény tilalma, a független bíróságokhoz való hozzáférés, az alapjogok védelme vagy a törvény előtti egyenlőség.
Az utóbbiak nem absztrakt jelszavak, hanem az állam működése során technikailag is érvényesíthető általános szabályok: talán ezért érezhető a jogállamiság jelszava a legkézzelfoghatóbbnak laikusként is (például ha valamilyen döntéssel szemben nem biztosított a bírósági jogorvoslat, vagy ha azonnal hatályosuló jogszabályokat kéne másnap tökéletesen betartani), míg az előző három alapelv sérelme könnyebben kimagyarázható (például megfelelő kommunikációval ráhúzható a kétharmadra, hogy abban maradéktalanul érvényesül a demokrácia és a pluralizmus elve, vagy a hatalommegosztást sértő beavatkozások elrejthetők mindenféle nehezen értelmezhető részletszabályokban).
