Angol kishajóval szeli észak vizeit a magyar család
Családi keretek között eddig olyan tájakon hajóztak a világban, ahol korábban egy magyar sem járt. Balaton Zoltánnal, a családfővel beszélgettünk a jégben hajózás és az északi vizek kihívásairól.
Az összes északi hajós kalandjuk – ami végül az Északnyugati átjáró meghódításához vezetett – valóban csak azzal kezdődött, hogy egy megbízható, családi hajót szerettek volna a közös vitorlázásokhoz?
Balaton Zoltán: Ez majdnem így volt. Maia egy 35 éves, vékony vaslemezből készült brit vitorlás, amiből összesen 2 darab épült. A testvéréről eddig sajnos semmit sem sikerült kiderítenünk, Maiáról viszont biztosan tudjuk, hogy az előző tulajdonosai egyszer már körbehajózták vele a Földet. Ez megbízhatóságot sugallt nekünk, akárcsak az, hogy egy angol egyszerűséggel, ám rengeteg praktikummal tervezett hajóról van szó. A mai hajók sokkal szebbek, és jóval komfortosabbak, azonban az esztétikum nem egyszer a biztonság rovására megy. Hiszen egy tengeri viharban nem az a fontos, hogy az ember az otthoni nappaliját lássa billegni. Sokkal jobban vágyunk rá, hogy meg tudjunk kapaszkodni, és az sem hátrány, ha az ember ilyenkor nem bukfencezik ki letolt gatyával a WC-ből.
Maia végül hogyan vezette önöket az északi vizekre?
B.Z.: Ha 2012-ben a mediterrán térségben találjuk meg a legmegfelelőbb hajót, valószínűleg mi is követjük a klasszikus utat: a Földközi-tenger medencéjében hajózgattunk volna a görög, a török és a ciprusi partoknál, majd a Kanári-szigetektől az Atlanti-óceánon át a karibi szigetvilág felé. Bizonyára nem vitorláztunk volna föl északra, a zord időjárású brit szigetekhez. Viszont, ha már Angliában vettünk hajót, úgy voltunk vele, megpróbáljuk körülhajózni az angol szigetet. Végül annyira belelendültünk, hogy elvitorláztunk a meseszép Izlandra, mert a vulkánok gyerekkorom óta csábítottak. A következő két évben már Grönlandig, sőt, egészen a 75. szélességi körig hajóztunk. A grönlandi hajózás még Izlandnál is nagyobb élmény volt, többek között a gyönyörű természeti adottságok, a jéghegyek és a gazdag állatvilág, például a bálnák, a fókák miatt, ahogy órákat tudnék mesélni az északi emberek kedvességéről és vendégszeretetéről is.
Itt nem csupán nagyszerű élményekben volt részük, hiszen a 75. szélességi körön belekerültek egy 27 órás, hatalmas viharba. Ez lelki értelemben mennyire volt megterhelő?
B.Z.: Annak a viharnak a megpróbáltatásai igazi csapattá formáltak bennünket, és segítettek átlépni a saját kishitűségünket. Indulás előtt én már kérdezgettem a családot, hogy lenne-e kedvük behajózni az Északnyugati átjáróhoz, de határozottan elutasítottak. Korainak érezték. A viharos kalandot követő évben azonban már egyöntetűen igent mondtak, így indultunk el 2015-ben az Északnyugati átjáró áthajózására. Nálunk nagyon fontos, hogy minden utunkra úgy indulunk el, hogy azt mondjuk: megpróbáljuk, és ha a természet engedi, akkor sikerülni fog. Ha nem, akkor belátjuk, nem vagyunk még készek a feladatra. Az Északnyugati átjáróban például olyan helyzet is adódott, hogy a hajóval beszorultunk a jégbe.
Ilyenkor mi a teendő? Hogyan oldották meg a szorult helyzetet?
B.Z.: Volt, hogy megpróbáltuk eltolni a jégtáblákat, vagy azokra kiállva magát a hajót toltuk el a jégtől. De egy esetben az is előfordult, hogy segítséget kértünk egy másik hajótól, amelyik megtörte előttünk a jeget.
A jégtörésen és a beszoruláson túl, útjaik során melyek voltak a legfélelmetesebb helyzetek?
B.Z.: Tavaly Alaszkában, ahol 4 méter volt az árapály, alaposan megfeneklettünk, miközben ott kóricáltak körülöttünk a grizzly medvék, ráadásul úgy, hogy már nem volt puskánk se, ugyanis azt az országba belépve a hatóságok elkobozták. Amúgy magamtól nem akartam puskát venni, nem vagyok egy vadász alkat, de még Grönlandon – ahol az ember a sarki vegyesboltban a felvágottak meg a sajtok mellől vesz magának fegyvert tölténnyel – a lelkünkre kötötték, hogy muszáj, mert a jegesmedvék veszélyesek. Volt rá példa, hogy az előző évben egy jegesmedve fölment a hajóra, és megölt egy embert. Szóval így történt, hogy puska nélkül azt az éjszakát egy alaszkai sziklamagaslaton töltöttük.
Ehhez képest mekkora nehézséget okozott, hogy 2012 óta évente négy hónapra, a feleségével, a lányával és a fiával összezárják magukat egy szűk kis kabinban?
B.Z.: Az egészben valóban az összezártság a legnehezebb, hiszen lényegében olyan, mintha a család négy hónapra beköltözne egy lakótelepi konyhába. Persze, ha jó az idő, az ember kimegy a fedélzetre, de az állandó súrlódások szinte elkerülhetetlenek. A jégben való hajózásra pedig nem lehetett előre felkészülni, azt ott helyben kellett megtanulnunk. Nem véletlenül szokták mondani, hogy van az egyemberes, a kétemberes, a három- és a négyemberes hajózás. Például az egyemberes arról szól, hogy valaki kint van és figyel, hogy ne térjünk el az iránytól, és ne menjünk neki semminek. A kétemberes arról, amikor valaki – többnyire Csenge lányom – fönt van az árbóc tetején, én pedig állok a kormánynál, és feltétel nélkül követem az utasításait. A három-, illetve négyemberes hajózásnál még a hajó orrában is áll kint valaki, és csáklyával igyekszik ellökdösni a jégtáblákat meg a jégtömböket. Az északi vizeken nagyon észnél kell lenni, ugyanis a hajót elég könnyen tönkre lehet tenni. Például 2015-ben, pont az Északnyugati átjáró közepén eltörtük a kormányt.
Végül hogyan oldották meg a helyzetet?
B.Z.: Lélekjelenlét, helyzetfelismerés és kreativitás, mert azt sehol sem tanítják, hogy ilyenkor mit kell csinálni. Én egy félős hajós vagyok, és nem véletlenül. Nem szokásom vakon nekimenni a dolgoknak, persze a határok évről-évre egyre jobban kitolódnak. Volt például olyan esetünk, hogy három napja folyamatosan hajóztunk, és iszonyú boldogok voltunk, amikor ennyi éjszakázás után szanaszét ázva, átfázva végre horgonyt dobhattunk, hogy megpihenjünk. Ám amikor elkezdtem nézegetni az időjárás előrejelzést, kiderült, hogy bár egyre romlik az idő, mégis muszáj továbbmennünk, ugyanis két nap múlva még dörgedelmesebb vihar jön, mégpedig szemből. Nem volt más megoldás, mennünk kellett tovább. Szerintem az a legfontosabb, hogy az ember mindig kellő alázattal legyen a természet iránt.
Az északnyugati átjáró bevétele után van még kihívás, újabb meghódítandó cél önök előtt? Azokat a bizonyos határokat lehet még hova feszegetni?
B.Z.: A következő célunkhoz több kell, mint a mi elszánásunk, tapasztalatunk és a családi malacpersely feltörése. Szeretnénk az Északkeleti átjárón is áthajózni. Ez Oroszország északi területei fölött vezet, s ha ez sikerülne, akkor elmondhatnánk, hogy az északi sarkkör fölötti vizeken kerültük meg a földet. Ez egy egészen más nagyságrend lenne, ugyanis az Északkeleti átjárón ebbe az irányba 2013-ig összesen három kishajónak sikerült átjutnia. Az utunk egyik feltétele, hogy az orosz hatóságoktól engedélyt kapjunk rá. Míg az Egyesült Államokba és Kanadába gond nélkül be lehet hajózni, addig az oroszok elkapják, majd hazatoloncolják az engedély nélküli hajósokat. Bár vannak ugyan katonai bázisok ezeken a területeken, de nyilván senki sem gondolja majd, hogy kémkedni mennénk a családdal. Az út másik feltétele pedig az, hogy valaki anyagilag is a szárnya alá vegyen bennünket. Az elmúlt 6 évben a saját zsebünkből finanszíroztuk a teljes hajós vállalkozást, soha nem kaptunk ehhez támogatást. Ez viszont most egy költségesebb expedíció lenne. Ha ez az út megvalósul, miénk lehet az első magyar hajó, amelyik eljut az Osztrák-Magyar Monarchia expedíciója által 1873-ban felfedezett Ferenc József földre.
A február 22. és 25. között a Hungexpón megrendezésre kerülő Budapest Boat Show vasárnap délelőtti szekciójában, 11.30-13.30 között a Generali színpadon személyesen is találkozhat a Balaton családdal, akik még többet fognak arról mesélni, hogy milyen élmény volt Maiával meghódítani az Északnyugati átjárót. A család honlapja itt érhető el.
Az oldalon elhelyezett tartalom a Budapest Boat Show megbízásából a HVG BrandLab közreműködésével jött létre. A tartalom előállításában a hvg.hu és a HVG hetilap szerkesztősége nem vett részt.
