„Lehet, hogy egy idősebb meleg fordítóval szívélyesebb e-maileket váltanék a szövegemről, minthogy magam is idősebb meleg vagyok; de ez független a fordítástól, hiszen egy idősebb meleg bolti eladóval is szívesebben elbeszélgetek, mint egy fiatal női eladóval. Az emberi ösztön már csak ilyen. Ezt nem szabad összekeverni a fordítás megítélésével. Saját jól felfogott érdekemben csak azt nézném, hogy jó fordítást készítsen a művemből, hiszen akkor nagyobb siker lesz, több elismerés, nagyobb példányszám és hírnév jut nekem is” – válaszolja a hvg.hu kérdésére Nádasdy Ádám író, nyelvész és műfordító arról, ő speciel jobban örülne-e, ha melegségről (is) szóló novelláit vagy verseit szintén meleg fordító ültetné át más nyelvekre.

A fordítók és az érdeklődő olvasók ugyanis a napokban egyre hevesebben vitatkoznak hasonló kérdésekről, egy hirtelen világhírűvé vált, fiatal, fekete költő és az ő ügynöke miatt. A 22 éves Amanda Gorman, a legfiatalabb költő, aki valaha verset szavalhatott amerikai elnök beiktatásán, egy csapásra a világirodalmi elitbe repült, amikor előadta saját, The Hill We Climb című költeményét Joe Biden elnöki cikluskezdő ceremóniáján. A vers – amelyet mi is lefordítottunk magyarra, ez ide kattintva olvasható – a Donald Trump utáni Amerika új himnuszaként is értelmezhető: részben a Capitolium ostroma ihlette, és egy olyan Amerikáról szól, amelyért egységben kell küzdeni, és amelynek elfogadónak kell lennie minden bőrszínű és hátterű emberrel, szembenézve a rabszolgatartó múlttal is.

Íme, magyarul Amanda Gorman verse, amellyel ellopta a show-t Joe Biden beiktatásán

Joe Biden január 20-án, az Egyesült Államok új elnökeként valószínűleg élete egyik legfontosabb beszédét fogja elmondani sokmilliós közönség előtt. A mondatokat és a szavakat pedig egy dadogó ember minden küzdelmével fogja majd egybefűzni. Joe Biden életét ugyanis végigkísérte a dadogás.

A verset és a jelenséget – hogy egy valaha majd akár az elnöki címért is versenybe szálló, fiatal, fekete nő léphetett fel a Trumpot váltó elnök beiktatásán – azonban nehéz teljesen elkülönítve kezelni, hiába vallják sokan, hogy a vers mindenképpen irodalmi kérdés, akárki is a szerzője. Először Gorman holland fordítójának esete borzolta a kedélyeket, pedig a Booker-díjas író, Marieke Lucas Rijneveld könnyen tökéletes választásnak tűnhetett: a fordítónak kiszemelt Rijneveld nembináris, azaz sem férfiként, sem nőként nem határozza meg magát, így ki lehetett jelenteni, hogy egy kisebbségi szerző művével szintén kisebbségi fordító foglalkozik. Ráadásul az őt delegáló kiadót Gorman stábja választotta ki a fordításra, hogy helyzetbe hozzák Gorman egy szintén már fiatalon híressé vált írótársát. (Rijneveld 29 éves.)

Ennek ellenére egy aktivista és újságíró, Janice Deul véleménycikket közölt egy holland lapban, mondván, mivel Rijneveld nem fekete és nem nő, nem a legjobb választás a fordításra, hiszen Gorman műveit nagyban meghatározzák a fekete női tapasztalatok. Rijneveld ezután közleményt adott ki, amelyben azt írta, megdöbbenti a felháborodás mértéke, de megért mindenkit, aki sértve érzi magát, és önként visszalép a fordítástól.

Mindössze másfél hétnek kellett eltelnie, hogy egy sok szempontból még meglepőbb fordulat következzen a történetben: ekkor egy spanyol könyvkiadó egy megrendelt, majd annak rendje és módja szerint el is készített, katalán fordítást dobott vissza, egy pillanatig sem tagadva, hogy nem a fordítás minőségével van baj, hanem a fordító „profiljával”: inkább női, aktivista és lehetőleg fekete fordítót keresnének az egyébként nagy múltú, többszörösen díjazott, fehér, középkorú férfi fordító, Victor Obiols helyett.

Victor Obiols

Victor Obiols / Facebook

A The Hill We Climb katalán fordításának Oprah Winfrey előszavával ötezer példányban kellene április 8-án megjelennie, már ha találnak addig olyan fordítót, aki megfelel Amanda Gorman ügynökségének – mert utóbb kiderült, a jogtulajdonos vétójogával élve ők emeltek kifogást a költő képviseletében, ami különösen visszatetsző gesztus annak fényében, hogy úgy tűnik, a jogok eladásakor még nem merült fel bennük a magasztos szempont, csak utólag jutott eszükbe. Az általunk megkérdezett fordítók vérmérséklet szerint eltérő szóhasználattal ugyan, de mind azt mondták: minimum „nem elegáns” megrendelt és elkészült, minőségi probléma nélküli fordítást visszadobni. Obiols helyettesítése egyébként nem is lesz olyan egyszerű feladat: a katalánt mindössze négymillió ember beszéli anyanyelvként, és összesen is csak 9 millióan beszélik.

Bovaryné nem én vagyok

„Érteni vélem, hogy milyen érzékenységekre reagál túl ez az egész, de alapjában véve nettó faszságnak tartom, hogy genderalapon diszkriminálják a fordítókat” – jelenti ki első regénye, a több nyelvre lefordított Holtverseny stílusában Totth Benedek író-műfordító, aki egyébként szintén lefordította Amanda Gorman versét a Könyves Magazin számára. „Vannak jó fordítók, meg vannak rosszak, meg sokan a kettő között. Szövegtől, érdeklődéstől, rutintól függ, hogy valaki meg tud-e birkózni egy szöveggel. Szerzőként is tudom, mennyi múlik egy jó fordításon, a Holtversenyt eddig négy nyelvre fordították le (három nő és egy férfi), és a visszajelzések alapján mindegyik fordítás kibaszott jó lett, hogy stílszerűen fogalmazzak. Nekem pedig eszembe nem jutott volna férfi fordítóért verni az asztalt a kiadóknál” – teszi hozzá.

Hasonlóan vélekedik Nádasdy Ádám is, aki szerint a fordító személye eleve nem fontos, legfeljebb a tapasztalata és a háttértudása: „Például vadászati helyzetben játszódó szövegnél előny, ha ismeri a vadászat világát, szókincsét.” Mesterházi Mónika költő-műfordító ehhez hozzáteszi, ezen kívül még nyelvi szempontok játszhatnak szerepet a kiválasztásban: „Ha egy kolléga nagyon jó mondjuk a szlengben, akkor könnyebben kap legközelebb is olyan munkát, amiben ezt a tehetségét kibontakoztathatja. Más meg előbb fordít értekező prózát, mint hogy épp szleng szavakon törje a fejét.”

A műfordítók jó része abban is egyetért, hogy a fordító nem kell, hogy az eredeti mű szerzőjét képviselje: „Személyében a műfordító senkit sem reprezentál. A munkája reprezentálja azt a művet, amelyet interpretál.

A fordítónak az a dolga, hogy alakoskodjék, de a közönség számára alakja csak annak lesz, amit létrehoz

– fogalmaz Barna Imre, aki korábban a Magyar Narancsban írt esszésorozatot a fordítás kérdéseiről. „A fordító akkor jár el helyesen, ha – Lator László szavaival – azt fordítja le, ami »ott van«. Azt, és nem mást: nem többet és nem kevesebbet” – teszi hozzá.

Amanda Gorman és Morgan Freeman egy 2018-as rendezvényen

Valerie Macon / AFP

Felmerülhetne a „blackface” is mint párhuzam: a hollywoodi film fontos témája volt az a felismerés, hogy ha fehér színészeket maszkíroznak feketére, az a szándéktól függetlenül sérti a fekete közösséget (bár a szándék amúgy jellemzően pont a színtiszta rasszizmus volt, hiszen az első blackface-figurák feladata épp a feketék kifigurázása volt, mégpedig a sértő sztereotípiákkal). Az utóbbi években pedig arra is sokan nagy hangsúlyt fektettek a filmekben, hogy ázsiai karaktereket ázsiai, transzneműt pedig lehetőleg transznemű játsszon el.

A hvg.hu-nak nyilatkozó műfordítók ugyanakkor mind úgy vélik, ez a párhuzam sántít, hiszen a kérdést a filmek esetében alapvetően meghatározza, hogy a színész látható, míg a fordító nem. „A fordítók és a színészek mestersége abban hasonlít, hogy azt adják vissza, azt játsszák el, ami a darabban, illetve az adott karakterben van. Ehhez fejlett empátiás készség is kell. Olyannak kell eljátszania, aki el tudja velem, mint nézővel hitetni, hogy ő az a bizonyos szereplő, és akkor a többit már hozzáképzelem” – mondja Mesterházi Mónika. Vagy Barna Imre szavaival:

Bovaryné én vagyok, mondta Flaubert. A fordító viszont akárki lehet.

Testszínű vénlányok

Nem látja viszont ennyire egyértelműnek a helyzetet a Hollandiában élő – és így a Gorman-ügy helyi folyományait közelről figyelő – műfordító, Alföldy Mari. „Szerintem nem felel meg a dolog bonyolultságának az első látásra kézenfekvő állítás, hogy csakis a szakmai alkalmasságnak szabadna számítania. Hiszen pont az a panasz a feketék és más, kisebbségi csoportok képviselői részéről – nem csak a műfordítással kapcsolatban –, hogy a szakmai alkalmasság alapján történő választásnál valahogy »véletlenül« általában egy fehér férfi bizonyul a legalkalmasabbnak. Tehát van egy előítéletes szemüveg, aminek az egyenlő alkalmasság hirdetői nincsenek tudatában” – mondja.

„Amanda Gorman verseit nem elsősorban azért fordítják most a világ minden nyelvére, mert ő a legjobb költő, bár biztosan kiváló, hanem mert Joe Biden beiktatásán szimbolikus szerepet kapott, gesztusként a sokáig elnyomott és még mindig hátrányos helyzetben lévő amerikai fekete közösség, azon belül is a fekete nők felé. Ezért ha nem csak a verse szövegét, hanem az egész helyzet üzenetét is át akarjuk ültetni egy másik nyelvre és egy másik kulturális kontextusba, máris érthetőbb, ami történik” – véli Alföldy.

Szerinte ráadásul a mostani vitákban nemigen jelenik meg az ügy két fontos szempontja. Az egyik, hogy felmerült, mivel Gorman verse a spoken word, azaz a szinte rapdalként előadott művek hagyományába illeszkedik, bizonyos tekintetben a „fordítás” része lehet az is, hogy a fordító a célnyelven maga is előadja a verset, ahogyan Gorman előadása is sokat hozzátett a műélvezethez, és ha ez így van, az máris speciális helyzetet teremt a reprezentációt tekintve. A másik szempont, hogy Rijneveld egyébként saját bevallása szerint nem tud igazán jól angolul, az ő kiválasztása tehát eleve nem kizárólag szakmai alapokon nyugodott, de az ismertsége és a nemi identitása is hangsúlyos volt – tehát már a kiválasztásakor is szempont volt az, amely szempontot a visszalépésekor sokan őrültségnek tartanak.

Marieke Lucas Rijneveld

Jeroen Jumelet / ANP / AFP

Fontos lehet az is, hogy még ha „pusztán” irodalmi kérdésnek is tekintjük a versfordítást, nem lenne szabad megfeledkezni arról, hogy a nyelv is közvetíthet kirekesztést minden rossz szándék nélkül is, úgy, hogy az egy többségi társadalomba tartozó beszélő számára akár fel sem tűnik: például sokakban talán fel sem merül, hogy ha az eredeti szövegben „barackszínű” dolgot akár csak ritmikai okból „testszínűnek” fordítjuk, az az eredeti szöveg szándékával szemben máris kizár mindenkit, akinek más a bőrszíne. De példák lehetnek a nyelvi hagyomány egyes kifejezései is, például a „cigányútra megy” vagy akár hogy „olyan, mint amikor a vénlány félti a szüzességét”, amelyekről az, aki nem érintett, nem feltétlenül veszi észre, hogy egyes csoportok számára rossz szájízt hagyhatnak; adott esetben annak ellenére, hogy az eredeti szövegben ilyesmiről szó sem volt.

„A vers holland fordítása körüli polémiában arról is szó volt, hogy egy fehér fordító eléggé nyitott-e a feketék szabadságharcára, emancipációjára vonatkozó utalásokra. Az talán valóban hasznos hozadéka a vitának, hogy mi, műfordítók is elgondolkodunk a fehér nézőpont buktatóin a fordítás során. Ennek kikerülésére manapság van, ahol úgynevezett sensitivy readert alkalmaznak, aki a kisebbségi érzékenységek szempontjából néz át elkészült műveket, fordításokat. Mindenesetre jó, ha több figyelem fordul a nyelvben megbúvó kizárásra” – mondja minderről Alföldy, hozzátéve, hogy ha a magukat háttérbe tolva érző fekete műfordítók frusztrációját meg is érti, azzal a nézőponttal nem tud egyetérteni, hogy egy fehér fordító biztosan ne tudna azonosulni egy fekete íróval: „Hiszen a műfordítói szakmának épp ez a lényege: a mással – akár szerzőkkel, akár általuk szerepeltetett valós vagy kitalált figurákkal – való azonosulás. Ha ez nem lenne elég, akkor olyan nyelvekre, ahol nincsenek fekete fordítók, nem is lehetne lefordítani a fekete szerzők műveit.”

Amanda Gorman Joe Biden beiktatásán

Jonathan Ernst / POOL / AFP

Alföldy úgy gondolja, talán a németek választották a legjobb megoldást: ott három nő – egy hivatásos (fehér) műfordító, egy török származású muszlim feminista és egy fekete újságíró – dolgozik csapatmunkában a fordításon.

Mesterházi Mónika mindenesetre úgy summázza az ügyet: „Az valóban jó lenne, ha minden társadalmi kisebbség tagjai olyan oktatásban részesülnének, hogy pont ugyanolyan eséllyel kapjanak meg minőségi munkákat, mint a többségi társadalom tagjai. De ehhez nem az adott szakmán kell változtatni.” Hasonlóan fogalmaz Alföldy Mari is: „Nem ördögtől való, hogy nemcsak Amerikában, de máshol is fekete nőket hozzanak helyzetbe. Már amennyiben az adott országban egyáltalán szintén van fekete közösség.”

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: