Élet kezek nélkül: Ha valaki szembejön az utcán, nem kell sokat gondolkodnia, hogy vajon nekem mi lehet a legnehezebb az életben

Hogyan vesztette el a végtagjait?

2010 októberében kerültem kórházba agyhártyagyulladással, és a következő három hónapban estem át a műtéteken, aminek a végére a bal karomat a könyököm fölött, a jobb kézfejemet és a lábfejeimet kellett amputálni, illetve a bőröm és az izmaim jelentős részét. 2010 karácsonyán kerültem haza, és onnantól kezdődött az új életemhez való alkalmazkodás folyamata.

Lelkileg hogy sikerült mindezt feldolgozni?

Két évbe telt, mire nagyjából helyre rázódtam lelkileg. Az első hónapokban mindenképpen a család és a barátok segítettek a feldolgozásban, majd amikor már nemcsak a mindennapi dolgok jelentettek problémát – nem az volt a kérdés, hogy tudok felöltözni, hogy tudok enni, hogy tudok alapvető műveleteket elvégezni –, hanem képes voltam azzal foglalkozni, mi lesz velem, visszamentem az egyetemre. Ekkor fogalmazódott meg bennem, hogyha már mérnök vagyok, és megtapasztaltam, mennyire nem működnek jól a protézisek, akkor szakmailag ebbe az irányba kéne fordulni. A helyzet szülte, hogy célzottan ezen dolgozzak, ráadásul lehetőséget láttam benne: amúgy is kevesen foglalkoznak ezzel, de olyan mérnök, akik használja is az eszközöket, gyakorlatilag alig van.

Éreztem, hogy a társadalom aktívan vagy passzívan, de támogatni fogja a tevékenységem. Azért is beszélek a témáról sok helyen, mert azt vallom, hogy az ember próbáljon javítani a saját helyzetén, és ne csak azt várja el, hogy a világ alkalmazkodjon a megváltozott életkörülményeihez. Elsősorban nekünk kell alkalmazkodni, illetve segítsünk azoknak, akiknek nincs erre lehetősége.  Nekem ott volt a családom, a barátaim, és a tanulmányi hátterem is segített, hogy megugorjam az akadályokat, de a legtöbbeknek ez nem biztos, hogy adott.

Hogy fogott neki a munkának?

Nagyon motivált, hogy ezek az eszközök nekem is segíthetnek majd, és elég rövid időn belül rájöttem, hogy a következő évtizedekben esetleg hozzátehetek ahhoz, hogy tényleg praktikus protézisek jöjjenek létre, amiket én is szívesen hordanék. Azt azért láttam, hogy még nagyon messze vagyunk attól a szinttől az eszközök terén, amit akár filmeken, akár rövid Facebook-videókban el akarnak velünk hitetni.

Ha az alkalmazkodás hátráltatja a populációt, akkor a kisebbségnek kell alkalmazkodnia, ez a demokrácia, illetve a demokratikus elképzelés alapja: a többség érdekeit és akaratát kell előtérbe helyezni, ami szerencsére a rehabilitáció esetében egyáltalán nem ellentmondásos. Nagyon sok olyan példa akad, ami egy rehabilitációs fejlesztésnek indult, majd a mindennapi életben az egészséges, fizikai korlátok nélkül élők életét szintén megkönnyíti – ilyenek mondjuk a hangfelismeréses rendszerek. Gyakorlatilag a világ elkezdett alkalmazkodni ahhoz is, hogy megkönnyítse azok életét, akiknek valóban szükségük van rá.

Mi volt a probléma a kezdetben használt protézissel?

Többek között az a baj ezekkel a rendszerekkel, hogy elképesztően kényelmetlenek. Persze lehetne mondani, hogyha tényleg segít, megéri az áldozatot, de nem segítettek eleget. Kevés dolgot lehet velük megcsinálni, nehéz őket irányítani.

Ha becsukom a szemem, akkor is tudom, hol van a kezem és hol van a lábam. Hogy ez hogyan működik, azt a mai napig nem tudjuk pontosan. Nagyon távol vagyunk attól, hogy jól működjenek ezek a rendszerek, hogy egy valódi végtagot tudjunk mesterségesen szimulálni.

A mesterséges intelligencia hogy lehet a segítségünkre?

A protézisek eredeti irányítási rendszerét valamikor a hatvanas években kezdték el kidolgozni, ez azon alapult, hogy van mondjuk két elektróda, ami az izmok által generált elektromos jeleket méri. Az én esetemben mondjuk, ha a bal oldalon a felkaromra – itt volt a protézisem – egy elektródát helyezek a bicepszem fölé meg egyet a bőrre a tricepszem fölé, és az egyiket meg a másikat feszítem, akkor olyan, mintha gombokat nyomogatnék. Tudok jeleket adni, amivel kinyílik és becsukódik a kézfej, és nagyjából ennyi az irányítás. Valamennyire persze lehet bonyolítani, de nem sokat.

A mesterséges intelligencia a kilencvenes évek elején jött be a képbe, és onnan indult, hogy két elektróda helyett többet helyeznek el a végtag körül – most nyolc a sztenderd. Nem egyenként nézik, hogy egy-egy elektródán keresztül milyen jelek érkeznek, hanem egyszerre. Ha nem arra gondolok, hogy a bicepszemet feszítem meg, hanem arra, hogy a bal kézfejemet – ami nincsen meg, de fantomképként az agyamban él – megpróbálom ökölbe szorítani, akkor a megmaradt izmok valamilyen mintában meg fognak feszülni, néhányuk jobban, néhányuk kevésbé. Ha kinyitom a kezemet, ez ugyanúgy igaz, de más-más izmok feszülnek meg: ezeket a jelmintákat lehet megtanítani egy mesterségesintelligencia-algoritmusnak, hogy ez alapján ismerje föl, milyen mozdulatot próbálok csinálni. Már tudom hajlítani a könyökömet, forgatni a csuklómat, és nyitni-csukni a kezemet. Egyre több és több irányító jelet tudunk kiolvasni a megmaradt izmokból.

Hova lehet mindezt fejleszteni, mi a cél?

Egyrészt van a rövid távú felhasználói cél, és elsősorban ezen dolgozom: itt az a kérdés, hogy ezekből a fajta jelekből mi a legtöbb, ami kihozható, és hogy lehet minél inkább felhasználóbaráta, illetve könnyebben kezelhető. A probléma, hogy nem elég a rendszert egyszer megtanítani, hanem amikor az ember le-föl veszi a protézist, újra meg újra meg kell tenni. Ez Idővel javulhat, de sokat kell foglalkozni azzal, hogy megfelelően működjön. Ha pedig menet közben neki megyek egy ajtófélfának, és kicsit elmozdulnak az elektródák a karom körül, akkor újra kell tanítani, mert ennyi változást, hibát már nem bír el a rendszer, hogy azt automatikusan kezelni tudja. Vannak olyan fejlesztések, amik ezeket a problémákat igyekeznek megoldani, és én is ezzel foglalkozom: jobb algoritmusfejlesztés a cél, és hogy hogy lehet bevonni a felhasználót abba a folyamatba, hogy ne mindig a nulláról kelljen újra tanítani a rendszert, hanem menet közben – ahogy egyébként az ember ezt teszi – tudjon a protézis tanulni a hibákból.

Másrészt létezik egy hosszabb távú kutatási irány, ahol arra próbáljuk megtalálni a választ, hogy honnan lehet jobb jeleket venni – már nem az izmokról, hanem közvetlenül az idegekről.

Szokott sorstársakkal találkozni, tud nekik segíteni mentálisan?

Néha megkeresnek, és akkor nagyon szívesen beszélgetek bárkivel erről. De ez ritka, szerencsére nincs sok sorstársam. Azok, akikkel pedig legtöbbször protézisekkel foglalkozó konferenciákon találkozom, elég jól feldolgozták. Nincs szükségük semmilyen motivációra.

Ha valaki nincs rendben a történtekkel, akkor sokszor magát is próbálja elzárni a világtól, pont azért, hogy ne kelljen szembesülnie a társadalmi tükörrel: ők nehezen érhetőek el. Akik meg kimennek, rendszerint már rendbe tették magukat.

És azokat, akik megkeresik, hogyan tudja motiválni?

Az a tapasztalatom, hogy a történetem sokkal inkább azokat segíti és érdekli, akik nem ebben a helyzetben vannak. Nem egy az egyben kell leképezik a történetem, hanem metaforaként tudják felhasználni, hogy ők hogyan tudják kezelni a saját problémáikat. Ez jobban is működik. Azért se szeretem a sorstársaknak elmesélni, mit hogy oldottam meg, mert nagyon jól tudom, hogy a legfontosabb, hogy az ember maga tapasztalja ki az utat. Ráadásul mindig egyedi a szituáció, sok függ attól, milyen végtagok vesztek el, és mik az adott ember képességei. Inkább egy kicsit az elvárásokat tompítom a protézisekkel, eszközökkel kapcsolatban, hiszen nálam is nagy különbség volt, hogy mit vártam, és mi a valóság. Ugyanakkor ez nehéz, mert ez a téma általában az amputáció után merül fel, és nem akarjuk elnyomni azt a kevés motivációt és reményt, ami ilyenkor akad.

Nagyon látványos, amin keresztül mentem: ha valaki szembejön az utcán, nem kell sokat gondolkodnia, hogy vajon nekem mi lehet a legnehezebb az életben. Attól még, hogy egyből nem látszik valakin, hogy mi zajlik benne, az nem azt jelenti, hogy a saját nehézségei, traumái nem léteznek vagy bármivel is kisebbek az enyémnél. Az én lelki világom szerencsére sok éve teljesen jó állapotban van, és csak azzal kell megküzdenem, hogy fogok meg egy pohár vizet. Ebbe könnyebben bele tudnak kapaszkodni emberek, mint abba, hogy valaki depressziós vagy elvesztett egy közeli családtagot. Talán ezért reagálnak az emberek pozitívan a történetemre, bele tudják helyezni a saját problémáikat.