Az elmúlt évek válságai alatt a szupergazdagok még tovább tudták növelni a vagyonukat, de az elmúlt évtizedekben is általános volt sok országban, hogy a leggazdagabbak még több pénzt szereztek. Mi lehet ennek az oka?
Annyi válsághelyzet van a világon egyszerre, hogy csak kapkodjuk a fejünket – érezhetjük ezt sokan a hírek olvasása, és persze írása közben is. A mostaninál nagyobb krízisek persze már voltak bőven, de az, hogy ennyire sok különböző válság legyen, amelyek egymással mégis összefüggnek, újdonság. Már meg is alkották a szót a helyzetre, amelyben élünk: polikrízis.
Valóban igaz, hogy januárban jobban teljesít a tőzsde, mint az év maradék részében? Vagy az, hogy ha a január jó a gazdaságban, akkor az egész év az lesz? Netán hogy teliholdkor érdemes részvényeket venni és újholdkor eladni? Sok babona és valódi elmélet terjeng a gazdaság és a naptár összefüggéseiről, és még csak nem is mind teljes butaság: akad olyan, amiben tényleg van valami igazságtartalom, csak jól kell értelmezni.
Az emberek önérdekkövetőek – közgazdasági elméletek tömegei születtek ebből az alapállításból kiindulva. De vajon akik ezt a mondatot kimondták, belegondoltak abba, hogy ünnepeken ők maguk is megajándékoznak másokat? Egyáltalán, hogy írhatjuk le számokkal és grafikonokkal azt, hogy a világ bármelyik kultúrkörében van olyan alkalom, amikor ajándékot adunk anélkül, hogy ezért elvárásaink lennének? Akkor mégsem vagyunk annyira önzők?
Ezt én is meg tudnám csinálni – érezhetjük, ha valami nagyon gyors munkát látunk, miközben akár több évtizednyi tanulás is lehet a szép tempó mögött. A szakemberek gyakran rosszul járnak azzal, hogy az ügyfeleik azt gondolják, alig dolgoznak, a programozók és marketingesek viszont rájöttek, hogyan lehet bárkit manipulálni ugyanennek az érzésnek az elméleti hátterét felhasználva, ha online vásárolna, keresne repülőjegyet, vagy akár társkeresőzne.
A demokrácia minden hibája ellenére egy jó dolog – erre talán a legjobb bizonyíték az, hogy a nem demokratikus államok vezetői is gyakran eljátsszák, hogy náluk demokrácia van. De vajon ez biztosítja-e a legjobb életkörülményeket? Létezik-e valami közgazdaságtani-politológiai egyenlet, ami azt mutatná, hogy több demokrácia = jobb gazdasági helyzet?
Gyakran képzeljük el úgy az államcsődöt, mint amiben tömegek nem jutnak hozzá a bankban tartott pénzükhöz, zavargásokba torkolló gigantikus tüntetések zajlanak, és minden megtakarítás elveszti az értékét, pedig valójában nem csak így nézhet ki, ha egy ország fizetésképtelenséget jelent. De akkor pontosan mit vesz észre az átlagember az államcsődből, és hogyan lehet ebből a helyzetből kikeveredni?
Genderkutatásért járt az idei közgazdasági Nobel-díj: Claudia Goldin több száz év gazdaságtörténetét vizsgálta, hogy megmondja, mi hiányzik a nők munkaerőpiaci egyenlőségéhez. A kutatásaiból sokat tanulhatnak azokban az országokban is, ahol még alig van esélyük a lányoknak jó helyen tanulni, és ott is, ahol elvileg minden adott lenne az egyenlőséghez, valamiért mégsem sikerült azt elérni.
Több ezer éve használnak pénzt az emberek, és nagyjából ennyi ideje gondolkoznak azon, mit lehetne kitalálni a pénz helyett. Izgalmas kísérletekből nem volt hiány a múltban és most sem, sőt, van, ami annyira sikeres lett, hogy velünk is maradt.
Milyen üzletágakban van keresnivalója egy államnak, és mi az, aminek a közelébe se nézzen egy tisztességes kormány? Egyáltalán, kinek jó az, ha az állam megpróbál megjelenni az üzleti szférában, és hogyan lehet megúszni, hogy ne a korrupcióról szóljon minden? Akkor is hatalmasakat tudnak vitatkozni erről a közgazdászok, amikor épp nem konkrét ügy kapcsán kell megvizsgálni a témát, amikor viszont valódi cégneveket is mellé lehet tenni, tényleg elszabadul a pokol.
Nehéz úgy tenni, mintha a gazdaság visszaesésében bármi jó is lenne, de ahogy szinte mindennek, még ennek is vannak pozitív oldalai. De minimum olyanok, amiből még jól is ki lehet jönni némi odafigyeléssel és szerencsével.
A modern kori tudomány csodálatos pillanata volt, amikor öt közgazdász és egy pszichológus elkezdte kutatni, hogyan változik a munka minősége, ha az ember közben a főnöke vagy egy tanára vudubabáját szurkálja, üti, netán égeti. Nem csak azt hozták ki, hogy az igazságtalanságra válaszul ez egy tényleg jól működő technika, hanem azt is, hogy ha valaki nem utálja a főnökét, akkor magának árt, ha vuduzni kezd. De azt egyébként is sokan elemezték már, mi a helyes válasz, ha valaki munkahelyi igazságtalansággal találkozik.
A legtöbb statisztikai hivatal nem igazán szeret adatokat bekérni a maffiafőnököktől, pedig pechesebb országok néhány megyéjében a szervezett bűnözés az egyik legnagyobb munkaadó. Nagy feladatuk a közgazdászoknak kitalálni, hogyan tudják a feketegazdaságot vizsgálni, de megéri, sokat lehet tanulni a gazdaság működéséről ezen át.
Vasútépítések, gátak és gigantikus informatikai reformok is óriási költségnövekedést tudnak produkálni menet közben szerte a világon, de mindez eltörpül amellett, ahogyan a sportesemények ára elszáll az első tervek bemutatása és a rendezés között. Közgazdászok arra is megtalálták a választ, miért épp a sportnál látunk ilyen extrém áremelkedést, és azt is megmérték, máshol hogyan szállnak el a költségek.
Semmi nem fogható hatékonyságban a szabadság utáni első munkahéthez, legalábbis ha az ember tényleg kipihente magát, és nem a munkahelyi levelezését nézte a nyaralás alatt. Ez nem csak megérzés, hanem tény, ugyanis komoly kutatások is kimutatták. Ahogy azt is: könnyű tönkre tenni mindent, ha szegény dolgozóra az első munkában töltött napján ráborítják az összes feladatot, ami feltorlódott a pihenőideje alatt.
A svédeknél most épp Beyoncét jelölik ki az infláció okozójának, ami egy fokkal izgalmasabban hangzik, mint ahogy a magyar kormány Brüsszelt szidja. Szakértők állítják: amikor kiválasztunk valakit a válság bűnbakjának, pontosan azt a sémát követjük, mint elődeink, akik néhány ezer éve állatokat áldoztak az isteneknek. És az eredmény is hasonló – és néha meglepően sikeres.
A most háromszáz éve született Adam Smith nevével kezdődik a modern közgazdaságtan története – miközben nemhogy nem ő volt az első közgazdász, még csak az sem biztos, hogy most volt a születésének évfordulója. Persze az ünneplés jogos: mindannak, amit a mai gazdaságról tudunk, ő rakta le az alapjait, és még a piacgazdaság legnagyobb kritikusai is elismerik azt, amit ő leírt a rendszerről.
Csökken a GDP, miközben az infláció továbbra is extrémen magas: Magyarország is megérkezett a stagfláció nem túl vidám időszakába. Vannak ugyan ennél sokkal rosszabb gazdasági helyzetek is – például mindenképp jobban jártunk, mint ha hiperinfláció lenne –, de mégis különlegesnek számít ez az állapot: a krízisek változatos fajtái közül ez az, amelyre a legnehezebb megtalálni a megoldást.
Jó lenne úgy hozni meg a döntéseinket, hogy minden létező tudás a birtokunkban van, de a világ nyilván nem így működik. Közgazdászok vizsgálták, hogyan próbálhatjuk meg kitalálni egy másik ember gondolatait, mi alapján döntünk arról, hogy melyik szakértőre hallgatunk, és hogy mit érdemes elárulni saját magunkról, ha azt szeretnénk, hogy mások jókat gondoljanak rólunk.
Dolgozók tömegei érzik azt nagyon gyakran, hogy kiégtek, ezen pedig súlyos pénzt buknak a munkahelyek és az állam is. Azt hihetnénk, hogy a legnagyobb baj a sok túlóra, de valójában egy rossz főnök vagy gyenge munkaszervezés sokkal nagyobb károkat tud okozni.
