hvg.hu: Hat évvel ezelőtt indult útnak Budaörsről, és – ha jól vettem ki az úti naplóból –, a zarándokláshoz egy barát hozta meg a kedvét.

Banka Roland: A Camino az én ötletem volt. Eleinte „csak” külföldre akartam költözni, és ennek kerestem a lehetőségeit, de nem voltak utazási tapasztalataim, sem komolyabb nyelvtudásom, meg pénzem se. Ezért egy barátomat igyekeztem rávenni, hogy jöjjön velem. Eszembe jutott, hogy az egyetemen meséltek a Szent Jakab-zarándoklatról, mint megváltozott tudatállapot-indikátorról és pszichoterápiáról. Bedobtam, hogy mi lenne, ha kimennénk tök ruppótlanul, stoppal, és utcazenélésből szendénk össze a betevőre valót. A szamárötlet volt az, ami a cimbimtől származott, mert azon gondolkodott, hogy mennyi mindent kell majd cipelnünk egy ilyen úthoz. Ő a szamarat csak viccnek szánta, én viszont komolyan vettem, lelki szemeim előtt láttam idilli jövőnket az imádott csacsinkkal az úton. A barátom végül nem jött, és jobbat nem is tehetett volna velem: ezen a kihíváson egyedül kellett végigverekednem magam.

hvg.hu: Mi kell ahhoz, hogy az ember el merjen indulni egy ilyen hosszú útra, és itthagyja a komfortos életét?

B. R.: Nekem nagyon naiv és fennkölt elképzeléseim voltak a Szent Jakab-útról, mivel minden ismerősöm, aki megjárta, egy életfordító tapasztalatként számolt be róla. Így, amikor volt egy kis megrekedés az életemben, és a dolgaim nem arra és nem úgy tartottak, amerre és ahogyan azt elképzeltem, eljött az idő, hogy nyomjak egy resetet. Nemigen volt mit veszítenem, és találtam valami romantikusat is a dologban. Olvastam a középkor kolduszarándokairól, akik szőrcsuhában, éjszakánként farkasokkal viaskodva, a természet erőivel küzdve mászták meg Ibéria hegyeit-völgyeit. A szamaras megoldás ezt a víziót egészítette ki tökéletesen. Hagyományőrző gesztusnak szántam, de azt hittem, azért ez gyakoribb jelenség lesz a Caminón. Ehhez képest gyakorlatilag turistalátványossággá váltunk. Szerencsére, ez semennyire sem zavarta az utam lelkiségét, sőt rengeteg pozitív emberi kontaktushoz segített hozzá. Közben pedig volt egy tökéletes segítőm és társam.

Banka Roland és Rocinante

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Megnehezítette vagy inkább könnyítette az utat, hogy közben Rocinantéról is gondoskodni kellett? Nem lehet olyan könnyű például 1 főre +1 szamárra szállást találni…

B. R.: A szamár alapvetően erős és a szó legjobb értelmében, igénytelen állat. Lovakkal, kutyákkal több gond van. Ő legeli a füvet, ha pedig adok neki plusz gabonát vagy jutifali-répát, azt csak megköszöni. A szamár nagyon okos is, eleinte nem könnyű vele, de gyorsan tanul. Ahol már egyszer voltunk, ott csak követnem kell, mert emlékszik az útra oda-vissza. Sokszor ő talál sátorhelyet is: amikor beesteledik, tudja, hogy jön a szálláskeresés ideje, és magától megáll a sík, füves területek mellett. Mindig kifejezi a közérzetét, de sosem panaszkodik. Ez máris valami, amit meg kellene tanulnunk tőle.

Azt hittem én is, hogy majd drágább lesz miatta az út, de valójában pont, hogy olcsóbb. Sokszor kijönnek pékségekből, zöldségesektől, hogy másnapos kenyeret, vagy már nem eladható zöldséget-gyümölcsöt adjanak a csacsinak, ezek pedig nekem is tökéletesek elfogyasztásra. A szállásokon, ahol van kert, vagy bármilyen közeli füves terület, kifejezetten örülni szoktak, hiszen felhívja rájuk a figyelmet, így szinte reklámértékkel bír.

A fő nehézség, hogy bizonyos terepeken nem lehet vele átjutni, és olyankor körbe kell mennünk. Ezt a franciaországi szakaszokon nagyon megsínylettük, az ottani „Chemin” semennyire nem akadálymentesített szamarak számára. Lassabban is haladunk, körülbelül 3 és fél kilométert teszünk meg ketten óránként – magamtól 5 kilométert is mennék. A csacsi általában még málha nélkül is elég komótosan cammog, ezzel türelemre tanít.

Mindezeken felül pedig nagyon jól működik vele a tükröző funkció is, ami a kutyákkal kapcsolatban is közismert: az állatod viselkedéséből a saját, nem-tudatosult lelkiállapotodra következtethetsz, ami hatalmas önismereti jutalommal jár.

hvg.hu: Az itthoni életével mennyire szakadt meg a kapcsolata a zarándoklat alatt?

B. R.: Három-négy hónap kint lét után általában egy-két hónapot otthon töltök. Fizetem az egészségpénztárat, szóval itthon szoktam például fogorvoshoz járni, meg minden egyéb gyakorlati jellegű ügyemet intézni. A régi kapcsolataimat is ápolom ilyenkor, és van, hogy dolgozom is valamit rövid távon. Nem szakítottam meg a kapcsolatot a külvilággal, inkább hidakat próbálok képezni vele.

Roland és visszatérő útitársa, Csenge

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Milyen utakon haladt az elmúlt bő fél évtizedben?

B. R.: Négy éven keresztül az Ibériai-félszigeten maradtunk, hiszen a zarándokok nagy része ott sétafikál, és nekem tetszett az a lelkület, amibe ott az emberek kerülnek. Önkénteskedtem szálláshelyeken, aztán éltem egy kis önfenntartó közösségben, amely szintén fogad zarándokokat, és volt, hogy csak úgy letettem egy pontra a sátramat, és ott maradtam hetekig, alternatív módokon dolgozgatva. Nagyobb részt viszont úton voltam Rocinantéval.

A Pireneusokon átkelve, Dél-Franciaországon keresztül Olaszország nyugati partjára, onnan pedig Rómába sétáltunk tavaly, és idén nyáron érkeztünk haza, Magyarországra. Róma nagyon felemelő élmény volt. Nekem a második nevem József (ő a védőszentem is a keresztségben), Rómában pedig egy lánnyal, az állandó-visszatérő útitársammal, Csengével és egy szamárral voltam, és véletlenül egészen pontosan szentestére értünk a szent városba, és szinte minden, de minden megtörtént velünk, ami a bibliai történetben a Szentcsaláddal történt. Volt istállóban alvás a város határában, érkeztek napkeleti bölcsek ázsiai kispaptanoncok formájában, szerecsenkirály egy szenegáli sekrestyésként, és még sorolhatnám.

Tavaly jutottam el viszont arra a pontra is, hogy továbbálljak, hiszen a Caminót is a helyén kell kezelni: nagyon sokat adott nekem, de nem lehet cél, hanem „csak” eszköz valaminek a megvalósítására, és azt hiszem, ezt eléggé kimaxoltam.

Hat éven keresztül nem lehet folyamatosan zarándokolni. A zarándoklat egy lelkiállapot, amibe rendszerint tudtomon és akaratomon kívül zuhanok bele.

Még attól is független, hogy éppen gyalogúton vagyok-e. Ez a vándorélet mostanra már a komfortzónám lett. Ezért is éreztem szükségét a váltásnak, és ezért tértem haza Rocinantéval, hogy az ő aktív nyugdíjas évei alatt én valami másba fogjak, mielőtt kiégek. Merthogy ebben is ki lehet égni.

hvg.hu: Milyen most az El Camino? Mennyire turistásodott el?

B. R.: Nagyon. Legalábbis a legnépszerűbb útvonal, a Camino Francés eléggé. De vannak alternatív útvonalak az egész félszigeten, sőt egész Európában. Kevesen tudják, hogy akár Budapestről is indíthatsz Szent Jakab-zarándoklatot, és szerintem nem is feltétlenül fontos, hogy az ember elmenjen egészen Santiagóig. A magyar szakaszok a „0” kilométerkőnél kezdődnek a Clark Ádám téren. Oda érkeztünk meg minap az állatokkal, hatalmas élmény volt. Engem egyébként a turisták sem zavarnak, járom a magam útjait: megyek délután vagy éjszaka, amikor már senki nincs az úton, és alszom sátorban, ahol senki nincs.

hvg.hu: Van esetleg „zarándoketikett”, amit érdemes mindenkinek betartani az El Camino során?

B. R.: Szerintem van, és nem mindenki tartja be. Ez az elcsendesülés útja, és ezt illik tiszteletben tartani, még akkor is, ha már nem mindenki azért megy oda. Egyébként alapvető emberi normákról van szó. De amúgy azt se szeretem, amikor valaki „zarándoknáciskodik”, és feszt azon pufog, hogy ki milyen minősíthetetlenül viselkedik. Tegyük magunkat túl az ilyeneken, az elengedés képessége is egy nagy tanítása tud lenni az útnak. Engem az ilyen „etikettszegők” sosem zavartak, csak azok, akik lábbal tiporják az út eredeti szellemiségét, és odamennek például nyerészkedni. Az nem szép dolog. Csinálhatnák máshol.

hvg.hu: Azt gondolnám, hogy ha valaki zarándokútra megy, akkor le akar kapcsolódni a külvilágról, tehát az internetről is. Mégis szinte folyamatosan jelen van online, blogol, kezeli a Facebook-oldalát. Csak én érzek ebben egy ellentmondást? Hogy lehet így „elvonulni, meg magunkban lenni”?

B. R.: Túlzás, hogy folyamatosan jelen vagyok online, csak akkor teszek fel valamit, ha találok szabad wifit. Egyébként pedig nincs működő telefonom, csak a szintén romos laptopom, amin a könyvemet írom, amikor időm engedi, és amire le tudom tölteni a képeket, amit küldenek nekem az emberek.

Az igazság pedig az, hogy egyáltalán nem élvezem ennek a Facebook-oldalnak a működtetését, egy csomó bosszúságot okozott már. Rendszeren elcsábulok, hogy megszüntetem az egészet. A blogoldalamra már nem is nagyon írok, mert irreálisan sok energiámba került ahhoz képest, hogy milyen kevés emberhez jutott el. Kicsit abszurdnak élem meg, hogy most volt ez a vonatozós majré, és ezért lett egy csomó új követő, miközben egy rakás minden másról is hírünk mehetett volna. Behányok a szenzációhajhász média működésétől, mert tartalmat szeretnék közvetíteni, amikor épp van mondandóm, nem pedig lájkokat generálni. Eredetileg tanár vagyok, és a pozitív üzenetek terjesztésének vágya, valamint a tanári hivatástudatom akadályozott meg eddig abban, hogy töröljem a Facebookomat.

hvg.hu: Egy alkalommal a következőt írta: „Úgy érezzük, hogy ezeken az utakon találkoztunk azzal a bizonyos normalitással, ami a világ hétköznapi folyásából kiveszni látszik, ellentmondásos módon mégis mind megkaptuk már az 'őrült' jelzőt.” Mit ért normalitás alatt?

B. R.: Ezt akkor írtam, amikor volt egy közös nyilvános beszélgetésünk nettó 30 ember előtt négy hosszútávos gyalogkakukk kollégámmal. Ez volt az esemény ajánlója. „Van, hogy a normális reakció a valóságra az, ha megőrülsz” – ez egy sci-fi írótól származó idézet, és azt hiszem, Don Quijote méltó utódairól szól. Ő is egy dilinyós társadalomra reagált a megőrülésével. A mai társadalom még dilinyósabb. Konkrétan kinyírjuk magunkat, miközben wannabe-diktátorokat istenítünk, feláldozunk mindent a technológia és a kényelem oltárán, és jó rabszolgák módjára tesszük, amit a kapitalizmus nyertesei diktálnak: fogyasztunk… Gondolkodjunk már el egy kicsit.

Én elgondolkodtam, és úgy döntöttem, megőrülök, mert ez az egyetlen megfelelő reakció. A valós térben Don Quijote szükségszerűen elbukott, de a morális térben megkérdőjelezhetetlen maradt, és ez sokkal fontosabb, mivel örök.

Nem én fogom megmondani, mi az a normális, mivel azt a természet folyamatosan megmondja nekünk, csak ki kell rá nyitni a lelki füleinket, ehhez pedig lebontani az egónkat. Én marha sokat tanulok abból, ahogy az időjárást, a ciklikusságokat, a növények életét figyelem; de a legtöbbet Rocinantétól.

A pénz pedig nem normális dolog, egy kitalált, mesterséges elem, evolúciós beágyazottság nélkül. Ha az emberek etikai bázisa egészséges lenne, akkor nem is lenne rá szükség, és élhetnénk úgy, ahogy az ősközösségek tették, csak éppen a modern kor vívmányait is felhasználva a közboldogsághoz, mint ahogy az például a Star Trek utópiájának világában megnyilvánul. A Caminón nagyon jól működnek az adományokon, méltányosságon és becsületen alapuló szolgáltatások (rendszerint én is ilyenekből élek), ez máris a normalitás irányába mutató tendencia. Nem én mondom ezt, hanem a zarándokok kiugró boldogságszintje, szembeállítva a társadalom depressziójának általánosságával.

hvg.hu: Beszéljünk akkor a mocskos anyagiakról. Értem a véleményét a pénzről, de valami minimális összegből akkor is meg kell élni.

B. R.: Nem kell sok nekünk, mivel mindent reciklálunk: azt viselem, azt használom, és azt is eszem, amit találok. Például a szupermarketek kukáiban, mert nyugaton rendre kidobják az aznap lejárt szavatosságú kaját.

Csenge keramikus, és az utóbbi időkben kerámiaékszereket- és dísztárgyakat árultunk a zarándokoknak. Ezeket a Caminón készítettünk gödörégetéses technikával, akárcsak régi őseink. Az utcazene-állatsimogató kombó is igen jól működik Rocinantéval, de hozzá kell tennem, hogy mindent lerombol, ha ez kapitalista nyerészkedésbe fordul. Ha többet keresek, mint amire aktuálisan tényleg szükségem van, azt valahogy Szent Jakab nem is szokta hagyni: kirabolnak, vagy esős idő jön, amelyben nem lehet dolgozni. Így mennek a dolgok a Caminón.

Bolha, a kecske, Csenge, Rocinante és Roland

Reviczky Zsolt

Amúgy csak egy ötlet kell, abból meg mindig van, mert útközben sok gondolat szokott megszállni. A legőrültebb ötlete mégis az olasz excsajomnak volt anno: fessünk hímes tojásokat, és dugjunk beléjük üzeneteket, majd osztogassuk a tojásokat Fisterrában, az óceánparton, ahová az emberek Santiago után megérkeznek, és végleg lezárják a zarándoklatukat. A világítótorony tövében a pompás tojás mandalává válik: szét kell törni, el kell engedni a szépségét, és az üzeneten, amit benne találsz, elmerenghetsz kicsit – ez a te zarándoklatod üzenete. Cserébe annyit kértünk az emberektől, hogy egy lapra írjanak ők is üzenetet, egy tanulságot, vagy esszenciát abból, amit a zarándokúttól kaptak. Ezeket az üzeneteket dugtuk a következő napi hímes tojásokba, tehát az általad választott tojásban mindig egy előző nap megérkezett zarándok üzenete volt. Ez erősítette az egységélményt a zarándokok körében. Nekünk, a postásoknak pedig bedobhattak érte adományt a ládikánkba, ha úgy érezték. És nagyrészt úgy érezték, mert sokaknak adott valamit az az üzenet. Lehet, hogy ez az ötlet nem dönti a tőkét, nem termel anyagi produktumot, de mosolyokat fakasztott, mi meg megéltünk az adományokból.

hvg.hu: A szamarával ketten indultak útnak, majd később találkozott zarándoktársával, Csengével, idén Szlovéniában pedig még egy állattal, egész pontosan egy kecskével, Bolhával bővült a csapat.

B. R.: A kecske Csenge mániája volt, de utólag örülök neki, mert Rocinante is kiegyensúlyozottabb lett a báty szerepében. Bolhát egy húskecskenyájból mentettük meg a mészárszék elől, és szinte kiskutyaként bánunk vele, így sok mindenben hasonlít is egy kutyára. Csordaállat, szóval fontos neki, hogy együtt maradjon a csapat, különben nagyon siralmasan tud ordítani, ilyen értelemben ő tart minket egyben.

hvg.hu: Most, hogy hazaért, mik a tervei Magyarországon, és mi lesz az állatokkal?

B. R.: Télen be fogom fejezni az utazásaimról szóló, humorosan filozofálgatós könyvemet, és olyan kiadót keresek, amelyik belemegy, hogy személyesen én is terjeszthessem korlátlanul a kiadványt. Az ugyanis a tervem, hogy jövőre felpakolok jó pár könyvet a szamárra, és elkezdjük járni az országot. Pár hónapig ebből éldegélnék, aztán majd meglátjuk, mi lesz az eredmény.

Reviczky Zsolt

Most úgy néz ki, hogy a Szentendrei-szigeten, Pócsmegyeren lesznek leparkolva az állatok, ezen belül is a Sziget Malom turistaházban, amelyet kedves ismerőseim üzemeltetnek, és ott Rocinante és Bolha látogathatóak is lesznek. Bolhát pár hónap múlva majd szeretnénk bemutatni egy kedves, gáláns bakkecskének, hogy adjon tejet. A későbbiekre még egy Mária-út szerepel Rocinantéval együtt a bakancslistámon: séta a csíksomlyói búcsúra pár éven belül. Oda szeretném elcsábítani az anyukámat is, Csenge pedig a nagymamáját, hiszen mindkettejüket Máriának hívják. Aztán jön a pihi, legalábbis valamivel kevésbé aktív nyugdíjas kor a szamár számára.