Kihívások és lehetőségek – mire számítanak az európai vállalkozások?
Összességében pozitív növekedési kilátásokról számoltak be az európai vállalkozások az Eurobarométer friss felmérése szerint.
Múlt szerdán a forint euróval szembeni árfolyama 255 forint fölé gyengült a hazai bankközi devizapiacon - ilyen magas szinten utoljára 11 hónappal korábban, tavaly június 22-én cserélt gazdát. Később a hazai valuta valamelyest erősödött, de az euró kurzusa még hétfőn is 254 forint körül ingadozott.
A forint gyengélkedése részben külföldi, részben hazai hatások eredője. A március középéig még az euróval szemben megállapított ingadozási sáv 240,01 forintos alsó szélét közelítő árfolyam azért kezdett gyengülni, mert a magas tengerentúli állampapírhozamok láttán sok külföldi befektető gondolta úgy, tőkéjét nem érdemes tovább tartania a magas nyereséget ígérő, de a bizonytalan kamat- és árfolyamviszonyok miatt kockázatos kelet-közép-európai országokban, s pénzeiket elkezdték átcsoportosítani az USA-ba. Ez hasonlóan érintette a régió többi országának valutáját is. Ráadásul kiszivárgott információkból a befektetők már a múlt hét közepén tudták ezt, amiből csak a hét végén lett valóság: a Standard and Poor's (S&P) nemzetközi hitelminősítő intézet a forintban jegyzett, hosszú és rövid lejáratú államadósság besorolását egy-egy fokkal lerontotta éppen amiatt, hogy - mint az az S&P indoklásában olvasható - "kétséges, képes lesz-e a magyar kormány olyan mértékben csökkenteni a költségvetés hiányát, ami megfelel az euróbevezetés feltételeinek".
Míg a forintgyengülés előnyös az exportőröknek, hátrányos azoknak, akiknek külföldi devizában van kölcsöntartozásuk. A vállalatok már rutinosnak számítanak a forintárfolyam megváltozása miatti kockázatok kezelésében, a magánszemélyek számára azonban ez teljesen új terep, mivel nemhogy devizában, de forintban is csak a 2000-es évek elején gyorsult fel a hitelfelvételük. Magyarországon a magánszektor eladósodottsága még mindig elmarad a fejlett országok szintjétől, noha 1997-2004 között a bruttó hazai termékhez (GDP) viszonyított magánadósság folyamatosan nőtt, 32,2 százalékról 53,5 százalékra - olvasható a Magyar Nemzeti Bank új műhelytanulmányában. Míg a hazai vállalatok GDP-arányos adóssága már közel van a 60-65 százalékos EU-átlaghoz, a háztartások még most állnak át egy magasabb fogyasztási és eladósodási pályára. Ennek az úgynevezett strukturális eladósodási folyamatnak az egyik jelentős módja a devizaalapú hitelek felvétele.
A devizahitelezés lakossági hiteleken belüli arányait összehasonlítva Magyarország a középmezőnyben helyezkedik el az újonnan csatlakozó EU-tagállamok között. A magyar háztartások eladósodása 2001-től felgyorsult, amiben a jövedelmi kilátások javulásán túl szerepet játszott a bankszektor megnövekedett hitelezési hajlandósága, valamint az állami támogatású lakáshitelek megjelenése és gyors, átmeneti térnyerése is. Mindezt a lakossági devizahitelek felbukkanása és növekvő szerepe kísérte, bár hitelezési szegmensenként más-más ütemezéssel.
HVG |
A nagy összegű forinthitelek havi törlesztése a háztartások jelentős részénél gondot okozhat, annál több háztartásnál, minél szélesebb a forint- és a devizahitelek közötti kamatkülönbözet, azaz minél magasabb a két konstrukció törlesztőrészlete közötti különbség. Emiatt csökken a forint- és emelkedik a devizahitelek iránti kereslet. A háztartások egy része ugyanis - feltehetően a negatív tapasztalatok hiánya miatt is - kisebbnek érzékeli a forint külföldi valutákkal szembeni árfolyamának bizonytalanságát, mint a pénzügyi befektetők. A piac által érzékelt árfolyamkockázatot a hazai kamatok tartalmazzák, így a kamatkülönbözet egy része a kockázati prémium (amely a forintban hitelt nyújtókat kompenzálja a forint várt leértékelődéséért). Egyes háztartások azonban kisebb árat hajlandóak fizetni a kockázat kiküszöböléséért, mint a kamatkülönbözetből adódó törlesztőrészlet-többlet. Ezek az ügyfelek hitelfelvételkor általában a nagyobb kockázat ellenére a kezdetben alacsonyabb törlesztőrészletű devizaalapú hitelkonstrukciót választják a forintalapúval szemben.
A devizahitel azonban nem csupán árfolyamkockázatot hordoz, hanem az adott deviza (főleg az euró és svájci frank) kamatkockázatát is, amit szintén a hitelfelvevő visel. Míg a forinthitelek kamatlába - fogyasztási és autóvásárlási kölcsön esetén - általában a teljes futamidő alatt rögzített, a devizahiteleket viszonylag rövid, általában három-hat hónapos kamatátárazódási periódussal értékesítik. A lakáshiteleknél is jelentősen hosszabb a forintban denominált hitelek kamatátárazódási periódusa a devizahitelekénél.
Jelenleg mind az eurózónában, mind Svájcban rendkívül alacsonyan, történelmi mélyponton van a kamatszint. Míg az Európai Központi Bank (EKB) irányadó kamatlába 2 százalék, a svájci jegybanki kamatfolyosó közepe 0,75 százalék, ezzel szemben az MNB alapkamata 7,25 százalék. A hozamgörbéből származtatott várakozások alapján középtávon nagy valószínűséggel EKB-, illetve svájci kamatemelésre lehet számítani, ezek mértéke elérheti akár az 1,5-3 százalékpontot is. Ezzel párhuzamosan vagy ettől függetlenül bekövetkezhet további forintgyengülés is. A törlesztőrészlet emelkedésének valószínűsége tehát nem hanyagolható el, és mindenképpen figyelembe kell venni a hitelfelvételkor.
A vállalati szektor esetében az elmúlt években nem volt trendszerű eladósodás, a GDP-arányos teljes hitelállomány még csökkent is 2001-hez viszonyítva. A devizaadósságnak a teljes adósságon belüli, 60 százalék körül ingadozó aránya mindvégig jelentősen meghaladta a háztartásokra jellemző értéket, és nem nőtt érzékelhetően ebben az időszakban. E markáns különbséget részben az magyarázza, hogy a vállalatok bevételeinek egy része devizában denominált, vagyis a devizahitel a vállalatok (egy része) számára jóval kisebb kockázatot jelent, mint a külföldi devizabevételi forrással, vagyis az úgynevezett természetes fedezettel nem rendelkező háztartásoknak. Ezt alátámasztja a belföldi hitelek szektorális vizsgálata is: azon szektoroknak magasabb a devizaarányuk a hitelezésben, amelyeknek feltehetően (legalább részben) van devizabevételük, vagyis természetes fedezetük, például a feldolgozóiparnak, a szálláshelykiadóknak és vendéglátásnak, valamint a pénzügyi szektornak.
Ám az alapvetően forintbevételekkel jellemezhető szektorokban is számottevő, 20-30 százalék a devizahitelek aránya, vagyis a vállalati szektor is vállal devizahitel-felvételből adódó árfolyamkockázatot. További rizikót jelent, hogy az új hitelek jelentős része svájcifrank-alapú, míg a külkereskedelemben elhanyagolható az ezen pénznemben denominált ügyletek aránya. Amíg az euró és a svájci frank forinttal szembeni árfolyama együtt mozog, az euróban denominált bevételek jórészt fedezetet nyújtanak a forint svájci frankkal szembeni leértékelődésére is. Az euró helyett svájci frankban történő eladósodás tehát a még nagyobb kamatkülönbözet kihasználását jelenti, valamivel magasabb kockázat mellett.
A teljes vállalati hitelállomány és a vállalati hitelek devizaaránya szorosan együtt mozog. Ez alapján úgy tűnik, hogy a hitelexpanziók esetén a devizahitelek jelentik a legfontosabb forrást a vállalatok számára, amit az is alátámaszt, hogy a teljes hitelállomány ingadozását döntő részben a devizahitelek ingadozása okozza. A vállalati devizahitelezés ugyanis jól együtt mozog - elsősorban a külső - konjunktúraindexekkel. Ennek egyik lehetséges magyarázata, hogy a külső konjunktúra élénkülésével a devizafedezettséggel rendelkező, külföldi termékekkel versenyző szektor hitelkereslete emelkedik, amely képes és hajlandó is devizában eladósodni. 2004-ben azonban a külső konjunktúra és a vállalati hiteleken belüli devizaarány ellentétes irányba mozdult.
A konjunktúra lassulása hozzájárult a teljes vállalati (forintos és devizás) hitelfelvétel növekedésének mérséklődéséhez, ugyanakkor a belföldi devizahitelek töretlenül nőttek, ami a teljes devizaarány további emelkedését eredményezte. A kamatkülönbözet 2003 második felében bekövetkezett jelentős emelkedése minden bizonnyal szerepet játszott a vállalati devizahitelek keresletének konjunktúrával kevésbé magyarázható 2004-es bővülésében.
Az 1990-es évek végéig a hitelintézetek nem tekintették célpiacnak a háztartásokat. A lakossági hitelkínálat az 1998-1999-es időszaktól, a fogyasztói hitelezés elindításával kezdett erősödni. A lakáscélú hitelek piaca később, 2001-ben mozdult meg, elsősorban az új lakástámogatási rendszer hatására. A késlekedésben több tényező is szerepet játszott. A legjelentősebb, hogy törvényi feltételek hiányában a bankok csak hosszas bírósági eljárás útján érvényesíthették a zálogjogot, ami túl kockázatossá tette a magánhitelezést. Ezenkívül a lakáshitelezés piacán a belépési korlátok, illetve költségek (például fiókhálózat kiépítése, szakértők foglalkoztatása, bonyolultabb hitelezési rendszerek működtetése) jelentősebbek, mint az autó- vagy áruvásárlási hitelek esetében, illetve ezek kiépítése meglehetősen idő- és költségigényes.
A háztartási szektor felértékelődésével, a verseny erősödésével a bankoknak egyre fontosabbá vált a lakossági hitelállomány, a piaci részesedés növelése. Ebben fontos szerepet játszottak a devizaalapú konstrukciók. A pénzintézetek sokkal nagyobb összegeket tudtak ugyanis devizában kihelyezni, mint forintban. Egyrészt ugyanakkora törlesztőrészlet mellett a felvett devizahitel összege lényegesen nagyobb, másrészt az adott összeget a devizakonstrukció esetében több ügyfél képes felvenni. Ezáltal olyan, gyengébb hitelképességű ügyfeleket is finanszíroztak, akik azonos összegű és futamidejű forinthitelt nem tudtak volna felvenni.
A devizahitelek elterjedését segítette a szabályozási változás is. 2004-ben a lakáshitelezés állami támogatásának szigorítása miatt a forintalapú lakáshitelek iránti kereslet drámaian csökkent. A lakáshitelezésre nagy ráfordításokkal kiépített banki kapacitás megtérülése érdekében a bankokra volumennövelési kényszer nehezedett. Ezért többségük gyors termékfejlesztésbe kezdett, és hamar megjelentek az alacsonyabb törlesztőrészletű devizatermékkel.
PALOTAI DÁNIEL
