hvg.hu: A napokban jelent meg az Akit a hazája nem szeretett című dala azokról, akik nagyon szeretik az országukat, ám ez nem kölcsönös. Ki pontosan ennek a dalnak az alanya? Ön? Egy körülhatárolt társadalmi csoport?

Bródy János: Semmiképp sem én. Ez egy 20. századi történet, aminek lehet 21. századi tanulsága is. Szomorú nézni, hogy sok ember érezheti manapság megint, hogy a hazaszeretete – ez a természetes, mondhatnám, biológiai ragaszkodása a szülőföldjéhez és az anyanyelvéhez – viszonzatlan szeretet. Nem kell magyaráznom, hogy ha valaki elhagyja a szerelmét – mint most oly sokan a hazáját –, annak az az oka, hogy csalódott benne. De általában nem egyik pillanatról a másikra születnek a dalok. Az a mondat, hogy a haza nem lehet ellenzékben, annak idején nagyon megakadt bennem. Ebből, ha logikailag továbbgondoljuk, az következik, hogy akkor a haza kormányon kell, hogy legyen. Amikor a kormány azonosítja magát a hazával, és a haza fogalmát politikai oldalhoz köti, akkor mindenkit kirekeszt, aki nem ért vele egyet. És az a végeredménye, hogy akit a kormány nem szeret, azt hazaárulással vádolják. Ez, ha nem lenne nevetséges, borzalmasan tragikus. Én egy olyan szabad szellemű polgári környezetben születtem, amelynek az otthona a magyar nyelv és a magyar kultúra volt. Sötét lelkű ostobaság feltételezni egy magyar nyelven író, csak a magyar kultúra hatáskörén belül jelentős alkotónak tekinthető dalszerzőről, hogy amikor megszólal, akkor azt ne a saját hazája iránti aggodalom, féltő odaadás vezérelné.

hvg.hu: Tehát több mint másfél évtizede vetődött fel e dal gondolata, de most érett be. Nem túl biztató, hogy azóta is aktuális erről beszélni. Másrészt nyilván a decemberi – Az emberi jogok egyetemes nyilatkozata elfogadásának 70. évfordulója tiszteletére ajánlott – koncertjét vezette fel ezzel.

B. J.: 1948. december 10-én fogadta el az ENSZ Az emberi jogok egyetemes nyilatkozatát, mint azt a közös eszmét, amelynek elérésére minden népnek és nemzetnek törekednie kell. Ez az egyezmény – amit tényleg elfogadott és aláírt szinte minden nemzet, vallás képviselője, így Magyarország is 1954-ben – a II. világháború borzalmai után született. Célja az volt, hogy – annak ellenére, hogy a világ lassan egy globális faluvá zsugorodik – a különféle népek, kultúrák tudjanak egymás mellett békében élni. Hogy ne legyen háború. Azt gondolom, hogy ezt az eszmét nem árt időnként felmutatni. Valahogy a hatalom aktuális birtokosai mindig hajlamosak elfelejteni, hogy a hatalom szeretete nem a szeretet hatalma.

Túry Gergely

hvg.hu: Az Illés zenekarral már egyszer felmutatták ezt. Hogyan lehetett kiadni 1971-ben, a pártállam szigorú cenzori felügyelete ellenére azt a bizonyos fehér lemezt, amelyen az Emberi jogok egyetemes nyilatkozatának egyes részeit dolgozták fel?

B. J.: Egész pontosan a nyilatkozat első öt pontjára írtunk egy oratóriumot. A lemezen az 56-os múlttal rendelkező Mensáros László mondta a hivatalos szöveget. Abban az időben Erdős Péter volt a magyar popzene ura. Róla nagyon sok rosszat el lehet mondani, jogosan, és sok jót is el lehet mondani, és azt is joggal. Bors Jenővel együtt Erdős a maga idejében nem pártutasításra hozta létre az önálló magyar hanglemezgyártást. És nyilván anyagi megfontolásokból is, de támogatták a nyugati mintákat követő beatzenét, amiből nagy példányszámban lehetett eladni lemezeket. A hanglemezgyár így egyfajta alternatívát kínált az akkori tévével és rádióval szemben, ahol még sokáig erősen működött a cenzúra. Erdős azt mondta a fehér lemezről, hogy így nem lehet kiadni, de van egy ajánlata. Akkoriban tartóztattak le Amerikában egy Angela Davis nevű polgárjogi harcost, akit hősként ünnepelt a béketábor. Azt mondta, hogy ajánljuk neki az albumot, és akkor kiadhatjuk. Mi mondtuk, hogy oké, de azért a lemezre ne írjuk rá ezt az ajánlást. Végül egy képeslapot tettünk be a borítóba, és megjelent a lemez.

hvg.hu: Aztán 1988-ban megint felhívhatta a figyelmet a nyilatkozatra, mint arról korábban beszéltünk is. A Human Rights Now! koncerten Hobo mellett ön képviselte a magyar színeket a Népstadionban, amikor Sting, Bruce Springsteen, Peter Gabriel, Tracy Chapman és Youssou N’Dour adtak koncertet az Amnesty International szervezésében.

B. J.: A koncerthez az akkor Magyarországon még hatalomban lévő pártirányításnak is nyilván hozzá kellett járulni. A keleti országok közül csak itt volt koncert. Amikor Hegedűs László (a magyar koncert szervezője – a szerk.) odavitte a mi 1971-es fehér lemezünket a sztároknak, igencsak elcsodálkoztak, hogy ez megjelenhetett a vasfüggöny mögött. Éreztem azt az érdeklődést, amellyel felém fordultak. Kicsit jammelhettem is Bruce Springsteennel az öltözőben, aki azt magyarázta nagy meggyőződéssel, hogy mindennek az alapja a countryzene.

Túry Gergely

hvg.hu: És akkor most újra elővette az emberi jogok nyilatkozatát, és ennek ajánlja a koncertet.

B. J.: December 10-e az emberi jogok nyilatkozatának 70. évfordulója. És én is elmúltam 70, az Illés szekerén című 2011-es lemezzel már lezártnak tekintettem a pályafutásom…

hvg.hu: …de mégsem, mert azóta jött új album, új koncertek, új zenekar.

B. J.: Hát igen, a nagy sikerre való tekintettel jött a Ráadás lemez, Aréna-koncertek. Kirschner Péter összehozott mögém egy nagyon jó kis zenekart. Egyelőre felfüggesztettem a visszavonulásom. Néha az az érzésem, hogy ennyire még sohasem szerették a dalaimat, mint mostanában. Annak ellenére, hogy az állami felügyelet alatt álló rádiókban mintha le lennék tiltva. De a koncerteken fantasztikus a hangulat. A Human Rights koncert műsorát azokból a dalokból állítottam össze, amik illenek egy ilyen megemlékezés hangulatához, és érzékelhetően a közönség kedvencei.

hvg.hu: Mostanában fellángolni látszik a kultúrharcnak nevezett vita Magyarországon. Megpróbálják megmondani, ki a jó szerző/előadó/művész, és ki nem. Kit érdemes bemutatni a médiában, a rendezvényeken, és kit nem. Ki legyen a tűrt, a tiltott és a támogatott művész. Ön találkozott már azzal, hogy emiatt valahova nem hívták, visszamondták a fellépést?

B. J.: Én nagyon hálás vagyok azoknak, akik megvásárolják a lemezeimet, és akik eljönnek a koncertjeimre. Rájöttem, hogy bár én nem vagyok a kultúrpolitika kedvence, de amíg a közönség életben akar tartani, addig nincs miért lelépni. Mondhatnám, innentől már minden koncertem ráadás. De tény, hogy nagyon sokan vannak, akik elfogadják a kormányzati médiapropaganda valóságképét. És tőlük is érkezik hozzám visszajelzés, például a Facebook-oldalamra. Gyakran találkozom olyan kommentekkel, hogy ők engem valamikor nagyon szerettek, de most már utálnak, meg hogy hazaáruló lettem, Soros-bérenc vagyok, meg ilyenek. Azért ez nekem nagyon rosszul esik. Ennek az új dalnak a kommentjei is azt bizonyítják, hogy a szövege nagyon beletalált. Az ilyen daloknak aztán az a következménye, hogy fellépő művészként sokszor ütközöm korlátokba. A színpadon való megjelenés lehetősége ma sok helyen attól függ, hogy az illető mennyire kedves a pártnak vagy azoknak a kormányzati szerveknek, amelyek a kultúrára pénzt adnak. A zenekari produkciók nagy része nyáron a fesztiválokból, az év többi részén különböző falunapokból, önkormányzati rendezvényekből él. Ebből tudnak fennmaradni azok, akiket a média nem támogat, nincsenek a frontvonalban. Miután az önkormányzatok nagy részét szervilisen bizonyítani vágyó pártkatonák vezetik, sokszor előfordult velem is, hogy lakossági rendezvényekre, ha meghívnak is, aztán jön a furcsa zavart telefon, hogy valamiért mégse menjek. Az állami média nem is hív. Mindenki a főnökére mutogat, hogy miért nem. Hosszú utat jár be a műsorokba meghívottak listája – és ez alatt szigorúan megrostálják azt a listát. Nevezhetjük ezt cenzúrának is.

Túry Gergely

hvg.hu: Ismerős?

B. J.: Láttunk már ilyet, most megint így fordult a világ. Én ugyanaz vagyok, aki voltam. Mindig is azt gondoltam, hogy a gondolkodás szabadsága és az alkotó kreativitás tehet igazán naggyá egy nemzetet. Annak idején, és most is úgy tűnik, hogy nem sikerül az országban olyan társadalmi közállapotokat létrehozni, ami ezt igazán segítené. Tudom, hogy a globális világban nagy verseny van nemzetek, kultúrák, országok, népek között. Mindegyik fenn akar maradni, érvényesülni akar, mindegyik a maga igazságát szeretné bizonyítva látni. És azt gondolom, hogy ennek a versenynek megint csak egy olyan nemzetközi szabályrendszer tudná adni az elviselhető keretét, amihez a nyugati demokráciák állnak a legközelebb. Ahogy már mondtam, nekem is fontos az ország gyarapodása, a magyar nyelv fennmaradása, és azt gondolom, a történelmi ismereteim alapján, hogy ezt a magas szintű oktatás és a kultúra támogatása biztosítja leginkább. A magyar kultúra már akkor multikulturális volt, amikor ezt a szót még senki nem ismerte. A népvándorlás idején a Kárpát-medencében volt a legnagyobb a népek keveredése – olvastam László Gyulától. Sokan büszkén gondolnak arra, hogy a népesség arányához képest mennyi értékes és kiváló embert adtunk a világnak. Ez valószínűleg pont annak köszönhető, hogy itt sokféle kultúra, sokféle tudás és tapasztalat találkozott. Én ezt a sokszínűséget, ennek a fenntartását, támogatását várom el a mindenkori magyar kormánytól. Már Szent István király megmondta, hogy az egynyelvű és egyszokású ország gyenge és erőtlen.

Túry Gergely

hvg.hu: Ha vesszük a beszélgetésben említett három dátumot, amikor lemezzel, koncerttel emlékeztetett Az emberi jogok nyilatkozatára, mikor volt nagyobb bátorság kiállni ezzel a témával 1971-ben, 1988-ban vagy most?

B. J.: Az életem első 40 évét egy diktatúrából kifelé tartó és egyre nyitottabbá váló társadalomban töltöttem. Kiskoromban persze kemény idők voltak, de arra nem nagyon emlékszem, 1956-nak már maradt bennem érzelmi lenyomata. Az 1968-as csehszlovákiai bevonulás viszont örökre beégett az emlékezetembe, az egy eszméltető szituáció volt. Előtte két nappal nyertük meg a Táncdalfesztivált, azt hittük, miénk a világ. Két nappal később pedig ültünk a turnébuszban, amelyet az útra kitett hatalmas gumikerekek állítottak meg, mögöttük a testvéri tankok dübörögtek észak felé. Órákig álltunk. Éreztem, milyen elhanyagolható kis pont egy látszólag sikeres rockzenész. De megfogadtam akkor, hogy amit a dalszövegekben el lehet és el tudok mondani erről a világról, azt nem fogom magamban tartani. Hallgatni akartam – ahogy Márai Sándor írta –, de aztán megszólított az idő, és megtudtam, hogy nem lehet hallgatni.