HVG Extra A Nő
HVG Extra A Nő

Nagyon feszes a menetrendje, mondhatni katonás: a beszélgetésünkre két ülés között kerül sor, és az utolsó előtti válasz közben már meg is szólal a kaputelefon. A rendelkezésre álló egy órában viszont a pszichológus minden figyelme a miénk – még a gyors tízórai java is a tányéron marad, amit válaszadás közben akart elfogyasztani. Ha egy interjút ilyen komolyan vesz, aligha túloz, amikor a sikere titkát az érdeklődő természetében keresi.

Ha elkezdi az ember beírni a nevét a Google-be, a legnépszerűbb keresések alapján nyolc szakmai és két magánéleti kiegészítést ad a kereső. Jó az arány?

Jó, sőt azt gondolom, életszerű, mert arra nem vágyom, hogy magam miatt legyek ismert, ellenben szeretném minél többekhez eljuttatni, amit szakmailag képviselek. Az pedig természetes, hogy eközben esetleg érdeklem az emberek egy részét magánemberként is. Ha látunk valakiből egy pici szeletet, kíváncsiak vagyunk, milyen lehet más szerepeiben.

Ezzel együtt ön nagyon határozottan védi a magánéletét. Ezt a 80-20-as arányt is önmagának köszönheti?

Úgy gondolom, igen. Ha egy interjúfelkérésben feltétel, hogy a magánéletemről is meséljek, mindig jelzem, hogy így nem tudunk leülni. Tudom, mi eladható, de én ennek nem szeretnék az alanya lenni. Másrészt a szakma miatt sem vállalnék bármit. Sok kolléga szereti, amit csinálok, de a láthatóságom így is vesszőparipa.

Talán azért egy külső tényező is szerepet játszik abban, hogy főleg szakemberként van szem előtt: önmagukról beszél az embereknek. Az mindig érdekesebb.

Az biztos, hogy aki másokkal foglalkozik, annál nagy eséllyel kialakul egy spirál, és még a magánéletében is mindig másokról lesz szó. Pedig néha azért jólesne magamról is beszélni. (Nevet.) És most nem arra gondolok, hogy jaj, hogyan lehet túlesni a sok nehéz történeten, mert erről sokan érdeklődnek, hanem arra, hogy nekem mint magánembernek mikor fáj, mikor nehéz, mikor nevetek szívből. De mivel valójában inkább introvertált vagyok, nem esik nehezemre, és nagyon szeretek is másokkal foglalkozni. Részben persze nyilván hárítás ez, hiszen egy szakmai közeledés kevésbé húsba vágó, de úgy gondolom, én pont azért tudok talán sokaknak adni, mert tényleg érdekelnek azok az emberek, akikkel foglalkozom.

Almási Kitti
©

Nőként könnyebb vagy nehezebb a dolga?

Az elfogadás, az érzelmekkel folyó munka régebben a női működésmódhoz állt közelebb, de ma már itt is közelednek a nemek, és növekszik a férfi terapeuták aránya. Nekem leginkább az kihívás, hogy egyre több a férfi kliens, és főleg egy magas beosztású férfinál izgalmas dinamika, hogy mennyire tekint egyenrangúnak egy nőt. Persze a lelkünk, az alapvető vágyaink nem nagyon különböznek, tehát a pszichológus oldaláról egy ilyen szituáció inkább azon múlik, hogy túl van-e azon a ponton, amit követően már nem megfelelni akar a nagy embernek, hanem elhiszi, hogy tud adni. Nálam ez már nem okoz problémát, mert sosem gondolkozom hierarchiában, így nem esek hasra önmagában attól, hogy valaki magas pozícióban van.

Ön hogyan érkezett el erre a pontra?

Egy kliens révén. Arrogáns fellépésű férfi volt, futtatta volna velem a köröket, hogy eldönthesse, akar-e hozzám járni, én viszont akkor már szerencsére nem rettentem meg attól, hogy valaki nem jön többet, így azt mondtam: nem, azért beszélgessünk, hogy én is dönthessek, tudunk-e együtt dolgozni. Akkor egészen mélyen megéreztem, hogy ő lesz szerencsés, ha bekerül hozzám, nem fordítva, ami egy nagyon izgalmas érzés, mert a segítő munkát akkor lehet jól csinálni, ha a kliensnek van szüksége rá, nem fordítva. Persze nem szeretnék pálcát törni afelett, akinek az aktuális élethelyzetében nem mindegy, hogy jön-e még valaki, és azt is hozzáteszem: a döntésben fontos, hogy millió terület van, ahol nem én vagyok a jó választás, mert nem én tudom a legtöbbet nyújtani. De ezzel együtt azt gondolom, minden szakmában akkor jó valakivel dolgozni, ha megvan a kölcsönös tisztelet.

Lépjünk túl a magánterápián. Amikor közönség előtt beszél, vagy könyvet ír, hogyan változik a felelősségérzete? Ilyenkor nyilván nem tud személyre szóló lenni, és korrigálni is nehezebb, ha valami félremegy.

Ez valóban nagy nehézség, de nem annyira az előadásoknál, inkább az online műfajban. Azt tapasztalom, hogy ha kiírok valamit a Facebookra, vagy kiteszek egy videót, bárhogy tisztítom, csupaszítom, nem tudok úgy fogalmazni, hogy mindenki értse. Ha például azt mondom, bármennyit is bánt a külvilág, nézzük inkább azt, milyen sokszor kritizáljuk mi magunkat, rögtön jön, hogy nehogy már mi legyünk a hibásak azért is, ha más bánik rosszul velünk. Személyesen ilyenkor van mód megbeszélni, hogy a kettő nem zárja ki egymást, illetve ha magunkkal jó viszonyban vagyunk, képesek leszünk befolyásolni a szituációkat, és másképp áll hozzánk a környezetünk is, online viszont az sem segít feltétlenül, ha kiteszek egy tisztázó videót. Annyi a feszültség, hogy sokan kiéhezve várják, mire lehet ráugrani. Persze nem szeretném a fókuszt én is a pici rosszra helyezni, mert jóval többen reagálnak pozitívan, de elszomorít, amikor romboló, nem pedig konstruktív kritikával találkozom.

Szerző: Bus András

A teljes interjú a HVG Extra A Nő magazin legfrissebb számában (2018/1) olvasható. Rendelje meg a kiadványt a kiadótól vagy keresse az újságárusoknál.

Dr. Almási Kitti május 29-én, lapbemutató szalonestünkön személyesen is beszél arról, mit jelent a minőségi idő, a figyelem.

Az eseményről bővebben itt!

Jegyvásárlás a rendezvényre itt!


 



Az oldalon elhelyezett tartalom a HVG Extra A nő magazin közreműködésével jött létre, amelynek előállításában és szerkesztésében a hvg.hu szerkesztősége nem vett részt.