Enyedi Ildikó új műve, A feleségem története nem film, hanem tánc:

hosszú, lassú, néha mégis szenvedélyes, kiszámíthatatlan és érzéki tánc, amelyben a férfi és a nő a zene ritmusára hol közelebb kerül egymáshoz, hol távolabb sodródik, hol összekapaszkodik, hol pedig csattanva összeütközik.

Noha a Testről és lélekről rendezője, Enyedi Ildikó ezúttal regényadaptációt készített – Füst Milán azonos című regényéből, amelyet már évtizedek óta meg akart filmesíteni, ő maga írt forgatókönyvet –, a film nem elsősorban egy történetet akar átadni, nem arról szól, hogyan veszi feleségül a holland hajóskapitány, Störr Jakab a finom francia hölgyet, Lizzyt, hogyan próbálja kideríteni, valóban megcsalja-e, ahogy azt az elejétől fogva gyanítja, és még csak nem is azokról a viharokról szól, amelyek Störr kapitányt a háborgó óceánok mellett már az otthonában is üldözik. Hanem arról, hogy miért ilyen érthetetlen, megfejthetetlen érzés a szerelem, miért nem hagyja, hogy a máskor mindig racionális, épeszű ember továbbra is józanul, belátással élhesse az életét.

És hogy miért nincsenek válaszok ezekre a kérdésekre, meg hogy nemcsak az a baj, amiről Tóth Árpád írt, hogy két ember talán sose találja meg az utat lélektől lélekig, hanem hogy ha még sikerült is megtalálni, akkor is olyan kanyargós, göröngyös és meredek, hogy alig lehet követni az ösvényt.

Enyedi már a könyv alaphangvételét is úgy változtatta meg, hogy a beavatkozás ne legyen drasztikus, mégis alapvetően rendezze át a viszonyokat: az ő Störr kapitánya nem dúvad, nem haragvó, kemény macsó, hanem érzékeny, bizonytalan, sőt sok tekintetben a sztereotip férfiképtől távol álló ember. (Füst Milán regényében ezzel szemben az első érzés, ami elhangzik Störr szájából, az indulat, az első dolog, amivel jellemzi magát, hogy olyan óriás, aki ha ráköp egy kisebb emberre, az meghal.) Enyedi Störr kapitánya afféle csendes, jóságos apafigura a matrózai számára, aki kívülről, elnéző mosollyal szemléli a hajó férfivilágának férfijátékait. És ez nagyon fontos változtatás, mert így két, minden tekintetben egyenrangú fél vesz részt a kapcsolatban, amelynek tétje nem a leigázás, a birtoklás.

Enyedi másik változtatása, hogy már a kiindulásba beleírja azt a kiismerhetetlen misztikumot, ami aztán az egész filmet jellemzi majd: az ő forgatókönyvében Störr nem egyszerűen megismerkedik a nővel, akit később feleségül vesz, hanem mivel azt hallja, a „tengerészbetegségre” az orvosság az, ha van kihez hazamenni a tengerről, egy kávézóban kijelenti, feleségül veszi az első nőt, aki belép az ajtón. Enyedi ugyanakkor nem mutatja meg egyértelműen, vajon valóban Lizzy-e az, aki elsőként belép a kapun, vagy netán Störr csak őt akarta észrevenni; nem akarja elárulni, mi az, ami egymás mellé sodorja ezt a két embert. Hogy mi az az erő, ami a hatalmas táncparketten pont ezt a férfit viszi pont ez elé a nő elé, hogy meghajoljon előtte, és a kezéért nyúljon.

Akármi is az, ahogy a két kéz összeér, onnantól örökké tart a tánc; ahogy a film legutolsó jelenetéből kiderül, még tovább is, mint az élet, még akkor is hallani a cipő kopogását a parketten, amikor a láb gazdája már nincs is ott. A hét fejezetre osztott film hét tétel a zenéből, amely vezeti a két táncos lépteit: Lizzy és Störr lassan, fokozatosan találnak egymásra, és ugyanilyen lassan, fokozatosan távolodnak is el egymástól, hogy aztán hol sikerüljön visszatalálni oda, ahol a két test melegének épp jó a hőfoka, hol pedig nem.

És mind Enyedi, mind a két színész csodálatosan mutatja meg ennek a hol szép, hol fájdalmas táncnak minden lépését. Gyönyörű, ahogy Léa Seydoux (Lizzy) és Gijs Naber (Störr) arcán folyamatosan úgy kavarognak az érzelmek, mint az óceán felszínén a hab: érdekes, hogy noha alapvetően férfiszemszögű filmről van szó – a cselekmény szintjén Lizzyt kizárólag Störr szemüvegén keresztül látjuk –, az érzelmek miatt mégis egyértelmű, hogy a filmben a nő az aktív fél, mert Seydoux arca folyamatosan feladványokat ad, folyamatosan cselekvésre sarkall, rejtélyességével mintha állandóan mondana valamit, és a színésznő ezt úgy teszi, hogy nemcsak Störr kapitány, de minden néző is eleped, hogy megérthesse az érthetetlent.

Naber arca sokkal gyermekibb nyíltságról árulkodik; nagyszerű, ahogy ellentétben partnerével, szinte érthető szavakká formálódik pusztán az arcjátéka is, ahogyan felesége rejtvényeit próbálja megfejteni arról, hogy akkor mit is jelent a nő számára a vágyott férfiasság, tényleg arra biztatja-e a másik, hogy csalja meg őt, vagy valamit teljesen félreért, és ugyanilyen, ezúttal félelmetes nyíltsággal gyűlik benne a kamera előtt másodpercek alatt annyi harag, ami egy hadseregnek is elég lenne egy sikeres hadjárathoz.

Noha Láng Imola látványtervező és Rév Marcell operatőr képei olyan erősek, hogy más helyzetben akár szavak, sőt színészek nélkül is hosszan el lehetne nézni őket, és már akkor is sokatmondóak lennének, de

ez a film Léa Seydoux és Gijs Naber arcán játszódik le.

Azon áll vagy bukik mindaz, amiről ez a film szól, hogy mikor mennyire sikerül a két főszereplőnek olvasnia ezekről az arcokról. Hogy sikerül-e megérteni, miért viselkedik, miért érez úgy a másik, ahogy, milyen válaszreakciót vár, és ezzel szemben milyen reakció tenné boldoggá, és így tovább. Sikerül-e valahogy észlelni azokat a finom fonalakat, amelyekből, mint a pók hálója, összeáll a szerelem két ember közt, és amelynek a legapróbb rezdülése is végzetes láncreakciókat indíthat el.

A feleségem története arról szól, hogy ez szinte sosem szokott sikerülni, mert olyan nehéz feladat, ami meghaladja a legtöbb ember tudását, mégis olyan kihívás, ami miatt, és talán csak emiatt, érdemes élni.

 

Enyedi mindezt nemcsak a színészek ihletett, koncentrált játékával mutatja meg, hanem mesteri képekkel is. Talán a legjobb, legizgalmasabb jelenet az egész, csaknem három órás filmben nem több, mint hogy Léa Seydoux lassan, nagyon lassan az íróasztal legszélére tol egy tintásüveget, majd leveri azt onnan, és persze közben kihívóan, ijedten, akaratosan, gyermekien, zsarnokian, fürkészően nézi Naber tanácstalan és önmaga cselekvőképtelenségétől egyre elborultabb arcát. Ebben az egyetlen gesztusban benne van az egész film, a játék, amit a főszereplők játszanak egymással: a határok feszegetése, az érzelmek folyamatos tesztelése, az irracionális cselekvés vágya. Az a tintatartó a szerelem, a két főszereplő pedig aktívan vagy passzívan, de végül eléri, hogy lezuhanjon az asztalról, és ripityára törjön.

A film problémája talán „civilnek” tűnhet az emelkedett téma mellett: a 170 perces játékidő, a regény cselekményének viszonylag szoros követése túl sok. Nem arról van szó, hogy nehezen lenne befogadható, mert olyan erős és egységes világa van a filmnek, amelyben jó elmerülni. Hanem a tárgyhoz, az arcokról leolvasható dolgokhoz kevésbé kapcsolódó, cselekményesebb részek néha ritmusproblémákhoz vezetnek, márpedig a táncban nagyon is fontos a ritmus: így nem tud olyan feszes lenni a film is, mint amilyen feszült a két főhős kapcsolata. Emellett, ha problémának talán nem is nevezhető, véleményesnek már igen az alapkoncepcióhoz való ragaszkodás is: Lizzyt, a feleséget valóban csak Störr szemszögéből látjuk, így valóban mindvégig rejtély marad jellemének egy része (noha Seydoux így is sokkal többet és sokkal átélhetőbben enged láttatni ebből a karakterből, mint Füst Milán). Tény, hogy ez illik a film misztikumához, és indokolt is a klasszikusabb fajta történetmesélési mód elvetése, ugyanakkor ez mégis hagyhat némi hiányérzetet a nézőben – még ha ezt az érzetet szándékosan is adja nekünk a film.

Enyedi Ildikó új műve, A feleségem története nem film, hanem tánc, amelynek a végén arra eszmélünk, valami nagyobb erő átvette a lábunk fölött az irányítást, és olyan helyekre jutottunk el a partnerünkkel, olyan mélyen ismertük meg egymást, ahogy azt előtte nem is mertük volna remélni. Úgy sétálunk vissza utána a parkett szélére, hogy azon gondolkodunk, ki hitte volna, ennyi mindent el lehet mondani szavak nélkül is arról a helyről, ahol a szavak úgyis elveszítik a jelentésüket, és amelyről kevesen tudnak úgy beszélni, mint Enyedi Ildikó.

A feleségem történetét cannes-i bemutatója után Magyarországon először a Cinefest Miskolci Nemzetközi Filmfesztiválon vetítették, de szeptember 23-ától országosan is mozikba kerül.

Még több kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: