Negyvenéves lettem. A születésnapom másnapján felkeltem, a konyhába sétáltam, megittam a szokásos kávémat, és hirtelen rám szakadt egy érzés: elfáradtam önmagamtól. Aztán rájöttem, hogy azt a verziómat szeretném visszakapni, akinek még volt energiája, és akinek a hétköznapjai sem csak a túlélésről szóltak.
Nem történt semmi drámai. Nem volt pánikroham, nem vitt el a mentő, nem dőlt romba a házasságom. Csak észrevettem, hogy egy ideje már reggelente nehezemre esik kikelni az ágyból, a fejem rendszeresen zúg egy sűrűbb nap után, a hátam fáj, és mintha folyamatosan feszülne bennem valami, amit nem tudok megnevezni – egyfajta belső nyugtalanság. Ez volt az a pont, ahol azt mondtam: elég, ideje végre egy kicsit magammal is foglalkozni.
Miért most?
A negyvenedik születésnap egyfajta természetes határvonal sokak életében, ha úgy tetszik, lélektani határ. Az ember ilyenkor visszatekint, és elgondolkodik: ezt így akarom továbbra is? A válasz nálam egyértelműen nem volt. Az utóbbi években fokozatosan hanyagoltam el a testemet és a lelkemet is. A munkámat szeretem, de a folyamatos rohanás, a napi nyolc-tíz óra ülés, a rendszertelen étkezés és az éjszakába nyúló telefonnyomkodás megtette a hatását.
Nem volt konkrét diagnózis, csak apró jelek: megugró vérnyomás, horkolás, délutáni fáradtságrohamok, ingerlékenység, motiválatlanság, álmatlanság, vagy épp a kimerültség, ami annak köszönhető, hogy hiába alszom, nem vagyok kipihent. Mindeközben pedig erős vágyat érzek arra, hogy visszataláljak önmagamhoz. Nem akartam valaki más lenni, nem akartam beach body-t, nem akartam jakvajas kávéval és vérátömlesztéssel meghosszabbítani az életemet — csak újra önmagam szerettem volna lenni.
Vágjunk bele – de nem a régi módszerekkel!
Korábban, ha elhatároztam, hogy formába hozom magam, rögtön belevágtam a futásba vagy konditermi edzésekbe, és jó esetben három hét múlva abba is hagytam. Most másként akartam csinálni. Biztos voltam benne, hogy szükségem lesz a mozgásra. Éreztem is rá az igényt, de nem akartam, hogy mindez egyfajta nyomasztó kényszer legyen.
Emiatt, az életmódváltásom első hetében még nem is vettem kondibérletet vagy új sportcipőt. Csak elkezdtem rendszeresen sétálni. Reggelente 30 percet, munka után még húszat. Kifejezetten lassan, kényelmesen, zene vagy podcast nélkül, csak úgy, magamra figyelve. Ez volt az első alkalom hosszú idő után, hogy nem akartam „teljesíteni” – csak jelen lenni.
Az első napokban még ez is nehézséget jelentett. Korábban kelni, és úgy általában, rávenni magamat, hogy nekiinduljak. Félálomban botorkáltam le a lépcsőházban, és az első pár saroknál még bőven azon gondolkodtam, hogy mit is csinálok. De eltökéltem, hogy kitartok, ameddig csak lehet, ez pedig hamar meghozta az első pozitív eredményeket.
A harmadik-negyedik napon már éreztem, hogy jólesik a mozgás. Elkezdtem mélyebbeket lélegezni, ami már rövid távon is nyugtatóan hatott a feszült idegállapotomra. További pár nap múlva enyhült a nyakfájdalmam, olyan érzés volt, mintha leemeltek volna egy csővázas hátizsákot a vállamról. A hetedik napon pedig már úgy éreztem, hiányozna, ha nem indulnék el. A mozgás nemcsak a testemnek, hanem a gondolataimnak is jót tett. Sétálás közben elkezdtek kitisztulni a fejemben a dolgok.
Sőt, elkezdtem felfigyelni a környezetemre is: a reggeli fényre, a fákra, a madarakra, a kutyasétáltatókra. A testmozgás nem egy újabb „kell” lett, hanem az egyetlen idő a napban, amikor senkinek nem kellett megfelelnem – csak jelen lenni, lépésről lépésre.
Visszavenni a tempóból
A stresszt mindig is lebecsültem: azt hittem, az csak a „gyengék” problémája. Én jól bírom – gondoltam, hiszen fiatal vagyok, tettre kész, és nem megyek a falnak egy-egy feszítettebb tempójú munkanaptól vagy munkahelyi kihívástól. Aztán megérkeztek a fizikai tünetek: szorító mellkas, alvászavarok, emésztési problémák.
Rá kellett döbbennem, hogy a stressz nem válogat, attól pedig, hogy nincsenek azonnal látható következményei, a háttérben csendben rombol. Ennek egyik legfőbb forrása pedig az információs nyomás, ami ma leginkább az online tartalomfogyasztásnak és az aggasztóan sok képernyőidőnek is köszönhető.
Ezért “digitális detoxra” is fogtam magam. Az első hetem egyik legnehezebb, de leghasznosabb döntése az volt, hogy nem reagáltam azonnal minden üzenetre. Két idősávot jelöltem ki magamnak, amikor elolvasom és megválaszolom a munkahelyi leveleket. A többi időben próbáltam fókuszáltan egy-egy feladatra koncentrálni. Eleinte szinte bűntudatom volt, de aztán rájöttem, hogy a világ nem dől össze, ha nem vagyok folyton elérhető, vagy ha éppen nem reagálok 30 másodpercen belül a legújabb mémre vagy TikTok-linkre
Emellett bevezettem egy egyszerű légzőgyakorlatot: naponta háromszor, öt percig csak ültem, becsuktam a szemem, és figyeltem a légzésemre. Nem volt könnyű – az első napokban az agyam ilyenkor is pörgött tovább. De a hét végére megtanultam, hogy ez az öt perc is lehet egyfajta mentális újraindítás.
Ezek az apró szünetek segítettek abban is, hogy jobban jelen legyek a családommal töltött idő során. Kevésbé voltam ingerült, nem robbantam fel egy-egy jelentéktelen vita miatt, és ami meglepett: elkezdtem jobban figyelni másokra. Olyan dolgokat vettem észre, mint a fiam javuló kiejtése vagy a feleségem olyan apró gesztusai, amivel szebbé tette a napomat. Ezek apróságok – de ezekből épül fel egy kapcsolat, legyen szó akár házastársi, akár szülői viszonyról.
Kedvenc új „hobbim”
Ha egyetlen dolgot emelhetnék ki, ami a legnagyobb változást hozta, az az alvásra való odafigyelés volt. Korábban késő estig nyomkodtam a telefonomat, néztem a híreket, és csodálkoztam, miért nem tudok aludni, illetve miért nem érzem magam kipihentnek másnap reggel.
Most este kilenc után kikapcsolom a képernyőket, lefekvés előtt elolvasok néhány oldalt egy könyvből, reggelente pedig ugyanabban az időpontban kelek, hétvégén is. Csak ez az egyetlen szokásváltás több energiát adott, mint bármi más. A reggeli fáradtság szinte teljesen eltűnt a hét végére, és már nem indul koffeinfüggéssel a nap.
Az első héten elkezdtem vezetni egy „alvásnaplót” is, ahova beírom, mikor feküdtem le, mikor keltem, milyen mélyen aludtam, és hogy másnap mennyire éreztem magam kipihentnek. Ez is segített abban, hogy összefüggéseket találjak a napközbeni tevékenységeim és az alvásminőségem között. Például: ha este stresszes híreket olvasok, akkor jóval nyugtalanabb az éjszakám, ha viszont munka után elmegyek sportolni és nem zabálom tele magam, úgy alszom, mint a tej.
Mi változott egy hét alatt?
Nem fogytam tíz kilót, nem lettem szuperhős, és nem ragyogok még belülről – de valami elindult. Az arcomon megjelent egy régen látott dolog: a nyugalom. Nem a világ változott meg körülöttem, hanem az, ahogy én reagálok rá. Mintha eddig vákuumfóliába lettem volna csomagolva és ezt a burkot most valaki (én magam?) felrepesztette. Mintha egy hosszú, dohos pincében töltött nap után kiléptem volna a friss hegyi levegőre.
Az első hét ráébresztett arra, hogy nem kell egyszerre mindent megoldani. Elég, ha apró, de tudatos lépéseket teszek, de azt minden nap. Az is segít, ha belegondolok, hogy amit teszek, magamért is teszem, de a környezetemért is. Mert ha én jól vagyok, minden más is könnyebbé válik.
Néhány rövid, de fontos tanulság az első pár nap után:
Végezetül: apróságokból épül fel az egészséges életmód. Nem hegyeket kell egy mozdulattal arrébb tenni, hanem pici, de rendszeres lépésekkel közelebb jutni a kiegyensúlyozottabb élethez. Ráadásul a fentiek csupán pár nap tapasztalatát foglalják össze, de már most tudom: ez nem egy új „projekt”, amit majd „befejezek”. Ez egy új szemlélet, egy másfajta jelenlét. Egy lassabb, de őszintébb élet. Magammal.
A gyülekezés joga arról szól, hogy egy véleménycsoport megmutatja magát köztéren a köznek: „Itt vagyunk, ezt gondoljuk, ilyenek vagyunk, ezt akarjuk!” Aki ezt nem teheti meg, az az önkifejezés, a közéletben való részvétel alapvető jogától van megfosztva.
Valóban a Városháza parkból indul a menet, és a Műegyetem rakpart lesz a cél.
A SpaceX egy dinamikus felületen közvetíti, merre jár a Dragon űrhajó.
A párt fővárosi frakciója hajlandó részt venni a hétfői közgyűlésen, de kérnek is cserébe.
