A színházba csak belehalni érdemes,

de ez a mondat csak akkor igaz, ha nem a nézőről, hanem az előadóról van szó. Nincs annál súlyosabb pillanat a színházban, ha a néző azt érezheti: ami a színpadon történik, tényleg fontos annak, aki eljátssza. Nem csak úgy fontos, mint egy jó szerep, mint a következő munka a sorban, hanem úgy, hogy ha nem adhatná elő, kevesebb lenne az élete. Hogy azért adja elő, mert amit mond, az elő akar törni belőle, mint egy üvöltés vagy egy sóhaj, habitustól függően. Mert ha ő azt érzi, kevesebb lenne az élete az előadás nélkül, akkor szinte törvényszerű: a mi életünk több lesz tőle.

Ezért gondolom, hogy akár minden további, esztétikai alapú elemzés nélkül is figyelemre méltó lenne az a három performansz-színház, amelyet a Freeszfe első, erre a műfajra szakosodott osztályának hallgatói hoztak létre. A Freeszfe elvileg a kormány által „modellváltásra” kényszerített Színház- és Filmművészeti Egyetem szellemiségét viszi tovább – de ilyen osztály ott még nem volt. Hogy mit jelent a színház, kötőjel, performansz mint megnevezés, aligha fogja tudni bárki is egészen precízen meghatározni, de valami olyasmit: a személyességre és önéletrajzi elemekre vagy minimum annak látszatára épülő, az interaktivitástól, a közönséggel való együttműködéstől sem visszariadó, többnyire egyszemélyes, újabb színházi formákat kereső előadások. De mindegy is a definíció: be kell ülni rá, kicsit félretenni az elvárásokat (már ha az embernek nem épp az az elvárása, mint nekem, mert akkor stimmt), úgyis kiderül.

A képzésből eddig öt előadás született meg, hármat játszanak relatíve gyakran (a következő évfolyam összes előadása épp most, június 3-án és 4-én mutatkozik be a Freeszemlén a CEU Kerepesi úti kollégiumában): három erős bemutatkozást, három, a nőiségről is erősen szóló, de persze univerzális történetet.

Akkor tehát nem igaz

Kozma Zsófi Rebeka performansza, a Present imperfect a visszautasítások áriája, úgy emberileg, mint szakmailag. A keret tanóra, az elején névsorolvasás, hiszen mindenki, aki belép a terembe, fel kell, hogy írja a nevét a jelenléti ívre. Angol nyelvtanfolyam tíz játékos leckében – hiszen tulajdonképpen mennyire hasonlítanak a nyelvkönyvek furcsán lelketlen példamondatai a különféle visszautasító levelek furcsán lelketlen mondataihoz.

Sajnálattal értesítjük, hogy további sikereket kívánunk, és szívből reméljük, hogy ennek ellenére.

Petru Cojocaru / TESZT fesztivál

És milyen furcsán hasonlít mindez arra, amikor nem a szakma utasít vissza, hanem valaki, aki máshogy fontos. Illetve tényleg hasonlít? Hiszen az csak munka. Illetve hát a munka hiánya. És itt jön be rögtön a személyesség ereje: ha mindezt egy pályakezdő, pomponlány-ruhába öltözött, az egész színpadon egyedül lévő, minden rá nehezedő feladatot két apró vállon egyensúlyozni próbáló embertől halljuk, máris nem tűnik olyan semmiségnek pár visszautasítás. Pár tucat. Pár száz. Hány elutasítás fér bele huszon-harminc évbe, pláne, ha csak most indul az illető pályája? (Indul? Így?) Egyedül a színpadon a sok nemmel, miközben egyedül otthon a sok másmilyen, vagy végső soron mégis ugyanolyan nemmel.

A hallgatásodat talánnak veszem.

Mire elég a páncél? A műmosoly, ami a pompon-angoltanárnőt védené a külvilágtól, a közönségnek megtanított mondatok valódi jelentéséről; a páncél, amit Kozma Zsófi Rebeka azzal fejez ki, hogy a vetkőzős jelentben – hiszen a lélek lemeztelenítésének, kitárulkozásnak nemigen van pontosabb metaforája a testi lemeztelenítésnél – kiderül, vagy tizenöt bugyi van rajta. Falak mögött élünk, és iszonyúan vágyunk rá, hogy valaki áthatoljon a falainkon. De csak úgy, hogy ne fájjon, mert a Present Imperfect csöndjei, csendes magába roskadásai a harsány felszín mögött arról beszélnek, hogy van az az együttlét, aminél jobb a magány is.

És Kozma Zsófi Rebeka okosan játszik a műfajjal magával is: közönségszavazással dönti el, hogy vajon tényleg személyesek, igazak voltak-e a sztorijai, ő kapta vagy ő küldte az idézett visszautasításokat. „Tizenhárom szavazat a nemre? Akkor tehát ez nem volt igaz!” Hát igen: elárulni, mi a személyes, ugyanaz, mint levetni a pajzsot. Ha az olyan könnyű lenne, nem lenne előadás sem.

Petru Cojocaru / TESZT fesztivál

Őrült beszéd, de ez a rendszer

Tózsa Mikolt Isten, haza, konyha című performansza az egyetlen a háromból, ami nyíltan behozza a politikát is: noha ma aligha lehetne találni olyan, Magyarországon készült, a nők helyzetét is érintő előadást, aminek értelmezésébe óhatatlanul ne szólna bele a magyar kormány tradicionálisnak nevezett, valójában egyszerűen csak elnyomó és hatalmi helyzetből utasításokat osztó női princípium-eszménye, Tózsa Mikolt nem kerülgeti a forró kását.

Én viszont csalok, hiszen az előadás korántsem innen indít – épp ettől erős. A sztori kerete a szakítás: az előadó nemrég szakított a szerelmével, és nem bír már ránézni arra a rengeteg tárgyra, amit a férfi a lakásában hagyott, az ananászalakú hangulat-égősorra, amit mindig az ananásztetkós kezével kapcsolt fel, a pulóverére, a plüssökre, amiket a nő valójában soha nem szeretett, de a férfi valamiért azt hitte, hogy igen, ezért mindig egyre többet vett neki, de még a félig üres kecsöpös és majonézes flakonra sem a hűtőben, hiszen ő sosem evett ilyesmiket, csak a férfi. Úgyhogy kisorsolja mindezt a nézők között tombolán. A pajzs itt is megvan: még inkább érződik a remekül kitalált mondatok mögötti fájdalom, ha Tózsa Mikolt első ránézésre bájosnak tűnő mosolyára nézünk, ami egyre csak repedezik, mint alagsori hullaház falán a csempe.

Petru Cojocaru / TESZT fesztivál

Orbán Viktor rádióbeszéde az édesanyákról és Novák Katalin mélységesen lealacsonyító monológja a női princípiumokról csak ezután jön, kicsit diszkósra keverve, miközben a színésznő gyerekhordozót köt magára, mert a nőnek legyen gyereke, szőke parókát és magassarkút, mert a nő legyen vadítóan szexi, főzni kezd, mert a nőnek a konyhában is helyt kell állnia, nem csak az ágyban, és amíg mi nézzük, ő szépen lassan megőrül, vagy majdnem őrül meg. Oka, az van rá, bennünk feszül a kérdés, hogy miért is, és ha találunk válaszlehetőségeket, már el is érte a céljait az előadás. Ja, és Tózsa Mikolt közben néha visszakér egy-egy holmit a kedves szerencsés nézőktől a pasija cuccai közül – ami az előadás legszebb része. Az

azt hittem, hogy vagyok elég erős az elengedéshez, de mégsem vagyok, akármilyen megalázó is ez tulajdonképpen.

Ismerős érzés mindenkinek, és épp ez az, ami erőssé teszi a személyességet: ha olyan univerzális témákat, érzéseket tud felmutatni, amilyeneket a legjobban megírt drámák is.

Tózsa Mikolt – hiába a DJ-pulton újrakevert Orbán-interjú és Novák-blődli –, nem a politikáról beszél, hanem az emberekről, vagyis az úgynevezett kisemberekről, ettől tud olyan okos és hatásos lenni az előadása. Mert nem azt mutatja meg, elfogadhatatlan, ha egy ország miniszterelnöke olyan ostoba, hogy szerinte az „LMBTQ-életformát” az emberek „választják” maguknak, az ország államfője meg annyira, hogy kijelenti, rossz, ha a nők folyton „versengenek” a férfiakkal – mindezt csak érzi, aki egy kicsit is okosabb ennél a két embernél. Nem. Tózsa Mikolt megmutat egy embert, aki hétköznapi fájdalmakkal küzd, akivel szakítanak, aki képtelen túllenni a pasiján, aki egyszer végre elhatározza, hogy kidobja a pulcsiját, de tíz perc után rájön, hogy nem megy. Aki ennyire távol áll attól, hogy a politika és a társadalom által előírt nőképnek feleljen meg. Az ő hibája lenne? Hiba lenne? Nem elég, hogy látunk egy esendő embert, akinek az élettörténetébe a mi szívünk is belesajdul, de még hibáztassuk is, mert nem elég „nőies”? Tényleg van ember, aki képes ezt gondolni? És lehet ennél hatásosabban elmondani, mi a probléma az ilyen szónoklatokkal?

Petru Cojocaru / TESZT fesztivál

Feladó a menyasszony

Szántusz Noémi Noya előadása, amelyet a TESZT színházi fesztiválon a másik kettő után tűztek műsorra, igazából olyan, mintha az Isten, haza, konyha második felvonása lenne: hasonló a témája, csak ez, A nagy kacsashow nagyon más irányból közelíti meg. Szántusz Noémi egyszerre beszél arról az alapvető emberi vágyról, hogy valakihez tartozzunk, és arról, hogyan rontják meg ezt a vágyat az emberek már a kisgyerekkortól fogva, amikor már elkezdik azzal nyomasztani a kislányt, hogy aki menyasszonyosat játszik a fiúkkal, az a való életben majd sose lesz menyasszony. A fiúk meg azzal nyomasztják, hogy ha nem játssza ő, mint a legszebb kislány a grundon, megverik – Szántusz meg is mutatja a közönségnek az ebből a játszótéri konfliktusból máig látható sebeit. (A személyesség hátránya, hogy egy sebet egyszer lehet megmutatni, hogy hatásos legyen, utána már nem – mondja egy nálam kevésbé lelkes kolléga. Tulajdonképpen igaza van. De a produkciót látva nem féltem a színészt, hogy talál majd más, a hitelességért hasonlóan a személyességgel szavatoló eszközt.)

Szántusz performansza csodásan találja meg a témáról való beszédmódok legmegfelelőbbjeit az abszurdtól kezdve a drámain át a közösségiig, ahogy a legkülönfélébb felvetéseket is, amelyek az adott témát járják körül megannyiféleképpen. Az adott téma pedig

a test és vele együtt a lélek elleni különféle abúzusfajták,

Petru Cojocaru / TESZT fesztivál

még ha egyes esetekben akár csak idézőjelben is. Kezdve a bilire szoktatás voltaképpen tényleg agresszív rítusával, a „most oda leülsz, és addig nem állhatsz fel, amíg nem produkálsz valamit” ellentmondást nem tűrő, a test funkcióinak természetes módon való megélését ellehetetlenítő, akár traumatizáló aktusával. A nagy kacsashowban ugyanakkor az a nagyszerű, hogy Szántusz mindig mindent ellenpontoz: ez a történet sem tragikus, sokkal inkább abszurd a felnőtt nő bilizésével, azzal meg aztán pláne, hogy egy ponton egy szerencsés nézőt is megkér, hogy amíg neki máshol van dolga, tartsa a frontot helyette a képzeletbeli vigyázó szemek előtt. Mármint a bilin. A közönséggel szemben a bilire ülve. (Igen, ruhában.)

Hasonlóképp játszik az érzelmek sokféleségével a többi szituációban is, jól megírt fragmentumokkal mesélve el megcsalástörténetét (amelyben ő volt a „hibás”) és megcsalatástörténetét (amelyben egy férfi ráadásul nemi betegséget adott át neki), ezúttal épp a humort ellensúlyozva egy kétségbeesett monológgal

Nem akarok már senkit jobbra húzni a Tinderen, nem akarok inkább már találkozni sem senkivel.

Hogy aztán az egész egy lakodalomban csúcsosodjon ki, amelyben a főszereplő jobb híján gyerekkori (kacsaalakú) bilijével házasodik össze – ahogy Tózsa Mikolt karaktere, úgy ez a nő is távol áll attól, hogy tisztességgel beteljesíthesse a női princípiumokat. Mert princípiumokkal dobálózni épp olyan, mint kalapácsokkal: ha eltalál, baromira fáj, és minél többet dobálnak, annál valószínűbb, hogy eltalál. De Szántusz Noémi ezt végül nem melankóliával, hanem egy fordított Marina Abramovićba oltott szürreállal fejezi ki: miközben a nézőközönség pálinkázik lakodalmas asztalnál, ki-ki kedvére hozzáadhat valamit a főszereplő nászruhájához, hajba tűzött művirágtól kezdve szalagokon át bármiig, elvileg nem tilos használni a mementóként kitett nemi betegség elleni krémet sem, de ezen az előadáson ez hála a jó égnek senkinek nem jut eszébe.

Petru Cojocaru / TESZT fesztivál

Mindhárom performansz erős képi, érzéki, zsigeri elemekkel vegyíti a jól felépített, racionális és érzelmi síkon ható közlésmódot; Szántusznál a test használatára való felszólítás „játékos” formában idézi a nem kívánt határátlépéseket, ahogy a szándékos kitárulkozás is felidézi a kényszerítettet, a közönség részvétele pedig észrevétlenül tesz bennünket cinkosokká azzal a társadalommal, amely a tradíciók átadása mellett az egyéni szabadság korlátozásában is érdekelt. Tózsa Mikolt a lélek sanyargatását vetíti a test sanyargatásába, a lelkileg fullasztó helyzeteket valós fulladásközeli szituációkkal teszi átélhetőbbé, míg Kozma Zsófi Rebeka önbántalmazásba fordítja a kvázi bántalmazásként megélt visszautasításokat, mintha megmutatná, hogyan tud ütni valami olyan is, ami csak egy mondat egy papíron.

A személyesség ereje mellett ez az, ami olyan erős hatást képes gyakorolni a közönségre: a különféle befogadásmódok és érzékek bombázása. Akár egyszerre is: míg primer szinten valami történik (például örömmel tömjük magunkba a zsíros kenyeret az ingyen sörrel), addig a felszín alatt ennek tulajdonképpen az ellenkezőjét éljük át (tanúi leszünk egy végleges feladásnak, amikor valaki megpróbál leszámolni a boldogságról alkotott képével), és e kettő feszültsége sokáig dolgozik bennünk. Már ha van affinitásunk ahhoz, hogy elfogadjuk ezt a hatásmechanizmust, amit akár a hagyományos színházi formákkal való szembefordulásként is lehet értelmezni, márpedig a szembefordulásokat nem nehéz a komfortérzetünk elleni támadásként megélni. Ami tulajdonképpen igaz is: csak épp ez nem egy negatív kijelentés, amennyiben az ember izgalmasnak, felfrissítőnek, felszabadítónak, akár katartikusnak tartja az ilyen támadásokat. Hiszen amit elvesz, ahelyett ad is – és ezzel kész a leltár. Ez a színház, és ebbe más is belehalt már.

A Freeszfe első performansz-osztályának végzősei friss levegőt hoztak a magyar színházba. Jólesik beszívni.

(A Present Imperfect utolsó előadása az évadban június 4-én, vasárnap 15 órakor lesz a Freeszfe fesztiválján, a Freeszemlén, a CEU Nádor utcai épületében, az első performanszosztály egy másik előadása, Tóth Ádám ritkán látható Metanoia című performanszát pedig 3-án, szombaton lehet látni Gödöllőn. Szombaton és vasárnap pedig bemutatkoznak a második performansz-osztály végzősei: mind a hat új előadás megtekinthető lesz a Freeszemlén a CEU Kerepesi úti konferenciaközpontjában a Tokio Sunrise performanszfesztivál keretein belül.)

Még több Kultúra a Facebook-oldalunkon, kövessen minket: