Én csak egy filmkritikus vagyok, nem foglalkozom politikával.

Magyarországon ez a mondat hosszú agóniát követően 2021-ben kiszenvedett, és egy sötét, de majdnem töküres moziteremben kilehelte lelkét. 2021 az az év, amikor már egy, a magyar filmek egy évét bemutató elemzés legfőbb témája is a Fidesz kampánya kell hogy legyen, hiszen a Fidesz kampányának megsegítésére használt nagyjátékfilm, a kormánypárt legfőbb mumusának kikiáltott Gyurcsány Ferenc lejáratását és bizonyítatlan rágalmakkal való megvádolását célzó ElkXrtuk lett az év legnézettebb magyar filmje. És még csak azt se lehet mondani, hogy erről elsősorban az ingyenes, politikusok által is hirdetetett, politikai szimpátiarendezvényként megszervezett vetítések tehetnek, bár tény, hogy ennek is szerepe volt a győzelemben: míg ez a film valamivel több mint 130 ezer nézője révén 188 millió forint bevételt hozott, addig a toplista második helyezettje, a Nagykarácsony 120 ezernél valamivel több nézőjével termelt 197 millió forintot. Azaz utóbbira a reális, 1755 forintos átlagos jegyár jön ki, míg a propagandafilm esetében 1549 forintra húzták le az átlagárat a nyomott árú vagy ingyenes vetítések.

Nagykarácsony

InterCom

Az egész évre a bélyegét rányomó eredmény legfőbb oka alighanem a puszta politikai hisztéria lehetett, hiszen ha ahhoz hozzá is szoktunk, hogy a Youtube-on még a gyerekmesét és a halálmetált is megszakítja a Gyurcsány-show, az azért – hála a jó égnek – egyelőre még elég szokatlan, hogy jelenleg is aktív, sőt a választási kampányban minden második plakáthelyen ott fenekedő politikusról készül lejárató nagyjátékfilm kerüljön a mozikba. És hát az ElkXrtuk volt a rendszerváltás óta az első olyan magyar film, amely olyan marketinget kapott, amilyet bármilyen riválisa is megérdemelne: több ezer cikk szólt róla a magyar sajtóban, még ha nem is épp azért, amiért mondjuk Enyedi Ildikó cannes-i szerepléséről számoltak be a lapok.

Kálomista Gábor (vörös ingben) a díszbemutatón

Túry Gergely

Mindennél viszont voltak sokkal aggasztóbb összetevői is a filmként egyébként unalmas, érdektelen és közepesen ügyetlen Gyurcsány-gyalázás diadalmenetének. A jelentős kormányzati hátszelet magáénak tudó Kálomista Gábor producer már jóval a film bemutatása előtt fenyegetésekkel felérő, és nem mellesleg minden tényszerűségre fittyet hányó nyilatkozatokat tett a mozikról, már előre leszögezve, hogy azok politikai befolyásoltság miatt nem lesznek majd hajlandóak játszani a filmjét. A rágalomhadjárat bejött, a Covid által már úgyis a szakadék szélén táncoló mozik úgy érezték, lépéskényszerbe kerültek, és valóban súlyán felül kezdték kezelni a filmet, hiába derült ki, hogy Kálomista még akkor is azt állította, hogy diszkriminálják, amikor a háttérben valójában már megszületett a megállapodás a multiplex-mozikkal a neki kedvező játszási rendről.

És ehhez jött még hozzá pár olyan, demokráciákban máshol alighanem elképzelhetetlennek tetsző húzás, mint amikor Navracsics Tibor fideszes politikus nyilvánosan kérte számon az apró tapolcai mozit, hogy mégis miért nem játsszák a filmet. Ironikus, még ha az ember nem is igen tud nevetni rajta, hogy végül Kálomistának részben igaza lett:

valóban politikai okok játszottak közre abban, hogy játsszák-e a mozik az ElkXrtukat, csak épp nem az ellenzéki, hanem a fideszes politikusok éltek elfogadhatatlan módszerekkel.

Dobó Kata és a pápa

Az egyablakos magyar filmtámogatási rendszer révén kizárólag egy kormánytól teljesen függetlennek nem nevezhető bizottság dönt arról, hogy egy film elkészülhet-e, mert ha a bizottság nemmel szavaz egy filmtervre, onnantól az a film a kívánt minőségben és formában nem készülhet el Magyarországon, és jóval fapadosabb körülmények között is hihetetlen erőfeszítések kellenek hozzá. A rendszer működése tehát korántsem csak abban mutatkozik meg, hogy milyen filmek készülnek el, hanem abban is, hogy milyenek nem, és egyre több az olyan rendező, akinek mellőzése érthetetlennek, akár indokolatlannak is tűnik.

Toxikoma

Vertigo Média / Toxikoma / Gordon Eszter

Közülük a leghangosabb 2021-ben Herendi Gábor volt: ő azt állítja, noha ő készítette el az elmúlt évtizedek messze legnézettebb, mind anyagilag, mind szakmailag elismert filmjeit, sokadik filmtervét dobja vissza a rendszer, és állítása szerint közölték is vele, ennek oka az, hogy a kormánnyal szemben szólalt fel a Színház- és Filmművészeti Egyetem (SZFE) állami einstandja során. De ott van az egyik legismertebb, legtöbb díjjal elismert Szász János is, aki az országot is elhagyta, részben hasonló okokból.

Dobó Kata rendez

A rendszer a másik irányból is okoz néha érthetetlen helyzeteket. Például Dobó Kata esetében, aki már első filmjét is csak kiskapuzással rendezhette meg: mivel semmiféle rendezői tapasztalat nem volt mögötte, egy „technikai rendezővel” együtt készítette el a Kölcsönlakást, amelyről ritka egyhangú szakmai konszenzus mondta ki, hogy nézhetetlen és értékelhetetlen, és nézettsége sem volt kiemelkedő (150 ezer néző szemben mondjuk a Herendi-féle Valami Amerika 529 ezres eredményével). Ennek ellenére Dobó újra lehetőséget kapott, és ezúttal már másfél milliárd forint közpénzből rendezhette meg az El a kezekkel a Papámtól! című gyerekfilmet – amely mindössze 31 ezer nézőt érdekelt december eleji bemutatása óta, 48,5 milliós bevételt és negatív sajtóvisszhangot gyűjtött be. (Adataink a Filmforgalmazók.hu 2022. január 2-án megjelent összesítéséből származnak.)

Eperjes Károly instruál

Szabó Adrienn

De lehetőséghez jutott rendezőként Eperjes Károly is, aki eljátszhatta „a magyar Jézus Krisztus” szerepét a Magyar Passió című, 800 milliós költségvetésű filmben: Eperjes maga mondta el a film sajtóvetítésén, hogy valakik „megsürgették” a film elkészítését, hogy a kormány presztízsrendezvényén, az Eucharisztikus Kongresszuson vetíthessenek belőle Ferenc pápának. Mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy a hatalom igényeket támaszt, mikorra készüljön el egy játékfilm.

Elérhetetlen álomhatár

De hogy a legkevésbé sem volt jó éve a magyar filmnek 2021-ben, arról nem csak a politika tehet, még ha igazán igyekeztek is országunk vezetői. Természetesen tragikus hatása volt annak is, hogy a járvány miatt májusig zárva volt az ország összes mozija, és egy ideig még utána is csak korlátozásokkal lehetett mozizni. Ez meglátszik a filmek össznézettségén is: a 21, moziban is bemutatott, nézettségi adatokat is közlő nagyjátékfilmre

összesen alig több mint félmillióan váltottak jegyet, és ennek hihetetlenül nagy része, 70 százaléka összesen három filmnek köszönhető:

az ElkXrtuknak, a Nagykarácsonynak és a 103 ezer nézőt vonzó Toxikomának. Összehasonlításul: az elmúlt időszak legsikeresebb évében, 2017-ben 1 millió nézőt érdekeltek magyar filmek (igaz, ebben kis részben megjelentek a dokumentum- vagy természetfilmek, a régi, de újra moziba került és az előző évben bemutatott, de 2017-ben is bevételt termelő filmek is). Hozzá kell ugyanakkor tenni, hogy ha – némi jóindulattal – feltételezzük, hogy arányaiban ugyanannyian moziztak volna januártól májusig, ha nyitva lettek volna a mozik, egy jóval kevésbé gyászos számot becsülhetnénk.

Éden

Mythberg Films

A becslés már csak azért sem lenne feltétlenül légből kapott, mert a zárás nem egyszerűen csak kieső bevételeket jelentett, de azt is, hogy rengeteg magyar filmet kellett jóval kevesebb idő alatt bemutatni: többször volt olyan hét, amikor egyszerre került moziba két magyar film, noha jellemző, hogy a hazai versenyzők eleve kisebb eséllyel indulnak a jóval ismertebb – és kevesebb előítélettel övezett – külföldiekkel szemben, így feltételezhető, hogy az egyszerre bemutatott magyar premierek egymástól vontak el nézőket.

Legjobb tudomásom szerint

Budapest Film

Mindenesetre ha a létező összes nehezítő körülményt beszámítjuk, akkor is egészen siralmas nézettségi adatok születtek idén. Kocsis Ágnes nagyszerű, szép és különleges filmje, az Éden összesen 1106 nézőt vonzott a moziba, Gothár Péter új rendezése, a Hét kis véletlen 860-at (mindkettőt a mozik nyitásakor mutatták be, amikor a multiplexek még zárva tartottak, és rengetegen féltek még moziba menni), az év legutolsó magyar filmje, a kizárólag pozitív kritikákat kapott, egy nemi erőszak utóéletét bemutató Legjobb tudomásom szerint is mindössze 1714 nézőnél tart, és a legutóbbi hétvége 150-es nézőszáma alapján egyelőre nincs nagy ok reménykedni a hatalmas előrelépésben sem.

A bemutatott nagyjátékfilmek több mint fele (tizenegy) nem érte el a 10 ezer nézőt, kilenc az 5 ezret, öt pedig a 3 ezret sem.

A 100 ezres nézettséget, amely egyébként még mindig nem jelent kiugró sikert, de hagyományosan ezt tekintik legalább jó eredménynek, kizárólag a már említett három film érte el, a többi a közelébe sem ért: ezeken kívül még 50 ezret közelítő film sem volt a mozikban, nagy lemaradás után A feleségem története, a Post Mortem és az El a kezekkel a Papámtól! rendelkezik 30 ezer körüli nézőszámokkal. A kommerszebb, közönségsikernek szánt filmek közül a fociultra és a cigány lány szerelméről szóló vígjáték, a Becsúszó szerelem kevesebb mint 11 ezer, a sztáríró és a reklámguru macska-egér játékát és persze szerelmét bemutató Így vagy tökéletes 20 ezer nézőt érdekelt.

A feleségem története

Úgy tűnik, a magyar film szenvedte meg a legjobban a járványt: noha a hollywoodi blockbusterekre mostanra már gyakorlatilag ugyanannyian ülnek be, mint a járvány előtt – az év legnézettebb filmje a decemberben bemutatott Pókember: Nincs hazaút lett, január 2-áig 460 ezer nézővel –, a magyar filmek esetében látványosabb az érdektelenség.

Férjek és feleségek

Egy olyan trend bontakozik ki a magyar film elmúlt évét végignézve, amelynek örülni is lehet: 2021-ben kifejezetten sok olyan filmet mutattak be, amelyben az évszázados, nemzetközi megszokásokkal szemben

kifejezetten hangsúlyosan, a férfiakéval minimum egyenrangúan jelen volt a női szemszög: ez csaknem a filmek feléről elmondható,

és a sztereotípiákkal ellentétben ezeknek több mint felét férfi rendezte (azaz egyrészt persze nem feltétlenül lesz női szemszögű egy nő által rendezett film, ahogy természetesen a férfiak sem csak macsó filmeket rendeznek). Érdekes jelenség, hogy Magyarországon a nemi szerepek elmúlt években történő újraértékelése nem egyszerűen úgy zajlik, hogy nagyobb teret kapnak a „női történetek”: kevés olyan filmet mutattak be, amely elsősorban egy nő történetén keresztül mutatott be egy történetet (ilyen csak az Éden és A legjobb dolgokon bőgni kell volt), viszont kifejezetten sokszor törték meg azt a szokást, hogy a filmek a férfi szempontja felé billennének el. Jó példa erre a Legjobb tudomásom szerint, amelyben érzékenyen, hangsúlyosan és okosan mutatják be a megerőszakolt nő sorsát, de a (férfi) rendezőpáros mégis a férj szemszögén, a férj – mondjuk úgy – hibáin keresztül mutatja meg, mit él át ilyenkor egy nő. Vagy ott a két közönségfilm, az Így vagy tökéletes és a Becsúszó szerelem, amelyek bár egy férfit jelölnek ki főhősül, ez nem jelenti azt, hogy a férfi gyarlóságai és a nő rátermettsége miatt ne lehetne könnyebb az azonosulás a női főhőssel.

Laokoon Filmgroup / A legjobb dolgokon bőgni kell

De volt olyan film is, amelynek egyes epizódjaiban férfiak, másokban épp olyan súlyos és megrendítő történeteket hordozó nők voltak a főszereplők (Rengeteg – Mindenhol látlak, Evolúció), vagy ott volt Enyedi Ildikó új filmje, A feleségem története, amely egy férfi szemszögén keresztül bár, de épp azt mutatta meg, mennyire nehéz az élet, ha a két nem képviselői nem értik meg egymást, és mennyivel egyszerűbb lenne minden, ha igen.

A feminizmus az a radikális eszme, amely szerint a nő is ember

– mondta pár évtizede Marie Shear, és úgy tűnik, a magyar film inkább így képviseli a feminizmust, nem pedig a specifikusan női történetek előtérbe tolásával. De hogy a magyar film jelentős részére ilyen vagy olyan formában, de jellemző a feminizmus, mindenképp kijelenthető, és ez pár éve még nem volt így.

Evolúció

Ez egy bűnös hely, ez egy bűnös város

Ezen kívül másban nemigen változtak a trendek. Továbbra is jellemzi a magyar filmet az a mind eszmei, mind anyagi értelemben tökéletesen érthetetlen és káros hozzáállás, hogy a Nemzeti Filmintézet százmilliókat, akár milliárdokat ad egy filmre, de arra már magasról tesz, hogy ezek a filmek el is jutnak-e a nézőkhöz, és nevetséges, gyakorlatilag láthatatlan összegekkel támogatja a marketinget, de a marketingstratégiáról sincs semmiféle elképzelése vagy elvárása.

Tobi színei

Táborosi András

És továbbra is igaz, hogy a magyar filmipar a nagyjátékfilmen kívül is nagyokat tud dobni: idén is több kiváló, fontos és aktuális kérdésekre reflektáló dokumentumfilm készült,

sőt az év egyik, ha nem a legjobb filmje is dokumentumfilm: ez egy transznemű kamasz életét bemutató Tobi színei.

Eközben más műfajokban is születnek nagyszerű, a világ fontos fesztiváljain is díjakkal elhalmozott produkciók, mint például a Vadlovak – Hortobágyi mese című, csodálatos természetfilm.

Vadlovak

Szilágyi Attila / Mozinet

A világ filmiparát felforgató streamingnek egyelőre nincs nagy hatása a magyar filmre: mindössze egy film volt, amelyet a mozik megkerülésével, rögtön az HBO GO-n mutattak be (a Rengeteg – Mindenhol látlak), de a kezdeményezés sikeréről nem adtak ki információkat. Az alkotók, a producerek és a Filmintézet továbbra sem igen használják a streaminget arra, hogy miután pár száz vagy pár ezer nézővel kifut a moziból egy-egy magyar film, új életet kezdhessen egy másik közönségréteggel: voltak ilyen próbálkozások, de ezek csendben elhaltak vagy igen csekély érdeklődés mellett homályban maradtak. A már említett Herendi Gábor próbálkozott ezzel a módszerrel egy független rövidfilmmel, a Bűnös várossal, valamint egy szintén rendszerfüggetlenül, magánpénzből készült film, a Mentés másképp épített (aránylag) komolyabb, és az alkotók elmondása szerint sikeres kampányt az online megvásárolható filmre. Pedig a filmipart elnézve nyilvánvalónak tűnik, hogy a streaming jelentheti a korántsem szárnyaló magyar film egyik túlélési esélyét, ehhez azonban a jelenleginél jóval komolyabb elképzelésekre van szükség magyar részről is – mert több film, például a mozikból túl hamar kifutott Éden például elérhető a Netflixen.

Post mortem

Szupermodern Filmstúdió/Szvacsek Attila

Csakhogy a magyar filmről döntő testületek jelenleg egészen másfajta gondolatokkal vannak elfoglalva. Például hogy mindenki, aki valamiért is kedves a kormánynak, lehetőséghez jusson, és ha csak lehet, minél inkább elhallgassák azt, aki olyan csúf ügyekbe üti az orrát, mint az SZFE átalakítása elleni mozgalmak (emlékezetes, amikor kikerült a Filmintézet fesztiváljának programjából a transzneműségről szóló Tobi színei, egy másik fesztiválról a szivárványcsaládokról szóló Anyáim története, vagy amikor két magyar film nyert Ezüst Medve-díjat a Berlinalén, de a Filmintézet csak az államilag támogatott film sikeréről volt hajlandó beszámolni). Vagy hogy az említett FreeSZFE-hez köthető, világszinten elismert alkotók helyett olyan filmeknek adjanak valójában értelmetlen „elismeréseket”, amelyeknek az új SZFE-ben nagy szerepet vállaló Lajos Tamás a producere, és még akkor is az ő filmjét, a Post Mortemet nevezzék Oscar-díjra, ha minden, akár csak egy kicsit a filmhez értő szakember számára egyértelmű volt, a rendkívül gyenge film már az első rostán ki fog esni (ez így is történt).

Amíg ez így van, addig nem csak 2021 lesz – metaforikusan vagy szó szerint – az ElkXrtuk éve.

Nehéz innen felállni, pedig nem kellene hozzá sok: hogy csak a művészi szempontok érvényesüljenek a magyar filmiparban. De jelenleg pont ez tűnik a leginkább megugorhatatlan feltételnek.