Méghogy semmire nem jók a női vezetők? Őket nevezik ki, ha valakinek el kell vinnie a balhét

Egyenlő munkáért egyenlő bért kötelező adni, egyre több nőt neveznek ki vezető pozícióba, és bár még mindig iszonyú messze vagyunk a munkaerőpiacon a nemi egyenlőségtől, az azért tény, hogy nőként most könnyebb karriert befutni, mint az elmúlt pár száz évben bármikor. Egyre több nő töri át azt a híres üvegplafont, amely megfosztja ezt a nemet a jó lehetőségektől – cserébe megjelent az üvegszikla, amelyre kiállítják őket, majd lelökik onnan.

Nem véletlen, hogy ezekben a napokban újra felbukkan ez a hasonlat: rengeteg alkalommal történt már meg, hogy egy nagyon rossz helyzetben lévő vállalat vagy éppen párt vezetését egy nőre bízták, aki aztán bűnbak lehetett, amikor eljött a bukás – most épp az amerikai politikában láthattuk azt, hogy a Joe Biden helyére az utolsó pillanatban beugró Kamala Harris vesztette el az elnökválasztást. De egy dolog a megérzés, és egy egészen másik a tudomány, úgyhogy itt az idő, hogy a közgazdasági elméleteket vizsgáló sorozatunkban arra figyeljünk: valóban létező elmélet-e az üvegszikla gondolata (igen), alátámasztják-e tények (igen), és mi lehet ennek az egésznek a magyarázata.

Induljunk egy pár lépéssel korábbról! Az üvegplafon elméletét – vagyis azt, hogy hiába tilos a diszkrimináció, a nők mégis sokkal kisebb eséllyel jutnak el vezető pozícióba a cégvilágban és a politikában is – először az 1960-as években írták le, és pár évtized alatt sokan megvizsgálták, hogy tudományosan is kimondhassák a nyilvánvalót: igen, ez tényleg létező jelenség. Aztán ahogy telt az idő, egyre több cég és párt próbált nőket legalább mutatóba betenni vezető pozícióba – volt is egy külön leágazása az elméletnek, amely szerint főleg a középvezetői posztokon értek el változást, annál feljebb csak ritkán –, de egy idő után kiderült, hogy ezek a váltások nagyon gyakran nem hozták meg a várt sikert.