Vannak filmek, amelyek körülírják, milyen az, ha valaki nem találja a helyét a többiek között a világban, és úgy érzi, akármit is tesz, ő képtelen ugyanolyan könnyedén és otthonosan mozogni az életben, mint a többiek. És vannak filmek, igaz, elég kevés, amelyek átélhetővé, húsbavágóan közelivé teszik ezt az érzést. Ilyen film volt a téma talán felülmúlhatatlan mesterműve, a Testről és lélekről, és ilyen most Kocsis Ágnes hosszú-hosszú szünet után leforgatott harmadik filmje, az Éden is.

A filmről az ember egy percig sem gondolja azt, hogy sci-fi lenne, hiába jár benne az ismeretlenül modern, jövőbelinek tűnő városban is űrhajósokat idéző szkafanderben a főszereplő, hiába kísérleteznek tudósok az agyával és a testével, hiába költöznek egy ponton sivatagi kapszulákba a szereplők. Nem: az első perctől egyértelmű, hogy nem egy tudományos-fantasztikus cybervilágban, hanem egy ennél mindannyiunkhoz sokkal közelibb, ismerősebb és emberibb helyen járunk.

A főszereplő elméjében, vagy ha úgy tetszik, lelkében.

Mythberg Films

Ő maga az összes kopár, szürke, fémes, üres szoba, ahol a film játszódik, a sok személytelen, lélektelen, falakkal leválasztott külső tér, az átlátszó, mégis végzetesen kemény üvegnek ütköző madár, a fémszálakból hajtogatott szobrok és dísztárgyak, a régóta üres akvárium a szobában, de még a zúgó, zörgő, vonyító, sípoló hangok is, amelyek beszűrődnek a szobába. Ő minden ebben a filmben: ezek nem a díszletek, a helyszínek és a hangkulissza, hanem a főszereplő, Éva érzéseit, tapasztalatait vagy általában az életét jelképező szimbólumok.

És persze dehogynem, díszletek, helyszínek és hangkulissza is, épp ettől olyan nagyszerű az Éden: hogy Kocsis Ágnes egyike azon keveseknek, akik többre használják a filmet mint formát annál, hogy elmondjanak egy történetet, épp úgy, ahogy regényben, színházban vagy képregényben is el lehetne mondani. Ő kihasználja az összes lehetőséget, amit ez a művészeti ág adni képes, és éppúgy fogalmaz képekkel, színekkel, zörejekkel, mint szavakkal. Nemcsak mondatokkal közöl fontos dolgokat, hanem mindennel, ami az adott pillanatban épp érzékelhető a filmben, és nemcsak a közvetlenül, primer módon érzelmek átadására képes dolgokkal – hangsúlyokkal, cselekvésekkel, szöveggel – teremt hangulatokat és atmoszférát, hanem minden más lehetséges módon is.

Ezért van az, hogy a bő két és fél órás film az elsőtől az utolsó percig olyan, mint egy megbonthatatlan, szokatlanul egységes monumentum; mintha tényleg végig egyetlen ember létezését éreztük volna át, és nem tudnánk külön csak a körméről, a hajáról vagy a bal lapockájáról beszélni, hiszen azok önmagukban nem is értelmezhetőek, nem mondanak el semmit a nagy egészről. (Ami ugyanakkor nem jelenti azt, hogy ne tett volna jót a filmnek egy kicsivel feszesebb játékidő, mert van, hogy egyes részek már nem tudnak újat adni a korábbiakhoz képest.)

Már az alapötlet is remek metafora arról az akár egy egész életet meghatározó érzésről, amikor az ember teljességgel kívülállónak érzi magát, úgy érzi, mintha sem őt nem értené senki úgy, ahogy kellene, és ő sem érti valamiért a többieket igazán, mintha a magánya megváltoztathatatlan, kilátástalan állapot lenne, és minderre sem érthető magyarázat, sem elérhető ellenszer nem lenne.

Éva egész egyszerűen súlyosan allergiás mindenre: az elektromosságra, a műanyagra, a vegyszerekre, a rádióhullámokra és a szennyeződésekre, azaz a teljes külvilágra.

Így képtelen megmaradni, életben maradni egy hermetikusan lezárt, gondosan veszélytelenített gubón kívül. Csak amíg a legtöbb embernél ez a gubó valahol belül van, és kívül csak az illemtudó mosoly meg a szokottnál egy hangyányival bizonytalanabb mozgás látszik, addig Éva esetében egy nyersbetonból és fémből álló, gondosan szigetelt lakásról van szó, meg a szkafanderről, ha néha mégis muszáj kimozdulnia otthonról, például a laborba, ahol tudósok kísérleteznek rajta, vagy a bíróságra, hogy a lakásával szemközt antennákat állító távközlési cég bizonyíthassa – ha tudja –, hogy valójában csak pszichés gyökere van a betegségnek, nem tényleges rádióhullám-allergiáról. Így kerül a képbe a másik főszereplő, András, a pszichiáter, aki eleinte ezt a kérdést próbálja Évával együtt megválaszolni, később pedig saját érdeklődéséből és fokozatosan kialakuló felelősségérzetéből, sőt talán emberi vonzalomból is közel marad a nőhöz, ezzel egyébként féltékennyé téve az őt addig egyedül ellátó, kettejük kapcsolatára és saját önfeláldozására valami egészségtelen birtokosi viszonyként tekintő Gyurit, Éva testvérét.

Mythberg Films

Éva (a horvát Lana Barić) és András (a belga Daan Stuyven) remekül megírt, a felszínen szokatlannak tűnő téma ellenére nagyon is hétköznapi nyelvű párbeszédeiben persze megint csak nem a sztori praktikus kérdései a legfontosabbak; ezek sokkal inkább a magányról, az egyedüllét és az ellene való tehetetlenség elviselhetetlenségéről és természetéről szólnak, egyúttal az intimitásra való kétségbeesett vágyról; a film egyik legjobb párbeszéde, amelyben gyakorlatilag egy poénból derül ki, mennyivel többet is jelent az intimitás annak, aki híján van, mint amire először gondolnánk: „Az intimitás, az magának szex?”, pirít rá a szavait félreértő Andrásra Éva egy ponton.

Mert egyébként a közel sem könnyed téma ellenére a filmben van humor, úgy szóban, mint képekben is, hiszen Kocsis kihasználja, a szélsőséges érzelmek néha akár abszurdnak is tűnhetnek. (Viszont akármilyen jól megírtak is a párbeszédek, és akármilyen jók, hitelesek és átéltek is a szinkronhangok – Für Anikó és Kardos Róbert –, a magyarok közt más nyelven beszélő színészek jelensége önmagában is zavaró, és paradox módon az is, mennyire nagyszerűen végzi a munkáját Für Anikó, mert ettől folyamatosan ő lebeg a szemünk előtt, és egy ennyire lelki bevonódást igénylő filmben már ennyi elidegenítés is nagyon rosszul jön.) És persze Kocsis Ágnes sem akarja soha, hogy a sztori túlzottan átvegye az irányítást, így szerencsére nem az kerül előtérbe, hogy kiderüljön, mentális vagy fizikai betegségről van szó; sokkal inkább az fontos ebben a szálban, hogy Éva életében tulajdonképpen mindegy a válasz, az életét így is, úgy is tönkreteszi.

Barić és Stuyven minden pillanatban átélt, a nő esetében a visszafogottságukban finom humorral átszőtt rezdülésekre és a szélsőségességükben is emberinek maradó jelenetekre, a férfi esetében pedig a távolságtartás lassúnál is lassabb feloldódására építő játéka mellett ugyanakkor tanulmányt lehetne írni arról, milyen mesterien és okosan építi fel Kocsis Ágnes rendező, Tóth Widamon Máté operatőr, Vinnai Petra látványtervező és a hangtervezők a szimbólumokat: végig lehetne menni minden egyes jeleneten, egyesével leírva, hogyan fejezik ki különféle jelképek mindazt, ami fontos a filmben. Hogyan jelképezi az üres akvárium és az ahhoz túlzottan is hasonlító üvegfalú szoba Éva életének sivárságát, és hogyan kerül bele mégis egy élőlény, egy teknős, amikor talán belülről felmelegszik egy kicsit Éva is. Hogyan képtelen betörni az élet, egy kismadár Éva lezárt ablakán, ugyanúgy, ahogy ő kitörni képtelen onnan: mindkét próbálkozás egyformán életveszélyes. Hogyan készül el végül a folyamatosan bütykölt, nagy, fém emberszobor Éva keze között, amikor végre kiépül a bizalmas kapcsolata a pszichiáterrel, vagy hogyan próbál Éva magában érzelmeket ébreszteni a zene által, amelyet a szomszédja játszik le, és amelyet csak egy vastag falon keresztül megszűrve tud magához közel engedni – és így tovább, egészen a minden sablont messziről kerülő, a film korábbi részeihez hasonlóan minden didaktikus, egyértelmű és elvágólagos választ elutasító, gyönyörű és egy utolsó nagy gyomrost adó végig.

Mythberg Films

És eközben Kocsis megismétli előző filmje, a Pál Adrienn térhasználatának bravúrját, csak pont az ellenkező előjellel: mindkétszer egész egyszerűen csak eleve ott lévő, budapesti vagy más magyarországi helyszíneken forgatott, csak épp akkor kizárólag olyan helyszíneket talált, amelyek mintha három évtizeddel visszaröpítettek volna az időben, most meg kizárólag a város legfuturisztikusabb tereit veszi fel, a 4-es metró állomásaitól kezdve modern irodaházakon át a Bálnáig.

Ami egyébként talán épp olyan fontos jelkép a filmben, mint a többi szimbólum, csak ez nem Éva életéről árulkodik, hanem Kocsis Ágnes „munkamódszeréről”: csupa olyasmit pásztáz a kamerája, amit mi is ismerünk, ami ott van az orrunk előtt, de mindezt olyan újszerű nézőpontból, olyan egyéni látásmóddal mutatja meg, hogy mégis teljesen megdöbbent a végeredmény, amely arra késztet, hogy mi is máshogyan nézzünk ugyanarra. És ezzel persze a városi terekről is beszélek. De az egész filmről is.

A film világpremierjét még tavaly tartották a Rotterdami Filmfesztiválon, de a mozibemutató a járvány miatt mostanra csúszott; az Éden május 27. óta látható a mozikban. Tavalyi interjúnk Kocsis Ágnes rendezővel ide kattintva olvasható:

Kocsis Ágnes: Az, hogy tönkretesszük a Földet, hatással van a kapcsolatainkra is

Úgy volt, hogy Kocsis Ágnes következő mozifilmjét, az Édent a rotterdami világpremier után nálunk is bemutatják tavasszal. A világjárvány azonban, mint minden más területen, itt is keresztülhúzta a számításokat. Pedig talán minden korábbinál aktuálisabb mindaz, amit a film érint: az elmagányosodás, az elmélyült koncentrációra való képességünk fokozatos elvesztése, a környezet, amelyet mi tettünk a saját magunk számára ellenséggé.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: