Heves vita alakult ki az új NAT-ról, főleg magyar irodalom területről. Pedig szerintem az örökösen háttérbe szoruló alapfokú művészeti nevelés, ezen belül az ének-zene terén is súlyos visszalépés tapasztalható. Arról nem is szólva, hogy az irodalmat és zenét nem lehet gyökeresen szétválasztani.

Nemzeti köntöst kapott az ének-zenei nevelés is, ezzel az új tanterv még inkább visszafelé tekint: a kerettanterv 75 százalékát a magyar népdalok teszik ki. Alkotói hangsúlyozzák: „az ének-zene minden kompetenciát fejleszt, a reál tárgyakét is. Elkezdődött egy építkezés, komoly sikernek számít, hogy az alsó tagozat heti kétszer egy órája ötödik osztályban is folytatódjon.”

Az óraszám emelése nagyon jó lenne, és a kompetencia fejlesztése is. Ezzel önmagában nem lenne baj, csak azzal, hogy ezzel a tematikai megközelítéssel az ötvenes évekre ugrottunk vissza. A tantárgy presztízsének emelése és a pedagógusképzésben való erősítése szintén hangzatos szöveg, de ennek sajnos az ellenkezője zajlik.

A művészeti, ezen belül a zenei nevelés sokféle kompetenciát fejleszt. Ezt már az ókorban tudták, és azóta azt is tudjuk, hogy minden társadalom fokmérője a kultúrája. Sajnos, ennek lehetősége nemhogy adott az oktatásban, hanem pontosan az ellenkezője zajlik évtizedek óta. Az új alaptanterv, amely végül sokéves munka után, hirtelen egy teljesen új közegből jelent meg, még inkább visszafelé tekint, álságos világba zárja a szakmát.

A zenei anyag, a hagyományt igen rosszul értelmezve, elkezdődik és szinte véget is ér a magyar népdallal, műzenei szemelvénye csekély, az is szinte véget ér Bartókkal és Kodállyal, és egyetlen eszköz hangsúlyozásán, a szolmizáció használatán alapul. Ezzel a zeneirodalom egy töredékét sem fedi le a tananyag, és még inkább eltávolít a zene megszerettetésétől, egy alapvető zenei műveltség megszerzésétől.

Mert ha kihúzzuk a fejünket a homokból, meglátjuk, mi folyik ténylegesen énekóra címszó alatt az iskolákban: matematikaórák pótlása, ad-hoc osztályfőnöki óra, szabadjára engedett telefonozás (hogy legalább csend legyen); vagy az ellenkezője: feleltetés népdalból, dolgozatírás életrajzokból. Természetesen tisztelet a kivételnek, az olyan pedagógusnak, aki lelkes, aki képezi magát, aki bízik, és aki nem áll ellen az utána következő generációk véleményének. De támogatás, kidolgozott szakmai anyagok nélkül szinte egyedül van, az anyaggyűjtésre pedig leterheltsége miatt sem ideje, sem energiája nem marad.

A NAT a szélesebb látókörűségre sarkalló zenei nevelésre törekvés helyett izolál; a szakadékokat mélyíti tovább tanár és diák, új zene és régi zene, iskola és mindennapi élet között.

A 2009-11 között végzett kérdőíves kutatásom nem lexikális tudást mért: leginkább a gyerekek és fiatalok tájékozottságát kutatta, zenéről alkotott véleményét kérdezte. Az, hogy megkérdeztem a gyerekektől, mit szeretnének ők, sokak szemében már eleve visszatetszőnek tűnhet. Először azt gondolhatjuk, a gyerekek ilyen kérdésre azt válaszolják: semmit. Nos, nem így van. A legtöbb válasz: sok fajta zenét megismerni. A gyerekek kíváncsiak. Sok gyerek fontosnak tartja az improvizációt. Mai zenéről beszélve a gyerekek száz százalékban a szórakoztató zenét jelölték meg. Itt a bizonyíték arra, hogy az elmúlt évtizedek zenéjéből tulajdonképpen sehol, semmilyen formában nem kapnak semmilyen, számukra érthető információt.  De a gond leginkább az, hogy a zenehallgatás leggyakoribb módja a gyerekek számára még mindig nem tudatos, hanem valamiféle egyéb tevékenység közbeni, abszolút passzív zenehallgatás.

De hogyan tud a művészeti nevelés az élet más területeinek kompetenciáiban segíteni? Úgy, hogy naprakész szakértelem van mögötte, ha haladó szellemű, ha élményközpontú, ha teret hagy a véleményformálásnak, szabad utat a kreativitásnak.

A populáris zene tűzzel-vassal való üldözése a tanítási anyagból – tévedés. A világhírű olasz zeneszerző, zongorista Ludovico Einaudit idézve „a populáris zene a ma emberének az érzéseit közvetíti, ami összeköti a művészettel”. Tévedés, hogy a műfajok önmagukban jók vagy rosszak, és a műfajok értékrend szerint feloszthatók. Ezt már Gonda János évtizedekkel ezelőtt hangsúlyozta.

Minden műfajban akadnak kitűnő, értékes vagy legalábbis feltűnően professzionális produkciók, olyan pozitívumok és értékek, melyekre érdemes lenne a fiatalok figyelmet felhívni. Vajon kinek a feladata ez, ha nem a tanáré?

Olyan komplex zenei nevelésre van szükség, ami a ma emberének szemszögéből közelíti meg a zenét. A mai környezetből, mai kulturális közegből kiindulva kell vonzóvá tenni – nem korhoz és műfajhoz kötve – a művészi igényű zenét, az értékeket mindenekelőtt szem előtt tartva.

Különböző kulturális közegből jövünk, különböző ízléssel, szociális kompetenciát, értelmi és érzelmi intelligenciát tudunk fejleszteni a zenével, de még többet, a világ működését tudjuk megértetni a zenén keresztül.

Igenis, a művészeti, zenei nevelés fontos, mi több: alapvetően szükséges.

A cikk írója zeneszerző, zeneelmélet tanár.