Sok kreatív módszer létezik arra, hogy az ember iszonyatosan kiszúrjon a munkatársaival, a főnökével és nem mellékesen saját magával is, de szinte egyetlen sem olyan hatékony ezek közül, mint betegen bemenni dolgozni. És ez akkor sem sokkal jobb, ha a beteg otthonról, az ágyból foglalkozik a munkával.
Tényleg bármit el lehet adni az embereknek azzal, hogy a múltra emlékeztetjük őket – de nem csak tárgyakat, hanem gazdaságpolitikát is. A nosztalgia gazdaságát kutatók bemutatták, hogy minél szegényebb valaki, annál szebbnek hiszi a múltat, hogy a kollektív stresszhelyzetben jobban eltűrjük a drágulást, de még azt is, hogy ötvenéves gazdasági tévhitek tudják alakítani a politikát.
Amikor egy vállalat vagy egy párt nagy bajba kerül, sokkal nagyobb valószínűséggel nevezhetnek ki az élére egy nőt, aki aztán az arcát adja a bukáshoz – most épp az amerikai választás kapcsán figyelt fel újra a világ az üvegszikla-elméletre. Ez pedig nem csak hangzatos szlogen, hanem tudományosan valóban igazolható tény. Sőt, azt is bebizonyították már, hogy gyakorlatilag bármelyik csoportra igaz, amelyiknek egyébként kevés esélye volna megtörni a középkorú vagy öreg fehér férfiak hatalmát.
A politikusok egyik Szent Grálja a GDP, de tényleg annyira fontos ez az átlagembernek? Megmutatjuk, hogyan kell ezt kiszámolni, és a sok technikát, amivel növelni lehet – ahogy azt is, hogy a különböző módszerek közül mi az, amitől tényleg jobb lesz az élet.
Hihetünk abban, hogy a technológiai fejlődés magától elvezeti az embereket egy jobb világ felé? Vagy épp ellenkezőleg, a gépek elvesznek minden munkát, és kiölik a kreativitást? Az elmúlt ezer évből százegynéhány volt olyan, amikor a fejlődés tényleg érdemi eredményeket hozott az átlagember számára, de sok olyan látványos technikai ugrás is akadt, aminek az eredménye csak az lett, hogy sokkal többet kellett dolgozni, rosszabb körülmények között. Hol volt a különbség?
Szívesebben megválasztják azt a politikust, aki a természeti katasztrófa alatt és az újjáépítéskor odateszi magát, bezzeg azt könnyebben megbuktatják, aki a védekezésre előre költ. A példamutatás sokat segít abban, hogy önkénteseket vonzzanak be, és a menedzsment kutatói azt is megnézték, hogyan érdemes viselkednie annak a felső vezetőnek, aki beáll az átlagemberek közé dolgozni.
Nem elég újraindítani a magyar gazdaságot, az is fontos, hogy a növekedés inkluzív, azaz befogadó legyen – magyarázta nemrég Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter. Ez már csak azért is jól hangzik, mert a mostani növekedésünk a közelében sincs sem a kormány eredeti terveinek, sem annak, amit az ország jelentős része érdemi javulásnak érezne. A miniszter az elmúlt pár évtized egy új fogalmát dobta be ezzel; közgazdasági elméleteket bemutató sorozatunkban most azt nézzük meg, mennyi értelme van ennek Magyarországon, és egyáltalán mit kellene tenni ahhoz, hogy tényleg mindenki nyerhessen a növekedésen.
Nagyon kevés ország van, ahol úgy helyezik át a munkanapokat egy-egy hosszú hétvégéért, mint ahogy nálunk, bár azt a szintet, mint Kína a teljes ledolgozós hétvégéivel, nem hozzuk még mi sem. De úgy tűnik, túl sokat nem tesz hozzá a gazdasághoz egy-egy szombati kötelező munkanap, csak a munkakedvet veszi el.
Megnő a munkakedv, ha egy ország sportolói sikeresebbek, vagy árt a gazdaságnak, ha mindenki szurkol munka helyett? Tényleg nem lehet egy olimpia pénzügyileg nyereséges? Valóban igaz, hogy néhány elit sportklub gazdasági haszna annyi, mint egy közepes bolté? A sporttal kapcsolatos gazdasági hiedelmeket és a legmeglepőbb sportkutatásokat mutatjuk be.
Tökéletes megoldások gyakran nem léteznek – még jó, hogy közgazdászok is le tudták vezetni, ilyenkor a nyerő ötlet nem megpróbálni a tökéletest hajszolni, hanem kiválasztani a második legjobbat. Azt is bemutatták, hogy aki politikusoknak próbálna tanácsot adni, az biztosan ne a legjobb megoldást keresse, mert mire törvény lesz belőle, úgyis elrontják.
Eddig szinte mindenhol megbukott az alapjövedelem ötlete, miközben a közgazdászok állítják: csak egy kicsit kellene távlati célokban gondolkozni, hogy bevezessék a mindenkinek feltétel nélkül járó pénzt. Hatalmas előnyök sülhetnek ki ebből, csak meg kellene győzni a középosztályt, hogy nekik is jó volna hosszú távon, ha az adójukból a szegényeket is segítenék.
Ha annyira a haszon számít, hogy magyarázhatják meg azt a közgazdászok, hogy művészet létezik, amióta csak emberek élnek, és hogy mindig is létezni fog? Abszurdnak hangzik a kérdés, de amikor komoly válaszokat kezdtek el keresni rá, sok mindent megtudtunk arról, hogyan kellene a művészeket fizetni, mi az állam szerepe, és miért van szükség arra is, hogy sokan úgy dobják bele magukat a művészetbe, hogy igazán jók nem lesznek benne.
A választások előtt osztogat a kormány, amikor viszont túl van rajta, akkor jön a megszorítás, hogy aztán a ciklus végén újra lehessen költekezni – olyan alapvetésként kezeli ezt mindenki, hogy nem is kérdőjelezzük meg, hogy mindig így történik. De valóban ez a helyzet? Látszanak egyáltalán a gazdasági számokon a politikai ciklusok? A válasz bonyolultabb, mint elsőre hinnénk.
Nem akkor tud együtt dolgozni egy csapat, ha tökéletes a hangulat, mert akkor sokkal könnyebben sértődnek meg, ha valaki kritizálja a munkájukat. Ellenben rögtön hatékonyabbá válnak, ha találnak egy közös ellenséget, legyen az akár a munkahelyükről másvalaki, akár a konkurencia, netán a főnökük.
A világ legjobb közgazdászai közül is sokan felsültek, amikor egy válságot kellett volna előre jelezni, de a számítógépes modellek is tömegével mondtak csődöt – néha jobb eredményt hozott volna, ha pénzfeldobással próbálnak jósolni. Miért? Ki a hibás emiatt, és mit lehet tenni, hogy a későbbi kríziseket már lássuk előre?
Jobban keres most egy felmérés szerint az, aki agresszív gyerek volt, és egyébként is sok klinikailag igazoltan személyiségzavaros, a köznyelvben pszichopatának nevezett ember megy közgazdaságtant tanulni – mutatták ki. Valójában a pénzügyesek és a felső vezetők nagy többsége is lelkileg ép ember, de ettől még sok bajt okoz, hogy a pénzügyi rendszerünk gyakran bátorítja a személyiségzavarosokra jellemző viselkedéseket. Azt is kimutatták, mi köze van mindennek a krokodilsimogatáshoz.
Soha többet nem tudnak a közgazdászok az emberekre úgy nézni, mint korábban – így méltatják az utódok a 90 évesen elhunyt Daniel Kahneman munkásságát. Ő volt az, aki megmutatta, hogyan bolyongunk a túl sok információ között, hogy milyen optikai csalódásokhoz hasonlító módon csap be minket a saját agyunk, vagy épp hogy miért hiszünk vagy nem hiszünk Istenben.
Nem egyszer történt már meg, hogy a válságból kifele jövet azt hitte a kormány, túl is vannak minden nehézségen, lehet újra hajtani a népszerűségre vagy épp az államkassza feltöltésére, aztán a túlzott lelkesedésben benavigálták az országot egy újabb válságba. Roosevelt az FBI-t uszította volna a cégekre, csak ne kelljen elismernie ezt a hibáját, Reagan és a Fed vitája éveken át tartott, és valami hasonlóról vitatkozik most a magyar kormány is az MNB-vel.
Ha a középosztály jut több pénzhez, az sokkal jobban hasznosul, mint ha a gazdagok vagyona nőne még jobban. Ráadásul ezzel még a szegények és a vagyonosak is jól tudnak járni. A középosztály néha méltatlanul elhanyagolt a napi politikában, pedig a gazdaságban egyre fontosabb réteg. Arról nem is beszélve, hogy Ázsiában évente több tízmillióan csatlakoznak ehhez a körhöz, amivel a teljes világgazdaság mostani formáját is felboríthatják.
A korrupció árt a gazdaságnak – ezt elég könnyű belátni, és érezni is. De vajon mennyivel? Lehet-e számszerűsíteni azt, hogy mennyit bukik egy ország a korrupción, vagy mennyivel lehetne jobb a helyzete, ha nem volna korrupt?
