Íme, magyarul Amanda Gorman verse, amellyel ellopta a show-t Joe Biden beiktatásán

Hát nem volt egyszerűen lenyűgöző Amanda Gorman verse? Azt ígérte, hogy 2036-ban elindul az elnökségért. Részemről alig várom.

Ezt írta Bill Clintonnal és Amanda Gormannel közös szelfije alá a Donald Trumppal szemben négy éve alulmaradó Hillary Clinton, miután az 1998-ban született, fekete nő előadta saját költeményét Joe Bidennek, az Egyesült Államok 46. elnökének beiktatásán. Hasonlóan lelkes volt Barack Obama is, aki szerint „ezen a történelemkönyvekbe kívánkozó napon” a Gormanhez hasonló fiatalok a bizonyítékai annak, hogy mindig meg lehet találni a fényt – ahogy azt épp a vers utolsó sorai állítják.

Wasn't @TheAmandaGorman’s poem just stunning? She's promised to run for president in 2036 and I for one can't wait. pic.twitter.com/rahEClc6k2

— Hillary Clinton (@HillaryClinton) January 20, 2021

Nem is csoda, hogy a két demokrata ikon ennyire lelkes volt a ceremónia legnagyobb felfedezettjének verse miatt, hiszen az eddig sem teljesen ismeretlen, de még első kötete kiadását váró költő

a Donald Trump okozta sokkból kikászálódó Amerika új himnuszát írta meg.

„Sosem voltam még büszkébb azt látva, hogyan emelkedik fel egy másik fekete nő” – írta a műsorszám után Amerika egyik leghíresebb fekete nője, Oprah Winfrey a költőről, akinek eddig is volt 800 ezer követője Instagramon (most már majdnem 3 millió van), és aki Harvardon végzett szociológusként szavalt már az MTV-n is, és egy fiatal amerikai költőket tömörítő, országos hálózatnak is volt már kiválasztott képviselője.

Amanda Gormant a leendő first lady, Jill Biden kérte fel, hogy mondjon verset az ünnepélyen; a gesztusra nem lehet azt mondani, hogy forradalmi, hiszen korábban már három elnök (Barack Obama, Bill Clinton és John F. Kennedy) beiktatásán is szavaltak költők – de azért nem is bevett szokásról van szó. Ráadásul Gorman a legfiatalabb, aki valaha beiktatáson szavalt, és ezen a ceremónián, ahol még a résztvevők ruhái is az egység és az elfogadás üzeneteit hirdették, az sem véletlen, hogy fekete költőt kértek fel a megtisztelő feladatra.

Gorman, aki egyébként Joe Bidenhez hasonlóan leküzdte gyerekkori beszédhibáját, a Capitolium ostroma után fejezte be a verset: bár addig is tudta, hogy Amerika egysége lesz a fő témája, ekkor döntötte el, hogy nem fog hallgatni arról sem, milyen kaotikusnak, brutálisnak és ijesztőnek látta nemcsak az amerikai demokrácia sötét napját, amikor Trump hívei betörtek a törvényhozás épületébe, hogy megpróbálják meghiúsítani Biden győzelmének adminisztrálását – hanem az elmúlt négy évet is.

Gorman verse, a The Hill We Climb (A domb, amelyet meg kell másznunk) félúton van a szabadvers és a slam poetry között, így az előadásának módja is sokat hozzátesz az élményhez, hiszen Gorman nemcsak felolvasta, de elő is adta a költeményét, kiemelve a sorokon belül elrejtett rímeket és a rengeteg szójátékot is.

Amanda Gorman azt mutatta meg, hogyan élte meg Trump elnökségét az, akinek azt ígérték, a világ legigazságosabb és legdemokratikusabb államában fog felnőni.

Hogy érthető legyen, miről is beszél egész Amerika (a szavalat felvételét különböző YouTube-videókon két nap alatt közel 5 millióan látták, a CNN riportját a versről még 2 millióan), köztük nem egy olyan ember, aki alighanem még sosem beszélgetett a költészetről, lefordítottuk a verset magyarra. Az eredeti szöveget a világ legtöbb vezető újságja közölte, például itt olvasható.

Jonathan Ernst / POOL / AFP

Ez pedig a magyar fordítás:

Amanda Gorman: A domb, amelyet meg kell másznunk

Hol keressük a fényt ebben a végtelen homályban,

kérdezzük magunktól, amikor új napra ébredünk.

Annyi veszteséggel a vállunkon egy tengeren kell átkelnünk.

Dacoltunk sötét rengeteggel, végül el is hagytuk a mélyét.

Megtanultuk, hogy a csend nem mindig jelent békét,

és ami eszmék és normák szerint „igazság” – nos:

az nem mindig igazságos.

És mégis, máris a pirkadat tárul elébünk.

Valahogy elértük.

Valahogy átvészeltük, és egy olyan nemzet tanúi lettünk,

amely nem tört meg,

csak még befejezetlen.

Mi, akik egy olyan országot, egy olyan kort örököltünk meg,

ahol egy apró fekete lány, a rabszolgák leszármazottja,

akit egy egyedülálló anya nevelt fel,

arról álmodhat, hogy egy nap elnökké válhat,

most egy elnöknek szavalhat.

És igen, távol vagyunk a makulátlanságtól,

távol a kristálytisztaságtól,

de nem is azért küzdünk, hogy tökéletes egységet alkossunk.

Küzdünk az egységért és egy közös célért.

Hogy megalkossunk egy országot,

amely minden emberi kultúra, bőrszín,

és tulajdonság elkötelezettje.

Így végre arra emelhetjük a tekintetünket, ami előttünk áll,

és nem arra, ami köztünk áll.

Betemetjük az árkot, mert tudjuk,

ahhoz, hogy a jövőnkre koncentrálhassunk,

félre kell tennünk a nézeteltéréseinket.

Letesszük a kardunkat,

hogy a másik felé nyújthassuk a karunkat.

Többé nem ölni, hanem ölelni vágyunk.

Ha más nem, maga a földgolyó erősítse meg, hogy így van:

Hogy még ami meg is roppantott, fel is röppentett.

Hogy még ami túl kemény is volt, abban azért remény is volt.

Hogy még ami kiakasztott, meg az sem akasztott.

Hogy örökké egymáshoz vagyunk láncolva, győzelmesen.

Nem azért, mert sosem szenvedünk többet vereséget,

hanem mert többé nem vetjük el a megosztottság magvait.

A szentírás arra biztat, képzeljük el,

hogy ki-ki az ő szőlője és fügefája alatt nyugszik,

és senki meg nem rettenti őket.

Ha mindannyian megtesszük, amit ma meg kell,

a győzelem nem a katonáink szívében,

hanem az újonnan épült hidak ívében

rejlik.

Ez az ígéret kell itt,

ez a domb, amelyet meg kell másznunk,

csak mernünk kell.

Mert amerikainak lenni nem csak a büszke örökségünk.

Ez a múltunk, amit kijavítani is kötelességünk.

Láttuk az erőt, amely összezúzta volna a nemzetünket,

amikor összehúzni kellett volna.

Elpusztította volna az országunkat a demokrácia felfüggesztésével.

És kis híján sikerrel is járt.

De ha időről időre fel is lehet függeszteni a demokráciát,

végleg legyőzni soha nem lehet.

Bízunk ebben az igazságban, mély hittel,

mert míg mi a jövőre figyelünk, a történelem minket figyel.

Ez az igazság helyrehozásának kora.

Ettől tartottunk az eleitől fogva.

Nem éreztük késznek magunkat arra,

hogy örökül kapjuk e rémisztő órát,

de amit találtunk benne, erőt adott

egy új fejezet megírásához,

amely reményt és nevetést kínálhat nekünk.

Így noha nemrég még azt kérdeztük,

„Hogyan is győzedelmeskedhetnénk a katasztrófa felett?”,

most bátran mondjuk,

„Hogyan is győzedelmeskedhetne felettünk a katasztrófa?”

Nem térünk vissza ahhoz, ami elmúlt, csak afelé megyünk, ami jó, ha lesz:

Egy ország, mely sebesült, de él, melegszívű, de merész, szabad és szeles.

Nem térít el és nem zavar meg a megfélemlítés,

mert tudjuk, a tétlenségünket és tehetetlenségünket

továbbörökítenénk a következő generációnak.

A mi ökörségünk lesz az ő örökségük.

De egy dolog biztos:

Ha keverjük a kegyelmet a képességgel,

a képességet a békességgel,

a szeretetet adjuk örökül, és gyermekeink jövője

megtelik fényességgel.

Hagyjunk egy jobb országot magunk mögött, mint amilyet mi kaptunk.

Bronzszínű kezem

a mellkasomra teszem:

e feljajdult világ feljavult lesz általunk.

Felemelkedünk a nyugat aranyló dombjairól.

Felemelkedünk a szélfútta északkeleten, ahol őseink először forradalmat szítottak.

Felemelkedünk a közép-nyugat tavaktól szegélyezett államaiból.

Felemelkedünk a nap perzselte délről.

És építünk, békítünk és szépítünk.

Nemzetünk minden ismert zugában,

az országunkként ismert hely minden sarkában,

a népünk, sokszínű és gyönyörű,

talpra áll majd, ütésektől gyötörten, de gyönyörűen.

Ha eljön a nap, kilépünk a homályból,

izzva és bízva.

Szabadságtól borul virágba a hajnal.

Hiszen mindig ott a fény,

már ha elég bátrak vagyunk látni.

Már ha elég bátrak vagyunk azzá válni.

(Kovács Bálint fordítása)