Ha annyira okosak a közgazdászok, hogyhogy nem látták előre a válságokat?

Ha száz éve ismerték volna a celeb szót, Irving Fisher egész biztosan ezt az elnevezést kapta volna meg – ma biztosan podcastja lenne. Nemcsak az akkori idők egyik legnagyobb közgazdásza volt ő, hanem szerepelni is imádott, az újságírók bármikor kereshették őt, ha bonyolult gazdasági folyamatokat kellett elmagyarázni, ő pedig a tőzsdék, a határhaszon vagy a kamatok elmélete mellett még azt is lelkesen kifejtette bármikor, miért jó a vegetarianizmus, az alkoholtilalom vagy épp az eugenika (hajaj).

Leginkább mégsem ezért emlékszik rá az utókor, hanem amiatt, hogy az övé lett minden idők egyik legcsúnyábban besült előrejelzése. A The New York Times 1929. október 16-i számában ő mondta ki ugyanis azt:

A részvényárfolyamok olyan szintre értek, amely egy tartósan magas platónak tűnik.

Nos, nem: a következő héten összeomlott a tőzsde, és elkezdődött a modern kori történelem legnagyobb gazdasági válsága. Abban mondjuk tényleg igaza volt, hogy az aznapinál magasabbak tényleg nem lettek az árfolyamok – egészen 1954-ig. Alig huszonöt évbe telt, amíg sikerült visszakapaszkodni oda.

Pedig Fisher tényleg nem kis agy volt, sok elméletét a tőzsdék és a jegybankok működéséről még ma is használják, az árak, értékek és kamatok vizsgálatait nagyrészt az ő munkája alapozta meg. Mégis, csak az 1960-as évek végén, jó húsz évvel a halála után kezdték el újra komolyan venni, amiket leírt, annyira félrement ez az egy borzasztó jóslata.

És ez csak egy példa a sok rossz közül. Pedig a közgazdaságtan egy jókora része arról szól, hogy megpróbálják előre jelezni a jövőt. Akkor hogyhogy mégsem sikerül? Hogyan lehetséges, hogy válságok tömegét nem látták előre azok, akiknek ez lenne a dolguk? Nouriel Roubini azzal lett világhírű, hogy előre bemondta a 2007–2009-es válságot – másoknak miért nem sikerült?