A kormány új nagy célja: lehet bármi a "befogadó növekedésből", vagy ez csak egy jól hangzó üres szlogen?
6 perc
2024.08.28. 07:00
2024.08.28. 07:44
Nem elég újraindítani a magyar gazdaságot, az is fontos, hogy a növekedés inkluzív, azaz befogadó legyen – magyarázta nemrég Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter. Ez már csak azért is jól hangzik, mert a mostani növekedésünk a közelében sincs sem a kormány eredeti terveinek, sem annak, amit az ország jelentős része érdemi javulásnak érezne. A miniszter az elmúlt pár évtized egy új fogalmát dobta be ezzel; közgazdasági elméleteket bemutató sorozatunkban most azt nézzük meg, mennyi értelme van ennek Magyarországon, és egyáltalán mit kellene tenni ahhoz, hogy tényleg mindenki nyerhessen a növekedésen.
Inkluzív növekedés – olyan szép kulcskifejezése kezd lenni ez a két szó a gazdaságpolitikai beszédeknek, mint amilyen nem is annyira régen a magas nyomású gazdaság volt. Politikusok hangoztatják szerte a világon, hogy ezt kell elérni, nagy nemzetközi szervezetek írnak róla, újabban a magyar kormány is erről kezdett el beszélni nem is túl távlati célként. De mi is ez, van bármi értelme, vagy csak jól hangzó üres szlogen?
Az inkluzív – néhol magyar fordításában befogadó – növekedés teljesen logikus alapgondolata az: sokra nem megyünk azzal, ha egy országban a GDP nő. Ahhoz, hogy ez ne csak egy közepesen unalmas statisztikai adat legyen, amelynek semmi köze nincs ahhoz, hogy az emberek hogyan élnek valójában, valami másra is szükség van.
Nem véletlen, hogy először afrikai és ázsiai országok vizsgálatánál kezdték el pedzegetni, hogy nem elég önmagában a GDP-növekedést megadni célnak. Ott fordul elő sok helyen az, hogy hiába nő a gazdaság egész meggyőző számokat produkálva, a társadalomnak annyira kis része élvezi ennek az előnyeit, hogy attól majdnem az egész növekedés szinte értelmetlenné válik. Európában ilyen szintű problémák szerencsére nincsenek, de azért nálunk is van különbség növekedés és növekedés között.
Magyarországon most épp ezt tapasztalhatjuk meg, még ha ezt a kormányunk nem is ismerné be szívesen: ha tömegesen érkeznek ide ázsiai gyárak úgy, hogy szintén az országon kívülről hoznak munkásokat, akik ráadásul még csak nem is itt költik el a pénzük nagy részét, hanem hazaküldik, akkor az hiába pumpálja feljebb a statisztikákban a mutatóinkat, az átlag magyarnak ettől egy kicsivel sem lesz jobb.
Ez az ötlet annyira nem új, hogy már Simon Kuznets, akinek a vezetésével az 1930-as években kidolgozták a GDP-számítás módszerét, megmondta, hogy ezt a mutatót nem szabad a jólét mértékegységeként használni.
Sokáig a Gini-indexet használták a növekedés és a társadalmi egyenlőség közötti kapcsolat mérésére – ez egy olyan szám, amely akkor lenne 1, ha az országban mindenkinek pontosan ugyanakkora vagyona volna, és akkor 0, ha egyetlen embernél lenne minden pénz.
Ehhez hasonló, csak még eggyel komplikáltabb a humán fejlettségi mutató (angol betűszavából HDI), amely a jövedelemeloszlás, az iskolázottság, valamint a várható élettartam alapján ad meg egy értéket minden országra.